Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 34. kötet (Budapest,1903)
1-24 «A regényesek.» A viharos szél nekivitte az induló ballont a gazometer tetejének, és amikor a vezetők a ballont kiürítették, még néhány épület tetején meghurczolva a kosarat, ledobta léghajójukat a szomszéd gépgyár udvarába. Egyikőjük, Ordódy Pál még azon éjjel meghalt, Kubik Gyula és Érai Sándor súlyosan, Tolnay Lajos pedig könnyebben megsérülve kerültek haza. Ez alkalommal néhány fotográfiai felvételt mutatunk be itt olvasóinknak, amelyek a helyszínen készültek. Az egyik kép a Turult mutatja az indulás előtt néhány pillanattal, a másik közvetlen a gazometerhez való ütődés előtt egy másodperccel, a harmadik pedig a feltépett és földön elterült Turult a gépgyár udvarán. A második képen (amelyet Ordódy leánykájának jelen volt nevelőnője vett fel) látható alak a kosár bal sarkán Ordódy. Ez az egyetlen olyan fénykép, amely közvetlen a szerencsétlenség pillanata előtt vétetett föl. A másik két fényképet Karvázy Zsigmond meteorológiai intézeti tisztviselő vette föl, aki mint az Aero-klub háznagya minden fölszállásnál jelen szokott lenni. A szerencsétlenség széles körben s kivált sportkörökben keltett fájdalmas szenzácziót, annál is inkább, mert felszállásoknál léghajó-szerencsétlenség csak a legritkább esetek közé tartozik. Ordódy Pál, ki a baleset áldozata lett, 1853-ban született; a hasonnevű egykori közmunka és közlekedésügyi miniszternek fia volt. Zürichben technikát és a bécsi mezőgazdasági főiskolában gazdaságot tanult. Majd fogalmazó lett a földmívelés-, iparés kereskedelemügyi minisztériumban. Egy ideig képviselő is volt s a szabadelvű párt hívei sorába tartozott. Atyja halála után komárommegyei családi birtokán gazdálkodott. Halálát nején, született Ehrenfeld Ilonán kívül két leánya gyászolja : Lili, a ki nemrég ment nőül gróf Csáky Károly honvédhuszár századoshoz, gróf Csáky Albin főrendiházi elnök fiához, s a tizennégyéves Magda. «A REGÉNYESEK.» Rostand Edmund költői színdarabja. A Nemzeti Színház bemutatta Rostand Edmondnak, a «Cyrano de Bergerac» és «L’Aiglon» hírneves szerzőjének «Les Romanesques» czímű párbeszédes költői művét, Telekes Béla zengzetes fordításában. A három szakaszra osztott kis darab magyar czíme : «A regényesek.» Mik ezek a «regényesek»? A kifejezés kissé csináltnak hangzik és első hallásra nem is adja vissza azt a gondolatot, amelyet franczia eredetijéhez fűz a szerző. Távol van tőlem az idegen szék derűre-borára meghonosítása kórságának szolgálatába állni; de itt úgy gondolom, a franczia «Romanesques»-nek inkább megfelelne a nálunk rég polgárjogot nyert «Romantikusok», vagy ha már ép a «regényes» szóból képezzük az eszmét, akkor a «regényeskedők» lenne a legjellegzetesebb czím. Kiket is ért «Romanesque»-jei alatt Rostand, — helyesebben micsoda típust akar bemutatni költői művében, e czímen? Mert hát az ő bohózatos tréfája nem kizárólag a Percinet- Sylvette szerelmes pár esete, hanem az álmodozás korával egybenőtt olyanfajta általános fejlődési tünet, amelyen többé-kevésbbé mindnyájan átesünk. Ki nem épített tavasz korában felegvárakat ? Ki az, ki regények össze-vissza olvasásának hatása alatt érdekfeszítő bonyodalmak központjának ne képzelte volna magát valaha? Kit nem ragadott a rajongás olyan légkör felé, ahol lábvetésre nincs talaj , és ki az, ki a boldogság fantomját ne az «ismeretlen»-ben kereste volna akkor, a mikor még a valóság felfogására hiányzik a látás, a mikor még annak az észrevevése is úgyszólva visszariaszt? Rostand az ifjúkornak nem ezt az ártatlan jellegű s úgyszólván mindnyájunkkal közös átmeneti kórtünetét énekli meg csengő-bongó rímeivel, hanem annak kinövését, a minden áron való regényeskedést veszi gúnynyal a tolla alá. Annak a betegeit mutatja be egy ifjú szerelmes párban s meg is gyógyítja őket kalandoskodásuk olthatatlan szomja révén szerzett saját keserves tapasztalataikkal. Az ifjú ép az egyetemet végezte, a lány meg a zárdából került haza a falujokba. Mindkettőnek csakis az atyja él. Ezek az apák az ő szemeikben ádáz, kérlelhetlen gyűlölködők. Szomszédosak a házaik s csupán egy kőfal választja el a kertjeiket. Természetes, hogy Peremet a virágos indákkal beborított falnak egyik oldalán szövi álmát s hogy a másikon meg a kis Sylvettet kábítja az utat. A kőfal nem is soká tud ellenállani. A szerelmes sóhaj áthatol a legtömörebb kövön is. Mi már annak az erős rétegnek a tetején leljük az első fellángolás üde tisztaságával egymásért hevülőket, Shakespeare «Romeo és Juliá»-jának olvasásába merültem Percinet testestől-lelkestől «Romeo», Sylvette meg «Julia». A nagy Britt szerelmes párjának boldogsága és gyötrődése hullámzik teljes erővel szíveikben. De mindenekfölött a gyötrődésen fordul meg rájuk nézve a kérdés. A veronai tragédia századokról századokra megmaradt esetének szakasztott mása az övék is. A Montechi és Capulet-ház élet-halál viszálya semmiség apjaik késhegyre menő gyűlölködéséhez képest. Szerelmük reménytelen. A helyzet kétségbeejtő. De az akadály vissza nem riaszt. Sőt sarkalja a képzeletet. Mikép járni túl az öregek eszén, mikép találni nagy