Vásárhely és Vidéke, 1902. július-december (20. évfolyam, 53-104. szám)

1902-10-16 / 83. szám

XX. évfolyam. Mm.-Vásárh­ely, 1902. Csütörtök, október 16. Politikai és helyi érdekű társadalmi lap. Megjelenik : vasárnap és csütörtötkön. ESőSzeléd díj: Egy évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes áltat ára 10 fillér. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Dr. Entey Gyula, Bité Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. ker. Szent-Antal­ utcza 7. szám alatt a kiadóhivatal könyvnyomdájában. 83. szám. Mátyás király. Annak a királynak a szobrát avatta föl most a nemzet Kolozsváron, akinek uralkodása alatt Magyarország a leg­nagyobb volt. Ez a szobor tehát a nemzeti nagyságnak éretben, köbén való megörökítése. Borongós és mégis büszke emlékezés a múltra, homályos és mégis bízó reménység a jövőre. Mert a­mi volt, az még egyszer lehet, ha van a nemzetben erő, akarat és kitartás. Mátyás korszaka megmutatta, hogy a magyar fajban megvannak a képességek arra, hogy nemzeti vezetés mellett erős, önálló és a nagyvilág sor­sára is hatással bíró államot alkosson. Az ő alkotása, amelyet a történelem viharai rövid idő alatt összetörtek, ma is még ideálként él a nemzetben és élni fog, amíg csak a jó sors a hatal­mas, a tekintélyes, a szabad magyar nemzeti államot meg nem adja nekünk. A­mikor ő meghalt, örökségül azokat az országokat hagyta hátra, a melyek körülbelül a mai kettős Habs­burg-monarchiát alkotják. Ha hozzá méltó utódokat hagy hátra és ha a tö­rök hódítás két évszázadot el nem ra­bol nemzeti fejlődésünkből, akkor alko­tása bizonyára megszilárdul és az euró­pai államrendszer integráns részévé vá­lik. Tragikus végzete nemzetünknek, hogy a magyar géniusz nem ért rá ennek az alkotásnak a betetőzésére. Idegenekre szállt az eszme, a­mely magyar agyban fogamzott meg és nem­zetünknek végzete jen, hogy vérrel és vassal volt kénytelen küzdeni annak megalkotása ellen, a minek első meg­valósítását nagy királya kezdette meg. Csodálatos dolog: négyszáztiz esz­tendő telt el halála óta és politikájának elemei ma is még frissek, újak, érde­kesek. A problémák, amelyeknek meg­oldásán fárasztotta lángelméjét és had­­verő karját, ma is fennállanak és ma sincsenek megoldva. A történetírók sze­mére vetik, hogy a nyugati bonyodal­makba keveredik, ahelyett, hogy min­den erejét a közelgő nagy rész, a tö­rök ellen fordítaná. De a nagy király érzi azt az erős történelmi áramlatot, amely a magyar és a cseh koronákat és az osztrák tartományokat egymás­hoz sodorja és érzi, hogyha kedvező kapcsolat csak akkor lehet üdvös a magyar nemzetre, ha az magyar veze­tés, magyar hegemónia alatt jö létre. Ezért verekszik Podiebráddal és ezért veszi el annak leányát; ezért üldözi fáradhatatlanul a gyáva Fridriket; ezért alkot állandó hadsereget és edzi fajá­nak katonai erényeit. Még császár is ezért akar lenni; eszméje annyira át­gondolt és következetes, hogy a világ legfényesebb koronáját a magyar faj, a magyar nemzet szolgálatába akarja hajtani. Számol­t a közelgő részszel nagyon is, de tudja azt, hogy e részt a magyar nemzetnek a saját erejével kell visszavernie. Előbb tehát nagygyá, hatalmassá akarja tenni nemzetét; azt akarja, hogy mindazok az országok és nemzetek, amelyeket a török veszede­lem fenyeget, a magyar korona oltalma és vezetése alatt egyesítsék erejüket a veszedelem leküzdésére. És a történe­lem mennyire igazságot adott neki! A nemzet később idegen segítségért folya­modott, de a részt még­sem kerülhette ki, függetlensége pedig beleveszett. A­mi örökségül tőle ránk maradt, az egy ragyogó, dicsőségteljes kép a magyar nagyságról, hatalomról. A leg­értékesebb e képben az, hogy tudjuk róla, hogy valóság volt. Nem ábránd, nem álomkép; megalkotta egy fej, egy kard. A fején Szent István koronája nyugodott, a kardban a magyar nem­zet vitézsége viharzott. Nincs meg az a korona többé? Vagy a nemzeti lélek ereje, viharossága fogyatkozott meg? A történelemben is a logika tör­vényei uralkodnak. Ha megszűnik az ok, meg kell szűnnie az okozatnak is. Nemzetünk nagyarányú fejlődésének fonalát a török vész szakította meg. Ez megszűnt, de másik hasonló nem tá­madt helyébe. A nagy vérveszteséget jóformán kihevertük; háromfelé tépett országunk egybeforrt, sivatag zónáink benépesedtek. A történelem logikus: az eltépett fonalat maga nyújtja a ke­zünkbe. Miért nem ragadjuk meg? Miért nem fonjuk tovább? A magyar nemzet szerepét a his­tória világosan kijelölte. Arra van hi­vatva, hogy vezetője, magköve legyen az Európa keletére szórt kisebb népfa­joknak. Vezetője és nem leigázója. Öt­száz évig, vagyis a­míg független volt, a nemzet ezt a hivatást dicsőségesen teljesítette. A kis fajok szeretettel cso­portosultak körülötte, mint szabadsá­gunk legfőbb oltalmazója körül. A te­tőpontot e szép hivatás teljesítésében Mátyás alatt értük el. A szabad, önálló magyar nemzettel akkor szövetkezett és együtt küzdött és vérzett az egész kelet. Az osztrák vezetés alatt álló magyartól idegenül, szinte gyűlölettel fordul el Kelet minden népe. Szobrot emeltünk Mátyás király­nak. Azt jelenti-e ez, hogy visszatérünk az ő hagyományaihoz? Hogy azt akar­juk, hogy a magyar legyen ura önma­gának és királya vezetése alatt veze­tője Kelet-Európának, oltalmazója a kis fajok szabadságának, gátat vetője min­den hódításnak, leigázásnak? Ha nem ezt jelenti, törjétek össze azt a szobrot, mert nincs értelme. L. M. Az algyői vasúti hid eltolatása. — A hídépítés munkálatainak befejezése. — — október 15-én. Kedden délelőtt ment végbe az algyői új vasúti híd munkálatainak legérdekesebb része, mely egyszersmind koronája volt két évi nehéz és fárasztó építkezéseinek. Egy száznégy méternyi hosszú, rengeteg súlyú vasszerkezetet toltak el a békésen folydogáló Tisza fölött huszonöt méterrel. Az ország minden részéből idesereglett szakemberek legteljesebb elismerésére mél­tán tarthatnak számot azok a kitűnő magyar mérnökök, akik pompásan oldották meg a maguk elé tűzött nagy feladatot. Elismerés illeti meg első­sorban Gottlieb Ferencz felügyelőt, a magyar államvasutak főmérnö­két, akinek a tervei szerint és állandó veze­tése mellett sikerült a szép műveletet telje­sen hibátlanul véghez vinni. Rajta kívül még Z­v­­­o­v­i­c­h Kornél és Kostkievits Fe­rencz főmérnököknek van legtöbb részük az új híd megalkotásában; különösen az utóbbi volt az, aki mindvégig kitűnő szakértelem­mel vezette a vasszerkezetek összeállítási munkálatait. Az érdekes befejező aktuson sok kiváló vendég és számos előkelő szerepvivő jelent meg. A közönség is állandóan érdeklődött az eseményszámba menő látványosság iránt -­ a Tisza mindkét partján nagy kocsitábor te­rült el és a kétfelől érkező vonatok is csak öntötték a népet. Ott voltak a nézők között a magyar mérnök- és építész­­egyesület tagjai nagy számban, C­z­i­g- t­e­r Győző műegyetemi tanár, elnök veze­tésével , a magyar államvasutak aradi üzlet­vezetősége részéről: K­r­e­n­n­e­r Vilmos üz­letvezető és N­u­b­e­r Károly főmérnök, a szegedi üzletvezetőség részéről: S­t­e­r­c­z­e­l Frigyes főfelügyelő, Polgár Péter fel­ügyelő, J­á­m­b­o­r­y Lajos miniszteri taná­csos, R­e­ö­c­k Iván műszaki tanácsos, R­e­g­­d­o­n Gejza folyammérnök. Az új híd építése. Az új híd a régitől 25 méter távolság­ban épült. Összesen 450 méter hosszú és 8 nagy nyílása van, melyek közül 7 nyílás 541 méteres, a legnagyobb azonban, mely a tu­­lajdonképeni medret öleli át, 104 méter hosszúságú. Kilencz hatalmas, terméskövek- OSZI és TFI ! adonságaink megérkeztek! Női és férfi ruhakelmékből dúl

Next