Vasárnapi Ujság – 1868
1868-03-08 / 10. szám - A fekete ember. (Történeti elbeszélés.) Győry Vilmos 110. oldal / Elbeszélések; genreképek - Pásztói: Sugár Istvánné 110. oldal / Költemények
Forradalmi munkásságának ujabb színhelye a szerencsétlen Erdély jön, hol legré |mi több anarchia dúlt, s a rend és közbátorság minden kötelékei véres kezekkel valának elszaggatva. Csányi Erdélyből ápril végén a közlekedési tárcza átvételére hivatott vissza Kossuth által, s mint e tárcza főnöke, ismét szokott erélyével kezdett működni. A legnagyobb forradalmi vihar zúgásai közt szolnok-debreczeni vasútra tett előkészületeket, s ebben foglalkodtatá a magyar alföld síkjain a több ezerre menő s addig csak he j uyélő és ingyen élő foglyokat; jan. 2-án pedig , Pestre visszajővén, a középponti vasutat vette egyenesen minisztériuma kezelése alá. Julius elején, a második futáskor, ismét ő volt, ki utoljára hagyta el a fővárost, s végtelen gonddal és fáradsággal szállíttatott el mindent, mit elszállitni kellett s lehetett. A Kossuth és Görgei közt mindinkább kifejlett egyenetlenségben Csányi, ki Görgeit mint fiát szerette, s mint legnagyobb katonai tehetséget, őszintén becsülte, kit gyakran intett barátilag és ismét komolyan a haza szent nevében, minden melléktekintetek, érzelékenység s dicsvágy félretételére, — azon miniszterek közé tartozott, kik Görgei mellett szavaztak, ennek letételét ellenezték, sőt teljhatalmú átalános fővezérré neveztetését követelték; ily értelemben nyilatkozott a miniszteri és országgyűlési tanácskozásokban. A világosi fegyverletétel után, bár ő is menekülhetett volna többi minisztertársaival, azt nyilatkozta rá, hogy „öreg és beteges ember létére bujdosni nem akar, s várja bármi sors, hazájában marad, melynek buktát túlélni ugy sem kívánja." Sarkadon átadván magát az oroszoknak, Nagyváradra vitetett s ott az ausztriaiaknak kézbesittetvén, Pestre az uj épületbe hozatott, és itt okt. 10 kén, b. Jeszenák Jánossal együtt, bitófán végezte életét. Semmit nem tagadott, sőt nyíltan kijelenté, hogy mindent önként és meggyőződésből tett, és következetesen, férfias elszántsággal is lépett a halál elébe. Csányi egyike volt a forradalom legerélyesb karjainak; azon emberek közé tartozott, kik a forradalom terjedését, erősödését, kitartását a részletekről, fáradhatlan gondoskodás, nem szűnő munkásság, az eszközök előteremtése, a közvélemény megnyerése s felizgatása által hatalmasan gyámoliták, annak gyakorlati kivitelét és sikerét lehetségessé tevék, a fonalszálakat minden oldalról összeszedték s egy középpontba gyűjtötték; azon emberek közé, kiknek munkás segédhatása nélkül a forradalom vezérei semmire sem mehetnek, mert a tér nincs előttük elkészítve s a kivitel sikere biztosítva. E szerepben legelső hős volt Csányi a forradalom egész lefolyása alatt; forradalmi ember, ki nem irtózott a forradalmi eszközöktől, valódi százszemü Argus a felügyelése alá bízott téren, zúzó mennykő az akadályok ellenében, tetőtől talpig nemzetébe szerelmes magyar, s szigorú és kíméletlen ellensége faja elleneinek. És pedig e szigorú öreg férfi sirni tudott az elérzékenyülés miatt, ha imádott nemzetére veszélyt látott tornyosulni, melyet el nem háríthatott; ha árulást látott, melyet meg nem hiúsíthatott; kedélyes jó bácsi tudott lenni baráti körben, ki tiszta kést érezett egy ártatlan gyermek mosolygásán, vagy egy nyiló virágbimbó fölött. Akik közelebbről ismerték, szerették; akik forradalmi működését látták, bámulhaták; a ki halálára gondol, lelkesedést érez égni a szemébe toluló könyben, s midőn nevét kiejti — minden hazafi áldja emlékezetét. 110 S ti g á v l s t v á ei li é. Csalogatja, csábítgatja, Aludni sem tud miatta. Megöli a vágy, az inger — És fölnézni rá alig mer. „Sugrír Palya mindhiába A kend mézes, mázos szája; Van nekem hű, jámbor uram, Szép magzatom, kicsi fiam." Sugár Palya szive szorul, Ajka reszket, és könyve hull, Szeme forog . . . „Azért mégis Leszesz még te az enyém is!" Ifjú asszony, szép menyecske, Ne menj ki a tóra este; Ha kendered el is ázik, Ne bánd te azt, — majd ne másik. Kis csecsemő meg-megriad — Mért teszed le kicsi fiad? Ne menj, ne menj a mély tóba, Sok hínárja, sok kígyója! Sugár Palya itt hol termett . . .? „Enyém immár tested, lelked —!" ,,Sca — inkább szörnyet halok . . ." Remegnek a csöndes habok. Feleségét otthon várja Szerelmetes, hű, jó társa; Tizre jár, — majd tizenegyre — „Uram ne vigy kisértetbe!" Kiszalad a tó partjára; Világit a hold világa, — A tó tükrén ura bátyja S kiszenvedett gyöngyvirága. Ott siratja gyöngyvirágát, Ott siratja urabátyját; Hogy mi történt azt nem tudja — Oh! hogy soha meg ne tudja! Pásztói, feketeem sier. Történeti elbeszélés. GYŐRY VILMOS-tól. (Folytatás: i II. A falu .szökik. György, kísérőjével jó tova járhatott már, midőn Mihály megindult nyomában. Az égboltozatot szakadozott fellegek borták, lassan úszva nyugatról kelet felé a mérhetlen űrben; fölöttük tündöklő csillagok ragyogtak, de a holdatlan éjszaka gyér világosságot engedett a földön terjedezni. Mihály nem láthatá azokat, kiknek lépteit követni akará. Vezetője gyanánt kettőt használt: az előreszettek lovai dobogásának felhangzó neszét és György lovának ösztönét, melyről azon véleményben volt, hogy megszokott társa nyomában fog iramodni. A tájat különben, gyermekkorától fogva csak itt élvén, oly tökéletesen ismeré, hogy az éjfél homálya daczára lehetlen volt irányt tévesztenie. Az utt hegyes-völgyes vidéken vezetett, s majdnem egészen egyenes irányban, szétcsapongás nélkül. Biztosan haladhatott. Nem állott érdekében Györgyhöz egészen közel jutnia, nehogy általa észrevétessék. Ennek okáért nem is haladt, oly teljes sebességgel, mint a minőt az alatta, elég jó erőben levő ló megbízhatott volna, hanem időnkint meg-megállott s néhány pillanatig hallgatózván, úgy folytatta útját utolag. Jó távolra volt már a falutól, mélyen benn az erdö koszorúzta hegység mély utján, midőn lova hangosan felnyerített és majdnem ragadni kezdé. Megdöbbent. Azt hitte, hogy az állat hangja árulójává lesz. Csitította lovát, de az kevéssé hajlott szavára, nyerítve rohant odább a köves hegyi úton. Néhány pillanat múlva hasonló nesz hangzott fel a völgy mélyéből. Két ló volt odakötve az út melletti fák egyikének derekához. Mihály paripája azoknak jelenlétét sejté. — Ez György lova — mondá a pór magában — a lovak itt vannak, de hová lettek lovasaik ? Körültekintett, hallgatódzott alak sem volt látható, semmi nesz Semmi nem hallható. Ez a jelenet váratlan és meglepő volt Mihályra nézve. Hova tünt el György, hova vele kísérője? Miért állapodtak meg itt, miért hagyták el lovaikat? Mind olyan kérdés volt, melyre a parasztember nem tudott megfelelni. — A kettős barlang táján vagyok — mondá magában gondolatait fontolgatva — ha csak ott nem .... S azzal, mintha valamely eszme villant volna fel agyában, térdeivel megszokta a lovat, s keze, lába és szava segítségével, meginditá balra az erdőbe, fel a hegy felé. Alig érte el a völgyet környező magaslat felét, a haraszt zörgése daczára, tompamorajló nesz ütötte meg fülét, minőt távolban levő több ember nyüzsgése és zsibongása szokott kelteni. Felfigyelt, s úgy látszik, mintha az előtte álló hegynek fensikjáról, tűznek lángja pirosodnék át a fák lombfosztotta sűrűjén keresztül. A zsivaj azon tájról hangzék alá, közbe közbe lovak nyerítésével és nyihogásával. — Ott emberek vannak — mondá magában Mihály, lovát megállitva — közel a kettős barlang egyik nyílásához. Jó számosan lehetnek. Ugy látszék, egy darabig tusakodott magában. Végre legelső gondolatáé jön a diadal: leszállott a lóról, maga után vezeté míg kissé tisztásabb helyre jutott, — s oda érkezvén, a kötőféknél fogva egy fa derekához köté az állatot, maga pedig a lehető legóvatosabban haladott előre a nesz és lángvilág irányában. Nem sok időbe telt s elérte a fensik szélét, honnan széttekintve, különös látvány tárult föl szemei előtt Tágas, tisztás hely terült előtti, melynek jobb oldalán meredek sziklafal emelkedik, mintegy rögtöni, merev megszakadása a vidéken vonuló hegyláncznak. A sziklafal előtt hatalmas tűz lobogott, melynek világa élénk fényt vetett az egész környékre. A nagy hasábokból rakott tűz mellett, félkörben, mintegy nyolczvan-kilenczven emberből álló tömeg foglalt helyet, idősebb s ifjabb férfiak, nők és gyermekek vegyest. Az ember csoport mögött lovak, kocsik, megrakott szekerek, faraglyához kötött szarvasmarhák, imitt-amott két-három juhból álló kis falka, farka s jóformán rendetlen vegyülékben. A kocsik mellett férfiak állottak, fenn a kocsikon pedig ködmenek és subákba burkolt nők és gyermekek gubbasztottak. Az emberek mind a földmives, illetőleg az akkori jobbágyi osztályhoz tartoztak. — A falu szökik — mondá magában Mihály, vastag fatörzs mellé megvonulva — szegény, szerencsétlen emberek! És sejtelme nem csalta meg. Az előtte levő emberek csakugyan földönfutók voltak, a kik önként hagyták el mindenestől szülőfalujokat. A török uralom ezen korában, az ilyen esemény, egy egész falunak török területről magyarra való átszökése nem tartozott a hallatlan esetek közé. A föld népe — tulajdon birtokkal majd épenséggel nem biró — nem tudta elszenvedni azon embertelen zsarolásokat, melyekkel a diadalmas törökségnek sokszor egyegy legalacsonyabb tagja is terhelé a ma-