Vásárhely és Vidéke, 1894. július-november (12. évfolyam, 53-93. szám)
1894-07-01 / 53. szám
Hm-Vásárhely. Vasárnap, julius I. 53-ik szám. Tizenkettedik évfolyam 1894. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi lap. Előfizetési dij: Egy évre 1 frt. Félévre 2 fiz. Negyedévre 1 fit. Egyes szám ára 5 kr. Hirdetések jutányosan közöltetnek Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai P. nyomdatulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. ker., Andrássy ut 19. sz. a. Lengeyféle házban. Nemzetiségi tanfolyam. Jó idő fog még bele telni, mig a volt közoktatásügyi miniszter gróf Csáky Albin alkotásai felett napirendre térhet a magyar közvélemény. Ezen alkotások közt alig lehet reánk magyarokra nézve fontosabb jelentőségű, mint azon legutóbbi rendelete, melyben az idegen ajkú s magyarul még mindig nem beszélő alvidéki s erdélyrészi néptanítók részére rendezendő magyar nyelvi póttanfolyam tartására nézve intézkedik. Nagy horderejű rendelet ez úgy magukra az érdekelt tanítókra, mint általában az egész magyar társadalomra nézve, azért, mert egyenesen a szeg fejére üt. Belőle világosan kitetszik, hogy amaz előbbi miniszteri rendeletek, melyek szerint az idegen ajkú tanítóknak s más hivatalnokoknak meghagyatott, — különben elmozdítás terhe alatt — miszerint a magyar nyelvet záros határidő alatt elsajátítsák , nem vezetett a kívánt eredményre. Azok, kik állami szolgálatban állottak, kevés kivétellel — igyekeztek megfelelni a rendeleteknek s ma már leírják is a magyar nyelvet szóban és írásban. Igen, mert ezekkel az állam rendelkezett, s igy a rendeletet nem tekintették gyermekijesztő mumusnak, hanem olyan szigorú parancsnak, melynek fenyegető záradékát a kormány igen könnyen be is válthatta s be is váltotta több esetben. Nem igy a felekezetek fenhatósága alatt álló néptanítók. Ezek, mert autonómiájuk erős hátvédüket képezte, jót mosolyogtak a miniszteri ukázokon, mert a Lukácsin-féle al- és főtisztelendőségek gondoskodtak róla, hogy hajuk szála se görbüljön meg a rendeleteket fel sem vevő jó daszkáloknak. Az autonómia ezer ránczu köpönyege alatt ez igy tarthatott volna még sokáig, ha Csáky gróf erős kézzel ki nem ugratja a nyulat s miként már tavaly Óbecsén, úgy az idén Hun-Vásárhelyen és másutt is tartandó magyar nyelvi póttanfolyamokat el nem rendeli és be nem parancsolja a magyarul még mindig nem tudó tanítókat. És bizony ideje is, hogy valahára ilyen gyökeres gyógyszerhez nyúljon a kormány a nemzetiségi idült betegségekkel szemben. Elsősorban mindenesetre a néptanítókat kell, ha szépen nem lehet, hát kényszerrel kötelezni arra, hogy a magyar nyelvben a kellő jártasságot megszerezzék s arra a vezetésük alatti idegen ajkú növendékeket is megtanítsák. Ez a rendelet is egyik biztos módja szerintünk ama nagy káoszból való kibontakozásnak, mely a felszínre dobott nemzetiségi éviczkelődésekkel szemben a magyarság presztízsét emelni lesz hivatva. Évtizedek, sőt századok mulasztásait helyre ütni akarja ezen intézkedés s épen azért mi, kik a különnyelvűségben találjuk sok esetben az akuttá vált nemzetiségi lázas mozgalmaknak okait, ismételve örömmel üdvözöljük a magyar nyelvi póttanfolyamot elrendelő miniszteri rendeletet, mert ebben nem kevés garanciáját látjuk annak, hogy a nemzetiségek elvégre is, belátják az ő áldatlan harczuknak oktalan és veszélyes voltát és azt, hogy köztünk és velünk csak úgy boldogulhatnak, ha barátságos kézszorítással a nemzet zömét alkotó magyar elemmel egyetértve, nyelvét bírva és respektálva, megértik a közös haza tettre hívó szózatát. Az a nagy árvaság, melyben a magyar Európa kontingensén példátlanul áll, szükségképen oda utalja, hogy a közte élő különnyelvű nemzetiségeket a közös nyelvben magához közelebb vonja. Azért nem riadhat vissza a tetemesebb áldozatoktól sem, melyek abban állanak, hogy az idegen ajkú nemzetiségek közé a tanítók útján bevigye és terjessze a magyar nyelvet. Ezt czélozzák a póttanfolyamok. Ha nyelvre és érzésre nézve magyar tanítókat adhatunk az idegen ajkú iskoláknak, megtettük — azt hisszük — ama legszükségesebbet, mit a magyar nyelv és nemzeti géniusz tőlünk megkíván. Íme, itt állunk állami létünk ezredéves határkövénél. A magyar nemzeti állam biztosítása a második ezredévre csak úgy valósítható meg, ha az újabb nemzedéket magyarrá neveli az iskola. Itt nem lehet alkudni, mert amilyen lesz az iskola, olyan leend a nemzet jövője, a mint olyan ma jelene s olyan volt múltja. Kezdetétől végig élénk figyelemmel kívánjuk kisérni e tanfolyamot s az elérendő eredmény felett az összesítés után elmondandjuk észrevételeinket. De addig sem hallgathatunk már el némely dolgokat, amik előzetesen is — ha igazak — visszatetszést szülnek széles körben, a mennyiben velünk együtt mások is csak a jó kezdettől várnak jó véget. Ugyanis, hir szerint, a felterjesztett s talán már ki is nevezett felügyelő tanítók közt a többséget alkotó, születve is magyarnak született reform, tanítók közül csak egy sincs felterjesztve s igy kinevezve sem. Hanem e helyett van olyan, ki a hírhedt turóczszentmártoni pánszláv Maticza gyűlésén ott díszelegett. Ha a tanítóság türelmes juhnyáj is egyébként, de türelme semmi esetre sem kifogyhatatlan. Hát nincs a reform, tanítóság közt több olyan, ki hazafiság, képzettség, tiszta jó szándék, nemes törekvés és mindenek felett erkölcsi kifogástalanságban ne állana azon a niveamn, a hol áll az, ki, — hogy saját szavait idézzük — családtalanul: „ezer rongyos forint fizetésen tengődik?“ A protekczió — elismerjük, gyönyörű mákvirág s nálunk a búza dús kanaánján ezzel versenyez is víg tenyészetben. Ezt mutatják az évenként ugyanazon predesztinált személyiségek által végeztetni szokott tankötelesek összeírása, ház- és utcza-számozások, népszámlálás s ezzel karöltve annak szükségképeni függelékei a ló és ökör állomány számbavétele, hol a rendes, megszokott alakok egy-egy Boszniával egy időben okkupált kerületben a szokott korrektséggel végzik a mellékjövedelemmel járó foglalkozást, míg sok protekczió nélküli családos ember mindezektől örökre el van ütve. így születnek nálunk a kreatúrák, kik lajhár filozófiával jóllaknak, aztán terülnek és nevelik Dániel pap módjára méltóságukat. Vajjon lesz-e ennek vége ? Mi azt hiszszük, igen, legalább ezentúl egész igyekezetünkkel rajta leszünk, hogy vége legyen s a protekczió buja növésű maszlaga mellett a méltányosság szerény ibolyája is erőt nyerhessen. Addig is a Ripp zseniális szerzőjével mondjuk: „Még nincsen vége mindennek közöttünk.“ ____ _ Városi közgyűlés. Második nap. Törvényhatósági bizottságunk csütörtökön, f. hó 28-án tartotta meg folytatólagos közgyűlését Ká 11 ay Albert főispán elnöklete alatt s bár az érdeklődés meglehetősen lanyha volt, a mennyiben összesen 46 bizottsági tag vett részt a közgyűlésen, a tárgysorozatnak mégis csak egyetlen pontja volt letárgyalható. Már mindjárt a jegyzőkönyv hitelesítése rövid vitára nyújtott alkalmat s csak Ráday Albert főispán, Baksa Lajos dr. polgármester és Kovács József felszólalásai után került a sor az újonnan választott alügyész hivatalos esküjének letételére, ki szép beszédben köszönte meg a törvényhatóság bizalmát, Ígérvén, hogy legfőbb kötelességének fogja ismerni a város érdekeinek a szolgálatát. Ezek után következett a tanácsi előterjesztés . Javaslat a munkáskérdésben. Lényegtelenebb kihagyásokkal a tanács a következő előterjesztést tette: A munkásmozgalom úgy városunkban, mint az egész Alföldön a mezőgazdasági munkások osztályára terjed ki. A birtokviszonyokat illetőleg hiteles statisztikai adatok bizonyítják, hogy váró-