Vasárnapi Ujság – 1854
1854-12-31 / 44. szám - Visszapillantás. Pákh Albert 401. oldal / Értekezések; elmélkedések - Angol alsóház gyülésterme 44. szám / Fametszvények. (Magyarázó leirásokkal.)
402 komoly, élemedett előkelő urakból áll. — Az alsóház tagjai mintegy 660 an vannak. Itt is ül minden évben több előkelő család ivadéka, de nem születése után, hanem választás által juthatott oda, mert az alsóház tagjait kerületek, városok, egyetemek választják , s minthogy az angol semmiféle czimre sem vágyik annyira, mint az M. P. (Member of Parliament, országgyűlési tag) fontos jelentésű két betűre, s az alsóházban még a miniszternek sincs szava, ha nem választott tag : gyakran roppant pénzébe kerül egy alsóházi szék ollyan angolnak, aki minden áron helyet akar az alsóházban foglalni. A parliament gyűlései mindig este kezdődnek, s néha, midőn valami érdekes tárgy forog kérdésben, reggelig is eltartanak. Az alsóház tanácskozásai hasonlíthatlanul élénkebbek mint a felsőházé, sőt az is megesik néha, hogy nagyon zajosak. Ha belépne valami járatlan hazánkfia e pazar kezekkel diszitett, magas iézetü, festett ablakú roppant gyülésteremekbe, s meglátná az elnököt roppant fürtös parókájával, s uszályos (sleppes) palástjával ott ülni nagy komolyan a gyapjuzsákon, a fő és alsó rendeket pedig aranysujtásos díszruha, s kócsagos kalpag helyett kit frakkban, kit gyökerben, bebugyogósan, sokat köcsögkalappal fején , nem hiszem, hogy el ne szörnyűködnék ezen faragatlan illetlenség felett. Pedig szóról szóra igy van. Az angol parliamenti tag nem igen töri abban fejét, hogy mikép öltözködjék a következő gyűlésre, inkább jól átgondolja, hogy mit fog beszélni, s ha ez nincs szándékában és az sem érdekli a mit más beszél, elővesz zsebéből egy lepedő nagyságú hirlapot s olvasgat, sőt ha nagyon unatkozik s elég tág a hely körüle, végig nyújtózik a padon s heverészve várja mig valami érdekesebb adja elő magát. A mai számunkban közlött kép az alsóház gyülésteremét ábrázolja. D. Visszapillantás. Az év utolsó napján. Mintha a „Vasárnapi Újság" kedvéért történnék, az év, utoljára is még egy vasárnappal vesz tőlünk bucsut. Meg fogják engedni olvasóink, hogy a naptár e túlságos kegyességét felhasználva, ez egyszer magunk számára vesszük igénybe becses figyelmöket. Tizhónapi szakadatlan előretörés után, megállapodunk egy pillanatra , egy futó tekintetet vetünk az útra, mellyet magunk után hagyunk, hogy annál jobb kedvvel, újult erővel folytathassuk ismét a tovább kanyaruló pályát. Mozgásban áll az élet! S ki mozog s mozdít többet, mint a hírlapíró? Ha egy tisztelt hazánkfia már fel nem találta volna lapunkban az „örök mozgonyt," az újságírót neveznők el perpetuum mobilénak, melly egy hajszállal sem volna tökéletlenebb az eddig feltalált összes örök mozgányoknál; mozog, mozog, mig — fennakad. Ez utóbbitól azonban, midőn már az egyengetés nehezén keresztülesünk, hiszszük, ezentúl is meg fog óvni sorsunk és a kiszabott tér bővebb ismerése. S midőn lapjaink első évi folyamára vetjük pillanatunkat, nem tesszük azt sem az önérdek tisztátalan üvegén át, nem egy ránk beszélt látkör szűk határából, hanem nézünk elfogulatlanul, egyedül az igazság és meggyőződés szempontjából. Ha mindig ez utóbbi, s nem többnyire az első szerint járna el a magyar kirlapirodalom, eddig már tisztában volna a közönség sok dolog iránt, mire nézve határozott nézetekre emelkedni mindeddig nem tudott; eddig már meg volna teremtve bizonyos eszmealap, mellyet egykönnyen megingatni nem volna képes senki; eddig már sok szó felesleges lenne s most a mi szózatunk is máskép vagy épen nem hangzanék. Talán nem felesleges, ez eszméket, bár nem szorosan ide tartozók, megpendíteni a emlékezetbe hozni, hogy az igazság szava előtt hiában buvunk, hiában takargatjuk magunkat csillogó pánczéllal; előbb utóbb ránk tör az egész erejével s vagy meghódít vagy megsemmisít. Visszaemlékezésünk legörvendetesb pontja kétségkivül azon meleg részvét, mellyet a közönség lapunk megindulása óta a mai napig irántunk tanúsított. Az egész folyam alatt alig mult el nap , melly a kiadó hivatalba uj megrendelést, a a szerkesztőségnek az ország különböző részeiből megnyert dolgozótársaink sorába egy egy uj szellemi társ önkényes ajánlkozását ne hozta volna. A dolog természetében fekszik, hogy az elsők mindig tárt karokra találtak, mig az utóbbiak iránt, számos oknál fogva, válogatóknak kelle lennünk. Mielőtt megindultunk volna, kimondottuk : „A népet — mellynek pártolására számitunk — nem nézzük öntudatlan nyers tömegnek, mellynek jó indulatát üres szemfényvesztések által szabad kizsákmányolni' hanem látjuk benne amaz ép, józan fajt , mellynek megvannak nemesebb vágyai s tiszteletreméltó érzelmei. Azon népet látjuk magunk előtt, melly hogy ha ezentúl is élni akar, ezt csak ismeretek és mivelődés árán válthatja meg." • , IMI Programmunk ez egyszerű szavai ezerszeres viszhangra találtak. Nem kelle izgatnunk, nem hiú álmokkal csábítgatnunk, nem erősen hangzó szavakkal ütni zajt magunk körül. Csupán a közönség hangulatát találtuk el, midőn kimondtuk „Vezéreszméink"-ben : „A magyar ember bizonyára bir mindazon tulajdonságokkal, mik becsületet, hitt és jóllétet szereznek, de azért épen semmi szükség sincs arra, hogy e tulajdonokat másokban el ne ismerje. ..— — nekünk szeretetre van szükségünk. „Azért ha a magyar életrevalóságát be akarjuk bizonyítani (és be is fogjuk bizonyítani), ne kezdjük azt a tőlünk idegen nyelvű fajok kigúnyolásával, hanem azzal, hogy tudjunk nekik példát mutatni a közös miveltség felé való haladásban, s ha látjuk törekvéseiket, nyújtsunk segédkezet nekik." A kérdés most egyszerűen az: hivek valánk-e bevallott elveinkhez? Voltunk-e hangban, a tárgyak megválasztásában, lelkiismeretességben azok, akik lenni ígérkeztünk, méltók az irántunk nyilvánuló rokonszenvre ? A közönség kezén forognak első évi munkálódásunk eredményei. Nem mutatunk ujjal a nehézségekre, mikkel fiatal vállalatunknak s más térhez szokott erőnknek meg kelle küzdeni, nem keresünk gyarlóságainknak köpenyeget; de midőn ítélet alá bocsátjuk annak eldöntését : mennyire hatottunk az ész felvilágosítására, a lélek és szív nemesítésére? — csupán arra az egyre figyelmeztetjük barátunkat, hogy e hatás nyilatkozó erejét ne csupán kurta napok és hónapok lefolyásától mérjék. Hosszu utat tesz a patak, mig annyira nő meg vize, hogy hajót hordhasson hátán. Röviden összefogva eljárásunkat : Láttuk a szűk világot s teremtettünk egy olcsó lapot. Láttuk az élet szaporodó szellemi követeléseit s szerkesztettünk egy lapot, melly ne csak a képzelet tündérvilágával bájolja el az elkényeztetett lelkeket, hanem különösen az élet gyakorlati kérdéseinek megpendítése, fejtegetése által ébresszen nemes ösztönöket, önbizalmat, és tetterőt. A gyakorlati élet a közeli távolban, ez volt figyelmünk fő tárgya; a költészetet mint fűszert vegyítettük belé, mint virágot ültettük közéje. Láttuk, hogy hírlapirodalmunknak eddigi sokszor dicséretes bár, de egyhangú mivelése mellett a nagy közönség, melly őt közelebbről érdeklő , az élet apróbb viszonyaiba beható igényekkel bír, nem találja meg orgánumát , az orgánumok nem közönségöket. Éreztük, hogy addig, mig majdan az idők megtermendik a tudományok specificus folyóiratait, egy a világ általános szellemi mozgalmait s kiválólag a magunkéit figyelemmel kisérő (nem kizárólag politikai, vagy szépirodalmi) vegyes tartalmú lap, a mi közönségünk igényeit leginkább volna képes kielégiteni, különösen ha elváltozzuk, hogy abban ne csupán az eddig dicséretesen ismert írói tehetségek találjanak munkásságuknak tért, hanem szives fogadásra leljen minden valódi szellemi erő és igyekezet, melly e haza határai között pártolásra érdemes. Meg voltunk győződve, hogy e közlönynyel kezünkben, kötelességünk a polgári erények teljesítésére, a hazafiúi érzelem ápolására , a kölcsönös békesség, tisztelet és szeretet indulatára szintúgy hatni, valamint más részről a tudomány és ismeretek utáni vágyat, életben maradásunk föltételét, a mivelődés ösztönét táplálni, s ahol nincs, minél nagyobb mértékben fölébreszteni, valódi szomjúsággá fokozni. Nem voltunk, nem is akarhattunk lenni kimerítők, de alaposságra törekedtünk a ha czikkeink itt ott egyéb gondolatot nem ébresztének is, mint sejtelmét a tudás birodalma határtalanságának, az ismeret hatalma és szépségének: egyelőre meg leheténk elégedve az eredménnyel, — habár meg valánk is győződve, hogy olvasóink másik része, közleményeinkben csak ismert dolgokat talál újabb alakban. Mellőzve a „népies" és „nem népies" modor feletti meddő vitát, rokon téren mozgó pályatársainkkal egyetértőleg, iparkodtunk úgy írni, hogy minden nagyobb irodalmi készület nélkül is megérthesse nyelvünket mindenki, s a bevett irói nyelv helyébe ne kelleesen még egy uj szójárást feltalálnunk. Feladatunk komolyságát érezve fogtuk a tollat kezünkbe. Sem a nagy szavakat nem szaporítottuk, sem az elmésségnek és kaczagtatásnak (mellyekről, ugy hisszük, hogy egy időre lejártak) vadászéi nem valánk; mindenkor azonban a derült hangulatot, melly az önbizalmat megilleti, iparkodunk fentartani. Sem személyes hiúságoknak nem akartunk állitani küzdtért, sem a magánérdekek számára ütni vásárt; az ügy, mellyet közös ügynek néztünk, volt szemünk előtt s engednie kellett előtte minden személye« rokon- vagy ellenszenvnek. Útjában nem állottunk senkinek. Növényiskolája voltunk az olvasóknak s ha ki máshová nőtte ki magát, szerencsét kívántunk hozzá, azzal biztatván magunkat, hogy nyomában uj meg uj csemeték hajtnak ki. S mint örömmel említettük, volt bizalom irántunk és részvét a közönségben, volt szives vállvetés pályatársainkban — mi többszörösen megkönnyité s kedvessé tevé fáradozásunkat. Köszönet érte mindnyájoknak.