Vasárnapi Ujság – 1864
1864-05-29 / 22. szám - London szinházai Shakespeare korában (képpel) 204. oldal / Nép- és országisme
205 kedveltebb közlekedési eszköz. Több mint 40,000 ember élt evezője után, s csupán a színházakba, melyek többnyire szintén a Temze partján álltak, mintegy 3 — 4000 ember csolnakázott át naponkint. De a színházaknak is meg voltak a maga ellenségei. A tisztelendő John Stockwood atya a puritanusok gyülekezete előtt nyilvánosan kikelt a színházak ellen. „Nem szólok — úgymond — egyéb bűnökről, melyek ezreket sodornak magukkal és sülyesztenek a hiúság örvényébe. Csak London nyilvános színielőadásaira nézzetek, mint özönlik reátok a nagy embertömeg. Nézzétek a pompás színházakat, London sülyedtségének és romlottságának álló emlékoszlopait." S miután tüzes szavakkal rajzolta a színielőadások borzalmait, kapcsolatba hozta azokat az akkor tájban évenkint uralkodó pestissel, s így okoskodott : „A pestis okozója a bűn; a bűn okozója a színjáték; azért a pestis okozója is a színjáték." bölcs És London tanácsa fölkarolta okoskodást, ez s mint egy okirat mutatja, eldöntötte, hogy pestis idején a színjáték terjeszti a ragályt, azon kivül pedig okoz; pestist ennek folytán rendeli, hogy a színészek, — az ő felsége szolgálatában állók kivételével , — csak akkor tarthatnak előadást, midőn a város séges," „egészvagyis három hét alatt kernél 50 e mtöbb nem hal meg; 8 akkor is vasárnapokon soha, hétköznapokon pedig csak oly időben szabad játszani, hogy előadás után a legtávolabb lakó színházlátogató naplemente is előtt, vagy legalább nyatra alkohaza érhessen. A nemes tanács e bölcs rendeletének az volt következménye,hogy színházakat azután nem Cityben, hanem a annak határán kivül építék, s hogy Erzsébet királynő és annak lordjai, a szegény üldözött színészeket „szolgálatukba," pártfogásukba^ vették, s tekintélyükkel oltalmazták a város atyáinak túl szigorú elővigyázata ellen. A színészek azért ez időben pártfogóiknak színét és egyenruháját viselték, mint azoknak egyéb tiszti személyzete. Shakspeare társulatának tagjai, mint „ő felsége szolgái" skarlátszínű köpenyt viseltek bársony hajtókával. Erzsébet királynő nagy barátja és pártfogója volt a színészetnek, ő maga nem ment ugyan soha színházba, de whitehalli, richmondi és windsori palotáiban folytonosan előadásokat tartatott, s Shakspearenek több darabja itt került színre először. A monda szerint „A windsori víg nők" czímű darab létrejötte is a királynőnek köszönhető. Ő ugyanis, mint akkor az egész világ, nagy bámulattal s egyszersmind barátsággal viseltetettek John Falstaff iránt, s a kövér lovagot,a ki eddig csak férfiak társaságában poharak és fegyverek közt forgott, szerette volna szerelmi viszonyban s nők körében látni. Ez jó tárgy volt Shakspeare humorának, s mint mondják, nem kellett reá több, mint két hét, hogy a darabot megirja, s igy került az kevéssel Erzsébet halála előtt, 1602-ben színre, a windsori palotában, hol akkor a királynő székelt. Egy kevésbbé hihető monda Erzsébet halálát is e darabnak tulajdonítja; ugyanis ennek adatásakor a királynő annyira mulatott, hogy a sok nevetéstől görcsöket kapott, melyek azután halálát okozták. A Temze jobb partján terült el a Bankside, az akkori London mulatóhelye, csapszékek czégéreivel, s vidám zenével mindenütt. Más négy színházzal együtt itt állt akkor Shakspeare színköre is, a „Gömbhöz" czímezve azon szobortól, mely Herkulest vállán a földgömbbel ábrázolta. A fából készült hatszögű épület valami ostrombástyához hasonlított, körül lőrésekhez hasonló ablakokkal. Tetején két kis deszka-szoba, s egy zászlónyél állott. Amint az óra háromnegyedet ütött háromra, e kis szobák egyikéből sajátságos öltönyű ember lépett ki 8 trombitával adott jelt, hogy az előadás ideje közeledik. A közel színházaknál ugyanazon jel hangzik el, de három óráig még kétszer harsan meg a trombita, amikor azután kezdődik az előadás. Ezalatt a Temze borítva van csolnakokkal, s a pénztárhoz özönlik a nagy közönség. Szablyákkal és tollas füvegekkel megjelennek a lovagok. Elődöczög a nehézkes polgár, könnyen, mint a zerge, előszökell a szép polgárnő. Itt egy fiatal uracs hetykélkedik, amott sötét képű tudós ballag. A vidékről berándult nemes, a műhelyéből megszökött inas, az evezőjétől megpihenő hajós, — ezek együtt képezék Shakspeare színházának közönségét. A beléptidíjak különbözőleg voltak kiszabva. Legolcsóbb hely akkor is, mint most, a karzat volt, a mi pénzünk szerint csak 5 krajczár. A közönség zöme azonban a földszinten gyűlt össze, melyet akkor „udvar"-nak hívtak. E fedél és ülőhely nélküli téren, hová eső, napsugár szabadon jöhettek, korlátlan szabadság uralkodott. Tíz krajczárért minden angol alattvalónak jogában volt itt látni és szorongani, almát enni és diót tördelni, sört inni, kártyázni és a darabot kipisszegni. Ez utóbbiért a földszinti közönségnek nagy tekintélye volt, mert az ő tapsa döntött a darab sikere fölött. A magasabb rendű közönség fél vagy egy forintért ülőhelyet kapott külön „szobákban," amint Shakspeare korában a páholyokat nevezték. Ezeket többnyire egész idényre vették bérbe s a tulajdonos annak kulcsát zsebében hordta. A zsebtolvajokban sem volt hiány, de sajátságos módon büntették meg azt, a kit épen tetten kaptak. A színpad közepén karóhoz kötötték, s ott méltó tárgyul szolgált a közönség gunyjai, s a földszint széldobásainak. —ltalában az akkori színpadok jobban számítottak a közönség együttszereplésére, mint napjainkban. — A csak színpadnak egy kis része volt a tulajdonképen való színjátéknak szentelve; előrészét, oldalt föltűnni vágyó uracsok foglaltak helyett háromlábú székeken, vagy egész hosszúságukban elterültek a gyékénnyel beterített deszkákon. — Szóval, a színházi közönség akkor egész a tulságig fesztelen volt. Ez volt Shakspeare színházának képe, egy meglehetős tágas tér, tele pipázó, evő-ivó, fekvő, ülő és álló szajgó embertömeggel; fölötte ma kék és verőfényes, holnap esős és borús égbolt. Csak a színpad volt az idő ellen egyszerű ezalma-födéllel védve, s azon tér, a melyen játsztak, az uracsoktól egyszerű függönnyel elkülönítve. — Három órakor, a harmadik trombitaszóra kétfelé nyilt a függöny; egy hírnök lépett ki, fekete köpenyben, homlokán babérkoszorúval övezve; versben üdvözölte a közönséget s mintegy előkészíté az előadásra. Amint mondókája véget ért, azonnal kezdődött a játék; ennek végével a zárbeszéd következett, melyben a szereplők egyike rendesen felszólítá a közönséget, hogy tapsaival ne fukarkodjék, mert a tetszés vagy nem tetszés nyilvánítása Shakspeare korában is divatban volt, csak a kihívás nem volt szokásban. — — Ezután még egy-egy csoportozat, s ének és táncz következett, mig az egeret ima zárta be a királynőért, melyet a személyzet a színpad szélén térdelve mondott el. Ez utóbbi szokás máig is fenntartotta magát Angolországban, mert nincs színdarab, opera vagy hangverseny, hol a „nemzeti hymnust" el ne énekelnék. Londoni színház Shakspeare idejében.