Vasárnapi Ujság – 1859
1859-11-20 / 47. szám - Az utolsó budai basa. Jókai Mór 554. oldal / Elbeszélések - Thali Kálmán: Egy másodvirágu fához 554. oldal / Költemények
Egy másodvirágú fához. Oda van már a tavasz régen, A lenge lomb lehervadott; Nem küld a jég sem lanyha szellőt, Sem lágy, üditő harmatot. A tikkadó hévségű nyár, a Hő napsugár mindent kiölt; A patak partja nem mosolygó — A rét, a völgymező se zöld. Eljött az ősz, siró ködével; Erdő, kerek sárguban áll : A félénk lombot elsápasztó A lassú közelgő halál. . . . Fonnyad minden, s te jó akáczfa, Te most virágzól újra fel! Tán hogy a hervadásnak búját Virágidban — felejtsed el? Vagy a kopár mezők diszéül Bokrétázád föl igy magad? Vagy a derengő őszi napfény Csaláki szép virágidat ? Talán zöngelmes dalt hallottál, S azt hitted, hogy tavasz vagyon? . . . — Pedig egy költöző madárka Sira búcsúját ágadon! Talán a kikelet szépségét Virágidban megálmodod, — Hivén, hogy újra visszahozza Az illat és szin, bájkolod?! Vagy tán azért nyissz , hogy reményt adj Midőn mindent pusztulva látsz . . . — Mindegy, bármelly okért virágzól : Csakhogy virágzói jó akácz! Virágid által megmutattad, o o 7 Hogy őszszel is lehet tavasz. S hogy a virág szép, és gyönyört ad — Ha ősz borong, ha tél havaz. . . . Bár én is mint te, aggkoromban Virágozhatnám egykoron : Lelkem olly ifjan iratozván — Mint e virágok lombodon! Thali Kálmán. 554 gyar hölgyeket erőszakkal elrabolni többé, s hogy a kun honszerelme millyen meleg? arról beszélnek Petőfi versei, ki maga is ott nevekedett köztük. J. M. Az utolsó budai basa. Történeti elbeszélés JÓKAI MÓR-tól. (Folytatás.) Érzik már a halálszag Abdi basa palotájában! Közelget a kezdetnek vége. Egy láthatatlan kéz vonul végig Magyarország terénn s letörli onnan a török hatalmat, mint avatag irást, mellyet nem érdemes olvasni az utókornak. Pedig millyen mélyen hitték azt bevésni, midőn a nemzet szívéig bevágták a betűket! száznegyvenhét esztendeig voltak rajtunk, volt idejük nevüket örökíteni. Gazdagok, hatalmasok voltak, azt tehették, amit nekik tetszett, építhettek, ronthattak, megölhették, rabságra vihették, aki ellenük szólt, övék volt az ország! Mi maradt meg belőlük? A rosz emlékezet. — Tüzet hoztak ránk, megolvadtunk-e benne? Vérünkből tengert csináltak, belefuladtunk-e? Nem őrlötte-e meg a belső féreg a nagy ozmán birodalmat, mellynek birtokában ugy volt elátkozva a kis magyar nemzet, mint a múmia szájába tett buzaszem. Az pedig tudjuk, hogy kiket, és kalászt hoz ezredév múlva is. A nagyvezérek sűrü változása jelenté, hogy az ozmán hatalom válságai egymást érik. Hogy akar fennállni egy ország, mellyben nem nevelik a legelső erényt, a hazafiúi becsületérzést? Minden főur, ki a kormány élén állott, csak saját kincstárára gondolt, csak palotái ragyogásáról, háremei gyönyöréről álmodozott. A nagyobbakról vettek példát a kicsinyebbek, a diván uraitól lefelé mindenkinek csak magához hajlott a keze, a roppant hadseregeket fizetni nem volt pénz, azok éheztek, zúgtak; de azért a Csengelkői mellett egyik tündérpalota a másik után emelkedett s csalárd bizományosok elorzott milliókkal szökdöstek a határokon tul; s ha valaki panaszkodott, ha a nép siralmát a Divánig merte vinni, azt lázadónak nevezték és ugy bántak vele. Igy aztán széthullott lassankint a hatalom alkotta épület; kedvetlen hadseregek funi tanultak megvetett ellenség előtt s összedugott kézzel nézték, hogy dll le egyik oszlop a másik után? Vén ember már Abdurrahman basa, közel meg van hetvenéves; látott már mindent a világon, amit látni szép és kedves , élvezte, használta az életet; vitéz volt, dicső nevet szerzett, minek élne már tovább! Ő is látja jól a közelgő zivatart, ő is tudja jól, hogy annak nem fog ellenállhatni, de hiszen már hetvenéves. Jelen volt Kandia ostromában is, akkor mint jancsárok főagája, résztvett ama dicsteljes harczokban. Illyen emlékekkel ki ne kívánna meghalni? Háremének grümei között csak leányának mosolygása volt még a mi érdekelte; az pedig már nem mosolyog. Egyik rész hir hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbénél; ő azokat mind nyugott arczczal hallgatja ki s nem mond rá egyebet, mint „dicsőség annak, a ki soha nem változik!" Van abban is valami szép, a hogy egy öreg katona szemközt megy a veszély ellen, mellyet őrjöngő kormányférfiak kényelmüen érleltek magasra; a hogy meghal egy zászlóért, mellynek nincsenek hivei többé, csupán zsoldosai; a hogy eltemetkezik egy vár romjai alá, mellyről fenn ura megfeledkezik. Midőn hirül hozák Abdurrahmannak, hogy a keresztyén hadsereg egyenesen Budának tart, mig a nagyvezér Belgrádba vonult vissza; Abdi összegyüjté háremét, kincseit, drága paripáit s átküldé azokat a Csepel-szigetbe. Tudta, hogy soha sem fogja azokat látni többet. Három nap múlva Batthányi Ádám a könnyű lovassággal elfoglalta a szigetet; a vezéri hárem és kincsek prédára jutottak; a harczosok sisakkal mérték az elfoglalt aranyat, ezüstöt s koczkát vetettek a régi gazdájukat nem sirató szépségek birtoka felett. Azt irják, hogy a zsákmányul esett kincs kétszázezer forintra ment Mikor Abdi basa illy nagy összeget kihajított a vár falán, akkor neki nagyon jól kellett tudni a végzetet, melly rá és a vele levőkre azon vár falain belől várakozik. Pestet és Ó-Budát nem is védelmező, minden fegyveres csapatját magához vonta Budára. Tizenhatezeren voltak, azoknak legnagyobb része jancsár. A várat nem lakta akkor magyar nép; a törökkel csak egy nemzet kötötte még össze sorsát, a zsidók, azok Pestről és Ó-Budáról kincseikkel együtt mind ide takarodtak. A zsidóknak mindig fátumok volt, a prófétákat meg nem hallgatni, az idők jelenségeit meg nem érteni. Abdi basa kitüzette a vár négy falára a veres zászlókat, jeléül, hogy készen áll a harczra. A körül fekvő hegyeket elfoglalták az egyesült seregek, a hegyoldalakban felállították a nehéz lövegeket; roppant lovassági tömegek foglalták el a síkokat és mellékutakat ; az erdők között mindenütt sátrak és lobogók látszottak. A magyar hadsereg, a lotharingi herczeg Károly hadtesténél a bécsi kapu előtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választófejedelem seregei a Gellért és várhegy közötti tért, a német birodalmi hadak a vizivárost. A magyar seregek vezérei voltak : Eszterházy János, Miklós és Zsigmond, Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyányi Ádám, Draskovics Miklós, Nádasdy Tamás és Petneházy. Petneházyt saját kertére Károly herczeg a gyalog hajdúság vezérévé nevezte ki; örömest is engedték neki ezt a helyet; tudják azt régen, hogy a konvertita a legtüzesebb ostromló. Gábor barát nagyra becsült férfiú lett a vezérek előtt; egy tudományos készültségű ember, mint ő, sokat ért az ostromló hadseregre nézve, mert ugy le tudta rajzolni a vár belső védmüveit, hogy azon minden közvitéz eligazodhatottt volna; megmutatta, hol leggyöngébbek a védfalak, hol legkönnyebben hozzájárulható a sáncz, minő akadályokra találhatnak, ha az első erődítményeket elfoglalák. Előadásából az derült ki, hogy a legkönnyebben megtámadható része a várnak a Duna felöli meredek, mellynek védmüvei el vannak hanyagolva, s a hol az ágyuk nem sok kárt tehetnek, tüzaknáktól épen nem lehet tartani, leggonoszabb hely pedig a vérmező felöli; nagy körfal (rondella), mellyet a többi várszögletek