Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 8. kötet (Budapest,1890)
IZSÓ MIKLÓS SÍREMLÉKE. Tizenöt évvel a művész halála után, f. évi okt. 26-án állította fel az Izsó-emlékbizottság a síremléket Izsó Miklós sirhantja felett a Kerepesi úti temetőben. Kétezer s néhány száz forintba került az egész, de ezen aránylag véve csekély összegnek előteremtése is nagy fáradságba került. Türr István tábornok és Than Mór festő, a bizottság első elnökei, időközben eltávozva Magyarországból, lemondtak az elnöki tisztről s ma, mint elnök, Keleti Gusztáv, az orsz. mintarajztanoda igazgatója, vezeti a bizottság ügyét. Mátray Lajos fiatal szobrász, kinek nemrég Gönczön felállított Károlyi-szobrát is bemutattuk olvasóinknak, jóformán áldozatkészséget tanúsított a kegyeletes eszmével szemben, midőn hírneves pályatársa számára begyűlt összeg fejében oly emléket állított fel, mely a Kerepesi úti síremlékek között ritkítja párját s méltó Izsó Miklós nevéhez. Közöljük ennek a síremléknek rajzát, mely az athleta termetű magyar szobrászt dolgozó ruhájában és vésővel kezében mutatja be, mellette a szobrászat jelvényeivel. Mennyi remény dőlt sírba e korán, már 44 éves korában, elhunyt művészszel. Most, midőn az aradi vértanuk emlékére állított szoborművet az egész műveit közönség éljenzései között leplezték le, több jogunk van önérzetes bizalommal tekinteni a magyar szobrászat jövője elé. 15 évvel ezelőtt, midőn Izsó koporsóját a Kerepesi úti temetőbe kísértük, aggódva néztünk a jövő elé, mert hiszen Izsó volt az egyetlen számbavehető magyar szobrász, ki hazájában működött. A kegyeletes ünnep alkalmával önkéntelenül is eszünkbe jut az a tragikus élet, mely, a magyar úttörők közös sorsát jellemezve, e jelesünknek is osztályrészül jutott. Nem úgy történt vele, mint hírneves elődjével, Ferenczyvel, kit ifjúsága napjaiban a nemzeti lelkesedés túlbecsülve, hódolatokkal tüntetett ki, hogy azután kijózanodva elfeledje s életében megtagadja. Izsó már a magasabb igényekkel biró korszakban lépett fel, nagy küzdelmek között s csak egyesek által pártfogolva, fokonként vívta ki az elismerést, de midőn közel volt már ahhoz, hogy ennek az elismerésnek gyümölcseit is élvezze, meghalt. Pedig erőteljes, athleta termetű, vasegészségü férfiú volt. Eegék maradtak fenn, mint tört össze vasdarabokat s müncheni tartózkodása alatt miként vert ki egy felemelt nagy asztallal egy maga egy ellene feltámadt kávéházi közönséget. Ifjúkori küzdelmeiben megkedvelte ugyan a szilaj szórakozásokat, de halála előtt évekkel már csendes ember, nyugodt polgár volt, a családi kör melegét érezve meg. Egy téli utazás közben szerzett meghűlés ölte meg az erőteljes férfiút, lassan évekig tartó küzdelem után. Elismert művészi pályája alig tiz év volt s egykorú a «Busuló juhász» megalkotásával, azzal a bűbájosan ható s minden ízében eredeti magyar felfogást tanúsító szobrával, melyet főszöntvényekben ma már ezer és ezer művest magyar család szalonjában találunk meg, s a mely még ma is egyik legkedvesebb emlék a korán elhunyt művésztől. Harminczadik évét túlhaladta már, midőn a szép szobrot alkotta, s az azelőtt eltöltött idő sivár és kietlen volt, egyegy kis melegebb sugárral olykor-olykor világítva meg. Az iskolából ment egyenesen a harcztérre, hol a szabadságharcz egyik áldozataként meg is sebesült s az utána következő években álnév alatt kellett bujdosnia, sőt nem egyszer vadonban rejtőzködnie. Midőn végre nyugodtabb lehetett, éveken át mint egyszerű kőfaragó kereste kenyerét. Lelkesülő ifjak fogták pártját. Budapesten Balogh Zoltán s még egy pár fiatal író gyűjtött össze annyit, hogy tanulmányai folytatására Bécsbe mehessen, s innen ismét Szily Kálmán jelenlegi akadémiai főtitkár kezdeményezésére a bécsi magyar tanulók segélyezték, hogy Münchenbe mehessen. De még ekkor sem virradt fel elismertetésének napja. Megrendelései alig voltak, s megélhetését olykor a nemeslelkű Eötvös József báró által gyűjtött összegek tették lehetővé. Tiz évet hagyott tehát csak a sors számára. Nagy alkotásoknak édes kevés idő. S valóban Izsó nevét a Debreczenben felállított Csokonaiszobron kívül semmi sem örökíti meg. A szegedi Dugonics-emléket egykori segédje, Huszár Adolf fejezte be s az ő hivatása volt elvégezni Petőfi és Eötvös szobrait is, melyekhez Izsó csak vázlatokat vagy mintákat készített. Lehetséges s igen sok szakértő állítja azt,hogy Izsónak szobrászi tehetsége nem is volt alkalmas monumentális művek alkotására, de kétségtelen, hogy rövid működése másnemű alkotásait is megakadályozta. Halála után közvetlenül, 1875 karácsonyán, a képzőművészeti társulat helyiségeiben kiállították hátramaradt munkáit és tervezeteit. Egész sereg szebbnél-szebb genreszerű minta volt ott, mindmegannyi, miként a «Busuló juhász», a magyar népéletiből véve, melyet Izsó oly híven tudott ábrázolni, mint előtte s utána senki, de e sok terv csak egy-egy eszmetöredék, egy-egy megpendített gondolat maradt s csak egy, a ma nemzeti múzeumunkban látható «Fonóházi jelenet» volt teljesen készen mintázva. Mily más világításban tűnnék fel előttünk Izsó, ha sikerült volna csak egy néhányat is megalkotnia ezekből a tervekből azzal az