Vasárnapi Ujság – 1856
1856-04-06 / 14. szám - Szentpétery (szinpadi kép) 120. oldal / Életirások
s fürge, izgékony taglejtésekhez; de minthogy mi sem németek, sem francziák nem vagyunk, nekünk Szentpétery a kedvencz színészünk, mert ez a mi vérünkből való vér. — Egy idő óta a magyar lapok gyakran teszik fel azt a kérdést, valljon ha Szentpétery nem lesz, ki fogja az ő helyét betölteni? miért nem gondoskodnak utódáról? Mi ugyan erős gyöngédtelenségnek tartjuk, egy legjobb erejében levő férfi előtt örökké azt emlegetni, mint korhely fiak apjuk előtt, hogy tegyen testamentumot, s bizton reméljük Istentől, hogy Szentpétery művészetét sokkal tovább fogja még a közönség élvezni, mint azon bírálók kritikáit, kik olly nagyon el vagynak foglalva örököse iránti aggodalmaik által, hanem azért mégsem találjuk fölöslegesnek véleményünket kimondani e kérdésre. Szentpéteryt nem fogja pótolni senki. Általa egy egész szerepkör él jelenleg, ő vele egy egész szerepkör fog letűnni valaha a színpadról, mint letűnt Megyeryvel, kinek szerepei vele együtt vannak eltemetve. Támadni fognak uj tehetségek, kik uj mezőn uj babérokat szereznek, s eddig figyelemre nem vergődött alakokat fognak ismertekké tenni, de Szentpétery szerepeit ő kívüle fel nem eleveníti senki. Lesznek az ő utódai mindig becsületes másolatok, surrogatum, czikória, mert a színész egyénisége nem oláhfalusi követség, amibe az következik bele, akire az előbbeni mentése legjobban ráillik. Egyébiránt hisszük, hogy az aggodalmakat sokáig fölöslegesekké teendi a jó sors, s Szentpétery nevéről sok ideig lesz még mit beszélni a hírnek. n 7« Jelen színpadi jelmezes képe Vahot Imre tisztelt ügytársunk „Zách nemzetség" czímű szomorújátékából az öreg Záchot ábrázolja; a kép eredetijét V. I. rajzoltató kőre Barabás mesteri ónja által. Tatárhegy. Néprege. Azon időben, midőn a tatárok hazánkat legsiralmasabb állapotra juttaták, sok helyütt temérdeken vesztek el a semmi emberszeretetet nem ismerő, kegyetlen tatárok, részint az szokatlan elemeknek csapásai, részint a hónáért élő népnek boszuló fegyverei alatt. Ezt bizonyítják azon számos helyek, mellyek neveiket a tatároktól vevék, s hol többnyire ezrenként hullottak el ezek, mint a bőszült népség kétségbeesett vitézségének áldozatai. Illyen Tatárhegy is. Székes-Fehérvártól körülbelül két óra járásnyira fekvő Csurgó helység határában, melly jelenleg gr. Károlyi György birtoka, egy hosszasan elnyúló domb emelkedik, mellyen temérdek, kisebb-nagyobb kő fehérlik, mellyeknek a képzelő erő, gyakran ló- vagy emberalakot adhat. hosszú dombhát a Ta-tárhegy, mellyről ezt tartja a rege . A tatár sereg, kisebb-nagyobb kalandozó csapatokban be egyszerre, a hazának különböző részeit, s a merre ment, vér és láng jelölé útját. De a pusztító menetnek a Duna hatalmas árja gátat vetett, ha nem is örökre, legalább egy ideig. Bekövetkezett a tél, a Duna befagyott, s a tatárok csel által megtudván, hogy a jégen át lehet menni, a Duna jobb partjára is átmenének. Egy 10,000 főnyi csapat azon tájnak vevé útját, hol most Csurgó, illetőleg Tatárhegy vagyon, de a lakosok időt nyertek ezen tájról elvonulni, s pusztítás igy csak a a fönálló lakokra szorítkozhatott. Mondják némellyek, hogy egy magyar nő itt lakott egy barlangban, mellyet csak ő és férje ismert, ki a sajói csatából három sebbel menekült meg, s egy más rejthelyen volt, számos e tájon lakó magyarokkal. Noha a barlang igen rejtett helyen volt, Dagon a tatárvezér valahogy észrevevé, s szállását Szentpétery, mint „ Zách.