Vásárhelyi Néplap, 1914 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1914-01-04 / 1. szám
II. évfolyam. Szerkesztőség, kiadóhivatal és könyvnyomda Hódmezővásárhely, Szent Antal utca 7. szám. Megjelenik minden vasárnap. Hódmezővásárhely, 1914 január 4. Közgazdasági, ipari, kereskedelmi, társadalmi és kulturális hetilap. Szerkesztő és laptulajdonos: ERDEI SÁNDOR. Előfizetési ára helyben egy évre 1 korona. „ „ vidéken „ „2 korona. Hirdetések a legolcsóbban közöltétnek. Az uj évben. Elérkezett végre az a várva-várt óra, amidőn búcsút mondva az annyi búval és bánattal teljes 1913- ik évnek, egy szebb jövő édes reményével üdvözölhettük az 1914- ik uj évet. Nem volt még esztendő, melynek 365 napja oly hosszúra nyúlt volna, mint ezen szerencsétlen 1913-nak. Bu és bánat, keserv és jajgatás, megfosztott remények, tönkre ment ekszisztenciák, háború, dögvész és árviz kisérte utain. Hatalmas cégek, melyek szilárd alapon látszottak nyugodni, kártyavárként omlottak össze, koldussá téve ezer és ezer családot, kivéve kezükben a kenyeret adó szerszámot. Ez év pusztításait és nyomorát egy évtized eredménydús munkája is alig pótolhatja. A kiálltó nyomort még inkább fokozza a ránk köszöntött tél hideg szele s mutatja be a maga mesztelenségében. Kéregetők olyan serege támadt nyomában, melynek eddig hírét sem hallottuk. Valaha jobb napokat látott alakok surrannak be egy-egy jobb módúnak gondolt házba, csekély alamizsnát kérni maga és éhező családja számára s mintha a régi rabló világ felújodását látnánk: utonállók fényes nappal törnek rá arra, kinél pár fillért gondolnak. Midőn tehát sírva búcsút mondtunk e szerencsétlen évnek s örömtől repeső szívvel üdvözöltük az újat, vájjon elmultak-e tőlünk a nehéz napok? Vájjon az uj év beköszöntésével egy szebb nap hajnala virradt-e ránk ? Mindezt nem tudjuk, de érezzük, hogy ez így tovább nem tarthat, hogy már csordultig a pohár. A szomorú napokat szebb napoknak kell felváltani s mint a zivatar után, a amely pusztít és rombol útjában, szebben ragyog minden, a kidőlt fák helyébe újak nőnek, még szebbek és erősebbek; igy az elmúlt év romboló pusztításainak a helyén egy szebb és jobb élet éledését reméljük és várjuk mi ez uj évben; azért fogadtuk, mint várva-várt vendéget kitörő örömmel és lelkesedéssel. Vajha nem csalódnánk s a Szilveszter-éji ólomfigurák mind valóra válnának. Legyen ez uj év a szenvedések és csalódások után az öröm és megelégedés boldog uj éve. 1-ső szám: Lessz újvárosnak orvosa. Városunk törvényhatósága még az 1912-ik év szeptember havi közgyűlésén a közóhajnak engedve, egy uj tiszti orvosi állást szervezett Újvároson. Felebbezés folytán az ügy a miniszter elé került, ahonnan a napokban jött meg a jóváhagyás. Amidőn e liírt örömmel vesszük tudomásul főleg az újvárosi polgárok nevében, néhány szavunk volna elmondandó. Az uj orvosi állás szervezésével városunk közegészségügyének előmozdítását és az újvárosi szegényebb néposztály egészségi állapotának előmozdítását óhajtotta törvényhatóságunk gyámolítani. Tudjuk, mily fontos cél ez épen nálunk, ahol a fertőző betegségek bacilusai melegágyra találnak, csak a kedvező alkalmat várják, hogy közölök egy vagy kettő, hol külön-külön, hol egyszerre életre kelljenek. Tudjuk azt is, hogy e nyavalyák épen az egyszerűbb, alsóbb néposztályhoz tartozók között szedik áldozatukat, nem ritkán egész népes családokat pusztítva el. A kis zsidó leány. írta: KÖRMENDY DEZSŐ. — Menj el édes fiam — szólt a mama — tedd meg édesanyád kívánságát. Legyél jó fiú. Kérjed meg a Sárika kezét. Az energiátlan, gyenge gyerek valamit az orrából motyogott. — Ugyan kérlek, csak nem veszed komolyan azt a kis zsidó leányt. Csak nem akarod talán elhitetni velem, hogy még mindig olyan kicsi fiú vagy, akivel komolyan sem lehet beszélni. De még ettől eltekintve is, nem engedhetem meg, hogy Barátosi ügyvéd fia, egy törzsgyökeres magyar gyerek, szégyent hozzon a családra, elvegyen egy kis szegény zsidó leányt, egy virágárus hölgyet, egy beteges penész virágot. — De drága anyám, a szerelem . . . — Mit, még szerelemről beszélsz. Na ennyire naivnak még sem gondoltalak. Hiszen a szerelem csak beteges képzelődés. Ki beszél már a mai korban szerelemről. Ma már csak azt kell néznünk, hogy a leány, akivel szóba állunk, megfelel-e a társadalmi állásunkhoz. — De anya, kérlek, én . . . — Tudom, tudom. Ne is mondd tovább. Megígérted, hogy elveszed. Hát ugyan kérjek, ne légy olyan már. Hát azt gondolod, hogy minden ígéret kötelező. Gyermekes elszólás volt az egész. Az elszólás következményeit pedig nem lehet egy életen át viselni. — De én igazán . . . — Nem, nekem ne beszélj. Észrevettem már én rólad, hogy te azért a kis egyszerű zsidó leányértesek én velem akarsz kötekedni. Tudom én azt jobban, hogy te szereted Sárikát. Azután meg az legalább önzetlenül szeret téged. Nem csak azért, hogy társadalmi pozíciót biztosíts j neki. — Na ne tétovázz. Itt a kalapod és sétapálcád. Eredj Sárikáékhoz. Hát nem akarsz boldognak látni. Verd ki a fejedből azt a kis leányt. Mit akarsz tőle. A gyermek végre meghajlott. A sok beszédtől tele lett a feje s úgy érezte, hogy talán tényleg nem is szereti a kis virágárus leányt. Hogy az a sok ábrándozás és reágondolás tényleg csak beteges képzelődés volt. Olyan bambán állott az anyja előtt. Hát jó, elmegyek. A mama kihasználva a jó fiú merengését, azonnal tuszkolta az ebédlőn keresztül a szabad levegőre. Megkefélte kabátját, megigazította nyakkendőjét s fejére nyomta eredeti francia kalapját. — Még egyszer ismétlem, hogy ügyes légy s ha sorra kerül, kérd meg Sárikának a kezét. A puha, energiátlan gyerek tehát elindult háztűznézőbe. Az utca sötétségbe kezdett burkolózni, már kezdették az utca lámpáit meggyújtogatni. A jó fiú gondolataiba merülve bandukolt az utcán. Csak azon vette magát észre, hogy egy fényesen kivilágított virágüzlet előtt állott. Nézte, bámulta a virágokat. Pedig már annyiszor látta őket. Hiszen napjában többször eljött ide, mert itt volt alkalmazva a kis zsidó leány, akit a gondos mama annyira lepago nyitott, akiről annyi megvetéssel beszélt. A gyerek állt szótlanul. Folyton gondolkozott, hogy bemenjen-e ? Virágot kellene vennie Sárikának. Már készült, hogy benyit, de elvesztette minden bátorságát, mert megpillantotta a halovány arcú kis zsidó leányt. El akart futni, hogy ne is lássa, de lábai megtagadták a szolgálatot. Csak akkor ébredt öntudatra, amikor egy ina a gyerek szemtelenül mosolyogva köszönt reá. Megismerte. A virágüzlet kifutója volt. Szégyenkezve pirult el. Talán egész életében most érzett először lelkifurdalást. Talán most kezdte érezni csak, hogy élő lény, mert eddig nem is igen tudta. Úgy volt nevelve. Már kicsi korában úgy szoktatták, hogy neki gondolkozni, érezni nem szabad, azt verték bele, hogy ő helyette a szülei gondolkoznak. Az iskoláit is szülei