Vasárnapi könyv, 1937/1 (27. évfolyam, 1. félév, 1-26. szám)
1937 / 1. szám
síelés pedig nemzeti sporttá lett ott. Igaz, hogy elég későn, csak a múlt század közepén fejlődött a síelés sporttá a norvégoknál is, így a síelés elég fiatal sport, nincs is még száz éves. A norvégoktól aztán megtanulták a fatalpakon való csúszkálást szomszédaik, a svédek és a finnek. Majd eljutott Közép-Európába is, legelőször Svájc, Németország és Ausztria hegyvidékeire. Nálunk 45 évvel azelőtt, 1892-ben bámulták meg az első síelőket a budai hegyeken. A síeléshez elsősorban megfelelő felszerelés kell: jó sítalpak, hozzávaló cipő és ruha. A sítalp hossza általában akkora, hogy a síelő kezét kinyújtva ujjaival elérje a sítalp orrát. A kezdőké, s a nőké valamivel, 10—15 centiméterrel rövidebb lehet. A versenysí valamivel hosszabb a rendesnél, leghoszszabb a műugrósí: 220—246 centiméter. Minél rövidebb a sítalp, annál könnyebben használható ugyan, könnyebb vele a fordulás, de lesiklás közben nehéz rajta egyensúlyt tartani. A hosszú sítalp a lesiklásnál jó, mert nem süpped, az egyenetlenségeket letompítja, az egyensúlyozást megkönnyíti, de viszont nehéz vele fordulni. A sítalp szélességének és vastagságának is megvannak a helyes méretei. Szélessége a súlypontban, a cipő felkötésének helyén 65—7‘5, elől az orrhajlásban, az úgynevezett kanálban 9—95 centiméter. A futósí valamivel keskenyebb, az ugrósí szélesebb. A jó sítalp erős, rugalmas, de ha túlságosan vastag, merev lesz, nehéz vele fékezni, s irányváltoztató lendületeket venni. A sítalp hajlítása nagyon fontos, mert a roszszul hajlított sítalp nem csúszik jól. Az erősen hajlított csak az orrán csúszik, a test súlya nem nyomja le a hajlítás hídját s a sítalp nem fogja jól a havat. A helyesen hajlított sítalpakat futófelületükkel egymásra fektetve két kézzel könnyen össze lehet nyomni. A sítalp futófelületének a közepén vájat fut végig, ami nagyon fontos, mert a vájat akadályozza meg az oldaltcsúszást s biztosítja a jó vezetést. A sítalpakat többféle fából készítik, de a legjobbak kőrisfából vagy hickory-fából készültek. Ezek a faanyagok ugyanis rugalmasak, kemények, jól állják a nedvességet. A hickory majdnem üvegkemény, azért a versenyző- és ugrósí kizárólag ebből készül. Nem lényegtelen a cipő felkötésének módja sem. A fémkötésnél fémlemezek vannak a cipőtalp alatt, amelyek körülfogják a sarkot is. A kötés így szilárd ugyan, de a vezetés nehéz, mert a láb a fémlemezeken át nem érzi meg jól a sítalpakat. Jobb a norvég vagy szíjas kötés, amelynél a cipő közvetlenül a sítalpakon nyugszik. A két kötésmódot egyesíteni is szokták. Fontos eszköze a síelésnek a megfelelő, erős cipő is. A síbotok mogyorófából vagy bambuszból készülnek és a végük felé a havat lefogó szíjküllős tányérral vannak ellátva. Ennyi sok minden kell a síeléshez, de a legfontosabb kellék a havon kívül — a síelés megtanulása. Külön módja van a sík területen való haladásnak és fordulásnak, a lesiklásnak, a lejtők keresztezésének a sítalpak élein, a dombra, hegyre fölmenésnek a sítalpak erőteljes lerakásával, azután szorgalmasan gyakorolni kell az irányváltoztató lendületeket, íveléseket, ugrásokat, fékezési módokat. Még a bukásnak és talpraállásnak is megvan a maga módszere, hogy a legkisebb bajjal járjon. A síelés csúcspontja és legnagyobb öröme a műugrás. Erre azonban csak az vállalkozhat, aki ura és mestere már ennek a sportnak. Az ilyen látványos ugrások mesterségesen készített ugrósáncokról történnek. Megfelelő, lejtős neki