Vasárnapi Ujság – 1861
1861-02-10 / 6. szám - Adatok Petőfi halálához 67. oldal / Történeti czikkek; régiségek s rokon
XJI TÁRHÁZ, de azt még sem hiszem, hogy él, s addig nem is fogom hinni, még ujjaimmal meg nem tapogatom, vagy a szerkesztő úr lapjában ki nem írja, hogy testi szemeivel is látta mostanában. Marosi János: Adatok Petőfi halálához. (Amit a nyájas olvasó mai számunk ezen rovatában talál, az kétségkívül igen meg fogja lepni, valamint meglepett minket is, midőn a beküldött kéziratot először olvastuk. Nem azon levelet értjük pedig, melyet Marosi János ur, 1849-ben keresztúri szolgabiró volt szives beküldeni s mely érdekes részleteket s combinatiókat hoz a segesvári csata utáni napokból, mintegy kiegészitéseül eddigi érdekes közleményeinknek, de értjük azon egymást követő két levelet, melyet győrmegyei ev. lelkész, Kápli Lajos ur szívességéből birunk — ezeknek határozott, komoly hangja, lehetlen, hogy első pillanatra megdöbbentőleg ne hasson minden olvasóra. Néhány hónapja, hogy — egy szomorú baráti és hazafiúi kötelességet teljesíteni akarván, — Petőfi halála módját, helyét és sírját keressük. A beküldött sok szép részletet köszönettel vettük s bizonyosan nagy érdekkel kisérték olvasóink. Az eredmény eddig annyi, hogy Petőfi életirása teljes lőn s történetünk egy pár szomorú, de szép lappal gazdagodott. Petőfi halála körülményeit néhány közlemény a legnagyobb hűséggel, valószínűséggel és avatottsággal ecseteli; — azon mendemondák, melyek Petőfi életben maradását hirdetgették, sorba meg lőnek czáfolva. S íme, midőn ezen eredményt már össze akartuk állítani, vesszük az alább következő tudósításokat. Több izben mondtuk, hogy nem adhatunk semmit az u. n. harmadik személyek állításaira; nem hallgatunk arra, aki azt mondja : ,,úgy hallotta; azt beszélik; hiteles embertől tudja" stb. Nekünk olyan ember kell — mondjuk — a ki először hiteles ember, azután maga áll el személyesen : Íme itt vagyok én N. N., én láttam Petőfit 1849. után, én beszéltem vele!" Tisztelt olvasó,alább látni fogod, hogy ezen óhajtásunk csodálatos módon teljesült. Tessék elolvasni Kápli Lajos lelkész ur leveleit.) XXXI. Marosi János levele. Al-Simonfalva (Erdély), jan. 5 A Petőfi haláláról szóló adatokat egészen a XX-ik levélig figyelemmel elolvastam. Látom, hogy még sokan azon jó hiszemben élnek, hogy Petőfi él. Én azzal ellenkezőleg afelől vagyok meggyőződve , hogy a segesvári csatán elesvén, nem él. Én a forradalom alatt a székely-keresztúri járás szolgabirája lévén (Sz.-Keresztúr a segesvári csatatértől két mérföldnyi távolságra van, és a legelső állomás ahhoz a Székelyföld alsó részén) ; midőn Bem megérkezett kis táborával Székely-kereszturra, épen jelen voltam, júl. 30-án. Egyszerre volt szerencsém láthatni a Macskási udvarban — hova Bem volt szállásolva —Bemet, a nagyhírű hadvezért, és Petőfit a nagyhírű költőt. Petőfi szállása Varga Zsigmond urnál volt. Másnap julius 31-én Bem kis táborát a hatszorta nagyobb orosz táborral szembe vezette Segesvárhoz. Hogy a csatának mi kimenetele lett, azt mindenki tudja. Elég az hozzá, hogy este a szétvert magyar táborból azon néhány huszár, ki megmenekülhetett, felfutott Sz.Iereszturra, a csata elvesztésén kivül, azt a hírt is hozták, hogy Héjasfalva közt a kozákok a vezért is elfogták. .Roppant volt a levertség, nem annyira a csata, mint a vezér elveszte miatt. Éjszaka mintegy 11 —12 óra tájt megérkezett Bem is, csupán egy huszár kiséretében nagy sárosan, s még azon éjszaka tovább ment Marosvásárhely felé. Másnap minden jóravaló ember Petőfi után tudakozódott, de nyomára nem jöttünk annak, hogy visszajött volna Kereszturra. A ki pedig akkor a csatából Kereszturra vissza nem jött, bizonyosan vagy elesett, vagy pedig fogságba esett, mert tudni kell azt, hogy sem lefelé — mert ott volt az orosz tábor, és Segesvárnak szász és oláh lakossága — sem pedig jobbra, sem pedig balra menekülni nem lehetett, mert mindenütt akkor az ellenséges érzelmű oláh és szász lakossággal találkozott. A menekvő csakis a Székelyföld felé mehetett, és addig meg sem állhatott egy is, míg Sz.Kereszturt el nem érte. Hogy Petőfi elesett, nemcsak a fennebbi körülmény bizonyítja, hanem az is, hogy Varga Zsigmond ur derék vendégszerető házához nem jött vissza, holott pedig megígérte volt , hogy ha visszafordulása lesz, el nem kerüli. A csata kimenetele zavarában — midőn mindenki csak saját személye megmentéséről gondolkozott s gondoskodhatott , többen látták Petőfit gyalog benn az országút közelében mélázni, s a kozákok rohama is úgy találta, mint a körülmények mutatják. Ha az erdő szélén harczoló gyalogság közt lett volna, még gondolhatná az ember , hogy azon néhány gyalogkatonával, kik egy árkon fel megmenekültek az erdőbe , ő is megmenekült, akkor is, mint azoknak Keresztúr felé kellett volna lőnie. Én azon nem építek semmit, hogy azután itt, meg itt látták, hisz a mit eddig olvastunk, még mind a harmadik s negyedik szájból került. *) Nekem még 1850-ben mondotta két fiatal ember különböző alkalommal, hogy Petőfit azon év telén mint menekvőt látták Marosszéken; az egyik, ha jól emlékszem, honvédeknél őrnagy volt. Ez azt mondotta, hogy Petőfit drótostól gúnyában látta, Göcsben a Csanádi háznál beszélt is vele. A más fiatal ember egy mérnöki segéd volt. Ez azt mondotta , hogy ő Petőfit Marosszéken egy pap házánál látta mint menekvőt. Én akkor sem adtam hitelt sem egyiknek, sem másiknak. Láthattak ők oly menekvőt, ki felhasználta a Petőfi nagy nevét, hogy annál inkább részvétre gerjessze maga iránt az embereket. Hiszen, tudjuk, hogy akkoriban egy bizonyos fajtájú embereknek keresetmódjuk volt, hogy nem üldöztetve senkitől, mégis futotta ki; egy-egy derék ember nevét magukra ruházván becsi^eteG házaknál éledtek, csaltak, s még loptak is, s azzal tovább álltak. Azt is szentül hiszem, hogy igy akárhány helyt felhasználták a Petőfi nevet, XXXII. Kápli Lajos lelkész levele. Kis-Baboth, (Győr) jan. 2. A Vasárnapi Újság m. e. 52-ik számában Kiss Elek ur a Petőfi Sándor halálát bizonyítgatni akaró adatok ellenében életbenlétét bizonyítgató adatokat közölvén, mint tekintélyt, Győrmegyében kebelezett kis-babothi helység evang. lelkészét, állítja fel, „kihez — úgymond — Petőfi Sándor az 1854-ik év egyik nyári alkonyatán porosan s napelbarnitottan betért Ez a lelkész én vagyok! Amaz állítás bár igaz, mindamellett én, kit a dolog legközelebb érdekel, s ki az ügyhöz tiszta lelkiismerettel s alapos meggyőződéssel szólhatok, még Kiss Elek ur fölszólalása folytán sem veszem fel tollamat, megerősíteni annak állításait, mert még nem véltem elérkezettnek azt az időt, melyben e nagyszerű titkot leleplezni lehetne; de miután t. szerkesztő úr azt jegyzi meg, hogy,, az illető t. lelkész úr igen lekötelez bennünket, ha e tényre vonatkozólag beküldi nyilatkozatát", nem állhatok ellent lelkem ösztönének, hogy ez örvendetes találkozásról szerkesztő urat ne tudósítsam. Petőfi Sándor nálam volt de nem 1854 ik évben, mint azt Kiss Elek úr írja, hanem 1851-ben, julius közepén, egy csütörtökön délután 3 órakor tért be hajlékomba. — Ő magát, mihelyt szobámba belépett, Petőfi Istvánnak nevezte; de én, ki őt életének négy feltűnő korából — úgymint gyermekkorából — Lőrinczről, kiszolgált katonakorából Sopronból, másodizbeni deákkorából Pápáról, s költőkorából Szegszárdról ismerem, arezvonásaiban azonnal ráismertem, s minden további tartózkodás nélkül nyilvánitám előtte meggyőződésemet, mondván, ,,hogy én Istvánt nem ismerem, nem is láttam soha, de Sándort igen, s te nem is István, hanem maga a nagy s kedves költő Sándor, az én egyik régi s igen kedves barátom vagy; — itt nincs okod félni, légy nyugodt, gondodat viszem." E férfias határozott nyilatkozatom után ő sem titkolózott többé. Elsőbb is családját említette fel, azután elbeszélé, mikép menekült meg Erdélyben az orosz fegyverektől; elpanaszló bujdosásainak keserűségeit, s azt a sok szivtelenséget s részvétlenséget, melyet meg kell kóstolni egy halálra üldözött bujdosónak, s mégis vigaszára — mond végre — „mennyire megédesül ez a sok keserűség keblemben, mikor egy oly baráthoz térhetek be, kinek hűségében kételkedni okom nincs, mint te is vagy, édes Lajosom, kihez nem a véletlen, de hű baráti utasítás térített be." Ekkor adtuk egymásnak omló örömkönyük között a baráti viszontlátás édes forró csókjait; elkezdtünk a multakon andalogni sok barátunk- s barátnénkról, megemlékezvén s kérdezgetvén egymást : hát ez, meg ez, él-e? hol van? minő állásban stb.; a jövendőkről pedig ábrándoztunk s politizáltunk *), mig egypár iete jó moóri bor lecsepegtetése mellett az éjfél az asztalnál ért bennünket, honnét fölkelvén, egymásnak jó éjt mondva, lefeküdtünk s csendesen elaludtunk. Rövid, de édes álom után egymástól érzékeny bucsut véve, kertére kocsira ültettem, s Ménfőig vittettem, honnét Győrbe P. F. tanár úrhoz volt menendő. Győrig azért nem vette igénybe kocsimat, mert — úgymond — „félek, hogy így könnyebben elfognak— Ez elválás után nálam hagyta útitársát, mogyorófa pálotáját, ezen szavakkal : „e pálozát nálad hagyom emlékül, kedves Lajosom, viseld gondját addig, mig visszatérhetek hozzád, mely kedves emléktől azonban egy álbarát 1854-ben megfosztott. Oh, de él-e mégis Petőfi?! 1851. óta vajmi sok óra reppent el, s meglátogathat-e még engem! Én azóta felőle semmit sem hallottam! — Adja az ég, hogy Ígérete s az én óhajom s reményem mielőbb teljesüljön! Ezeket mondhatom hitelesen Petőfi életbenlétéről. Kápli Lajos. *) Egyetlenegy esetet kivéve. Szerk. XXXIII. Ugyanonnan egy második levél. Kis-Baboth, január 20. A Vasárnapi Újság f. é. 2-ik számában a „Szerkesztői mondanivalók" között méltóztatott felszólitani, hogy „tegyem szivemre kezemet, s valljam meg, nem lehető-e, hogy csalódtam Petőfi személyében ?" — melyre a következendőket felelni szerencsés vagyok. Az időre nézve inkább lehetne tévedés, mint a személyre nézve csalódás, mert, a világosi katastrófa után 1852-ig több menekvő szerencséltetett bizalmával, s igy az időt könnyen összezavarhatnám, de a személyre nézve most is és mindig is azt mondom, hogy nem csalódtam. — Sokan, igaz, gondolhatják, hogy talán csak valami viszketegből nyilatkozom , de higyje meg t. szerkesztő úr, nem vagyok én azok közöl, kik Jézus szavai szerint „hiába való dicsőségnek kívánói," kik szeretnek dicsekedni magas származással, hírneves barátokkal stb., hogy ezáltal maguknak valami kis fényt kölcsönözzenek, nem, megelégszem én saját egyszerűségemmel s azzal az állással, a melybe Isten helyezett, s nincs semmi szükségem arra, hogy másnak dicsőségéből magamnak tulajdonítsak el valamit. De tegyük, hogy hát csalódhattam a személyben , mert, vannak az *) Igen sajnáljuk, hogy a közlő úr vendégének nyilatkozataiból egyes részleteket nem említ, hadd szólhatnánk hozzá többen is, mennyire emelik ezek a dolog valószínűségét. Szerk.