Vasárnapi Ujság – 1856
1856-02-10 / 6. szám - Férjzsarnokság. Edvi Illés P. 47. oldal / Értekezések - Tompához. Szakál Lajos 47. oldal / Költemények
47 nem térjünk vissza Tulu Pista bára, vagy inkább iramodjunk kocsija után, melly a szomszéd faluban Pákéfalván jár. Pirczi Marczi még mindig mélyen alszik a saroglyában; a szekérzörgés álmában ugy rémlett előtte, mintha dobpergést hallana. „Nem kell olly sebesen pergetni!" monda álmában, mintha Nemere Bandit tanítná a dobolásra. „A helység dobját lassan, tempóra kell ütni, igy : durub — dub — dub, durub — dub — dub! Tovább tovább!" „Hé Bandi! Bandi!" rikajtott ") Tulu Pista hangja. Bandi szemeit kezdé dörzsölni, Pirczi Marczi pedig már álmában, miután a zörgés megszűnt, annak képzelte magát, a mi valóban volt, t. i. alvó bakternek. Azt álmodta, hogy Mákosfalván a hulló padján alszik, s valaki égést kiáltott. Alig képzelte ezt, midőn erős oldalütést kapott valahonnan. „Jaj! biró uram! kelek már!" kiálta, azt hivén, hogy a mákosfalvi biró ébreszgeti. Hirtelen kicsúszott a saroglyából s utcza szaladni kezdett, a mint csak tudott. Előbb azt kiáltotta „égés van," aztán csörgetett s azt kiáltá : „tizet ütött az óra!" De egy fekete emberforma szaladt utána. Hátra nézett s uram fia, a holdvilágnál, melly szépen felsütött, miután az ég kitisztult, egy tiszta fekete csodát lát maga után nyargalni. E fene állat ugy szuszogott, hogy csaknem nyögött dühében; Marczi kővé meredten álla meg. Hirtelen lehúzta magát a földre mint a tyúk, és a már egészen nyomában levő medveforma keresztül bukott rajta. Marczi ismét felugrott, azon ösztönnél fogva, mellyet minden élő állatnak a természet élte fentartására adott; de csakhamar galléron ragadta a fekete medve. Mert valami medveformának képzelte üldözőjét, mellynek nyöszörgése is, midőn elbukott, sokat hasonlitot a medvééhez. (Folytatása következik:) vallási babonák és a bálványozás. De polgárisodott népeknél is, hol nőkinze merül fel, mindig valamelly rút szenvedély van jelen, mellynek az ártatlan nő útjában áll; — jelen van például az önfejüség, dölyf és a nőnem felöl beszivott aljas elvek, mellyeket az olly férj már a házasságba magával vitt be; vagy jelen van szintén maga a gyűlölet is. Atyámfiai férfiak! a nők fölötti zsarnokság örökre száműzve legyen házainkból, helységeinkből, nemzetünkből. Most, midőn a török basák is liberálisabb bánásmódot vesznek fel nőik iránt : mi keresztyének és nemes magyar nemzet üldöznék-e gyáván a nőnemet? Figyeljünk tehát a népre és önmagunkra kölcsönösen, ki hogyan tartja feleségét, és nekinzást körünkben meg ne sziveljünk. Azt az embert, ki erényes (vagy bármillyenes) hitelét bántalmazza, vegyük közbe és mossuk meg jól sós szappannal. Tőle minden jó lélek utálattal forduljon el, és vele, mint bélpoklossal, ne barátkozzék senki. Nősülő ifjú öcsénkkel, ki most mátkájába fülig szerelmes, fogadtassuk meg égre, földre, hogy szeretni fogja feleségét teljes szivéből, lelkéből és minden erejéből; — hogy az elkezdett dicséretes indulatban rendithetlenül megmarad mind halálig; hogy jó feleségtartó ember leend; mert a Nemezis nem alszik, és tudni kell, uraim, hogy (a mint olvastam egy helyen a szentíráson kivül) a nőnek szemeiből illyenkor kicsordult könyér arczain legyöngyözvén, egyenesen a mennyekbe foly és bosszuállásért kiált *). (Szünet. — Vége köv.) A férj-zsarnokságról. Irta : EDVI ILLÉS PÁL, m. akad. 1. tag. IV. Az alsó néposztálynál kezdvén, tudok férjet, ki elfutott hibás nejét szekeres lóhoz kötve vitte haza (elgondolhatni mondásom nélkül, hogy a nő bizony ismét elhagyta e barbár embert). Tudok férjet, ki nejét ugy szokta verni, hogy fejét hajazatánál fogva mindenkor , egy nagy ládába lecsipteti; — még egy mási, ki édeske oldalcsontját annyira tagolta, hogy az nyavalyatörésbe esett, szülei házához menekült és nagy nehezen el is választatta magát végképen. Tudok férjet, ki — midőn neje őt a korcsmáról haza pörölte — otthon azt megrohanván, összehurczolta és összes hajazatát tőben késsel leriszálta. Tudok uri férjet többet is, kik nejüknek szeme láttára, a háznál szeretőt tartnak minden tesz nélkül. Még mást, ki rangján alól nősülvén, a gyermekeket anyjok lenézésére tanitja, attól elidegeniti, és velők egyetértőleg a nőt kesergeti. Még mást, ki erényes nejének egyéb bántalmazásain kivül, azt emberekkeli minden társalgástól és a templomtól is tiltotta, és női ékszereitől megfosztván, a szónak teljes értelmében rabszolgául tartotta; mig azonban férj uram maga éjjel nappal szerte kószált. Sőt tudok . . . osztolly kabátos ököljogistákat, lelkészeket, iskolai tanitókat és másrendü mivelt férjeket, — pedig eleveneket ám, nem holtakat, — kik a dorongologiát saját uri kezeikkel büntetlenül gyakorolhatni nem pirulnak, — egyet szinte, ki trappistaként nejéhez már tiz év óta nem szól, vele csak szenet és tolmács által beszélvén. No de ki győzné elősorolni a nők fölötti férj-zsarnokság szörnyű variatióit, a kiséretekben járó éktelen káromkodásokat, nőre magára, szüleire és minden nemzetségére vonatkozó csúf elczimezéseket. — Válópör pedig, nők felpörössége mellett, olly sok van, hogy csak a kis Erdélyből, annak is csak helvét felekezetű lakosaiból, ezeknek viszont csak egy vidéki gyűléséből Déváról, itt szőnyegre került tizenhét pört hirdetett a „Pesti Naplótéren, 1854. De valljon hát sajátilag, mik lehetnek szülő okai a nőköni férjzsarnokságnak? Hogyan lehet megmagyarázni józan észből, miszerint férfiak a nők iránt, — kikkel az édes gyönyöröket élvezik; kik nekik nélkülözhetlen segédtársaik; kik olly kevéssel beérik, nem dohányoznak, bort, pálinkát nem isznak; kik a természet által annyi velünk nem közös szenvedésre vannak itélve, — ugy általánosságban mostohálkodni képesek? Uraim, ezt az olly férjekkel mindig valami rút szenvedély téteti : keleti népeknél a lomhaság, melly minden terhet a gyöngébb félre szeret tolni. Azonkivül működnek miveletlen népeknél a régi szokás, a pogány balitéletek, a Kurjantott. Tompához, mint uj földes gazdához. (Gyula, jan. 8. 1856.) Hires hamvai pap Derék Tompa Mihály, Légy üdvöz általam Múzsák oltárinál! Árvíz látogatta o Békés vármegyébül írok én te hozád, Szüm teljességébül. Örvendek, hogy rögtön Földesúrrá lettél, — Mit bizony már régen S méltán érdemlettél.J— Most édes barátom Jobbizien halhatsz, S azon az uj szalmán, Mit magad nyomtattatsz, Nagyhosszút aludni Es álmodni lehet, Ha már verselgettél S virasztál eleget. Mi Isten csodája? Megfordul a világ! Már élő költőnknek Nyilik hálavirág? Még eddig a földbül Csak egy ölnyi dukált Annak, ki a magyar Költők czéhibe állt. Az is ám csak akkor, Ha már kiszenvedett, Hogy benne aludja át az örök telet. S ima nagy Bónisné Dicsőült szelleme, — Legyen, és leszen is Öröklő hirneve! — Megszánva a magyar Költők szörnyű sorsát, Fiává fogada Téged jeles Tompát, Egy öl helyett neked Száz hold földet adott, Most magad és fiad Fát plántálhattok ott. Ennyivel kezdeni Bizony szépen lehet, Hajó szerencséd lesz Hagyhatsz te ezeret, Hagyj is, — én kívánom Az Isten segítsen, Mert mig égbe jutnánk, Jó a kenyér itten, Es a nemes lélek, Mig vagyonnak örül, Özvegyen és árván Segítve könyörül. — Most pedig engedj meg A vén „czimbalmos"-nak, Hogy versei roszak, S nem mértékre vannak, Nekem jó barátom, Mióta kenyerem Gazdakép keresem, — Feltört a tenyerem, Ebb' a rosz világban Kedvem sincs verselni, S elnehezült kezem Nem tud lantot verni. — Kivételkép most is Csupán azért írok, Mert szerencséd fölött Örömkönyvt sírok. Bár még nem láttalak, Szép lelked ismerem, S nálam jobb barátod Nincs, — mondani merem. **) Te és Arany János Egy pár csillag vagytok, — S a népköltők egén Vezérül ragyogtok. — Szakál Lajos. *) Ide vágó geniális jvers- költemény a Népkönyvtár első füzetében. **) Protestálunk! ,Félkezü koldus", Tompától, a Magyar Szerk.