Vasárnapi Ujság – 1873
1873-10-12 / 41. szám - Kazinczy Ferencz fogsági naploja (6 ábrával) 490. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyak
490 Kazinczy Ferencz fogsági naplója. (Folytatás.) Junius 30. Háromkor felébredtem. Gyönyörű volt a reggel a Kaiserberg megett. Ott az én hazám, ott vágynak az enyémek. Ez vala könyörgésem. A nap meleg vala s öltözetlen maradtam. — Nem hét órakor, mint szokott, hanem ötkor csikorgani hallom a grádics ajtaját, csikorgati külső ajtómat, sőt most a szokás ellen belső ajtómat is. Grimmel a főprofesz fő Heiczi nevü katona cselédünkkel, s hozza párnazsákomat. Hier ihr Bettsack, mondá, packen Sie Ihre Sachen zusammen, Sie gehen heute noch fort. — (Itt a párnazsákja, rakja össze a holmiját, ön még ma elmegy). — Elijedtnek, búsnak tettetem magamat; örvendeni bántás volt volna, mert a Grimmeleknek akkor van jó aratások, ha sok rabjaik vágynak. Auch uns allen ist herzlich bange um Sie, monda Heiczi együgyüségében, aber was soll man thun. Die Umstände sind nicht darnach, dass Sie länger bleiben können. (Mi is mindnyájan aggódunk az ur miatt, de mit tegyünk ? A körülmények nem engedik, hogy tovább itt maradhasson.) Grimmel ráordita a legényre, nem akará tudatni a bajt. Um 10 Uhr bringe ich Ihnen Ihr Essen und um 2 fahren Sie ab. — Auf der Achse oder zu Wasser ? — Weiss nicht. (Tíz órakor behozom az ebédjét, kettőkor indul. — Tengelyen-e vagy vizén? — Nem tudom s ment. Kértem vétessen nekem egy kalapot, neki kisebb dolga is nagyobb volt. Első dolgom az vola, hogy ajtóm vaspléhére, ezt karmoljam, nem emlékezem többé mivel: FRANC. KAZINCZY HUNGARUS a VI. Juli 1799 ad 30 Junii 1800. Kilenczkor a nagy profesz ismét feljőve. Kértem vezetne által a Baranyai üresen maradt szobájába, hogy a P. hegyet láthassam s lerajzolhassam. Baranyai kitölté idejét, s innen eresztették el kevés hetek előtt. A hegy óriási pyramis vala, merő fehér sziklákból, s fövény iszapból, a kék szinnek véghetetlen mancéiban, a hegy aljában sok apró faluk, s alatta az ut Inspruck felé . . . Tizenegykor evénk. — Valamely Trautmansdorf megszerete egy tyrolisi leányt, s elvette. Ezért a família elhidegült iránta. Halála után az özvegy visszajőve Kufsteinba egyetlen leányával. Ez a kisasszony minden fogolynak húsvétkor is külde süteményt, most is egy palaczk borral. Megkéretem a kisasszonyt, hogy magát velünk láttassa, ha majd lemegyünk. De a profesznak nem valt ideje megtenni a mire kértem, s nemes lelkű jóltevőnk látott bennünket, de mi etet, nem. Két órakor báró Steiling kapitány felhozá hozzánk Bendor regementbeli főhadnagy Bastendorf Ferencz urat. Uraim ! mondá Bastendorf, én és társaim egy hónap olta várjuk itt a parancsolatot, hogy az urakkal induljunk. Az Inspruckban commandirozó Generalis azt mondotta nekem az urak felől, hogy a vett hírek szerént, miótta ez a torony áll, szeretetre méltóbb emberek itt nem szenvedtek. Tapasztalni fogják az urak, hogy én a szerencsétlent tudom tisztelni. Ajtaink egyszerre nyiltak meg. Le nem megyek, mondom, mig a Nro 5-be nem lépek, hol Wesselényi 1790-ben szenvede. Ablakából vad, és nem szép alakú hegyoldalra való a kinézés. Profeszunk magához vive föl a Szulyovszky szobájába. Welcher ist der gute Herr ? (Melyik itt a jó ur ?) kérdé itt a vénasszony, s reám mutatott a férje. Soha itt rabot familiai neven nem neveznek, és midőn a Hofkriegsrathoz megyen a jelentés, nem a nevet irják, hanem a szoba numeróját. Ach Euer Gnaden, mondá a vén asszony und wir müssen Sie verlieren. (Ah, nagyságos ur, el kell örft veszitenünk !) Nyakamba borult s sirt. Szulyovszky, én, Laczkovics László, Szlávy, Uza, Hirgeiszt Ferencz és Szmetanovics Károly együtt indulánk le a várból. A nép öszvecsődült látásunkra. Még nem tudtuk, merre visznek. Ugy hittük, Inspruck felé, mert seregeink visszavonulása, s az ágyúzás tegnap azt mutatták, hogy München körül győze a franczia sereg. Leérvén a hegyen, meg átánk a hajót a hidnál. Az három szobára vala osztva. Megparancsolák, hogy azon két idegennek, kik a két szomszéd szobában lesznek, még csak köszönni, — annál inkább velek szóba eredni ne merjünk. Mi a középső rekeszbe viteténk, Neugebauer seregbeli zászlótartó Hörde urnák felvigyázására bizva. Az egy szakálatlan tisztecske volt. Már a hajóban felénk Neugebhauer regementbeli zászlótartó Lohrmüllerrel, ki cseléd vala egykor, franczia Oberster Chipault urat, az civilis ruhában álla szobájában, s el lévén tiltva a köszönéstől, csak végig néze bennünket, kit-kit sokáig. — Gyönyörű szöghajú ember, közép termettel, 35 esztendős, szeme kék, arcza kedves, nevelése uri. Érzé, hogy Oberster, hogy huszár Oberster, hogy franczia Oberster. Sokáig állunk ott, s nem tudánk megfogni, miért nem indulunk. De most imhol jöve a franczia generalis, szőtt nadrágban, fűzött stiblicskében, mely lábikráit is körül fogta, vállán egy kávészinü, szürke felbéllel prémezett, dolmány-galléru pórköpenyeg posztóból, jobbjában hosszú nádpálcza, baljában fel nem kötve, egy huszár ezüst kard, fején a paszamányos setétkék franczia csákó-sapka. Állva, menve, soha sem áll a centrumán, mindég vagy jobbra vagy balra hajolva. Neve Fiorella Antal; ajaccioi születés. Mon general, je vous souhaite un bon voyage! (Tábornok ur, szerencsés utat kivánok) kiálta Christlieutenant Geppert a kufsteini vár commendánsa. Fiorella rá ordit: Takarodjék előlem ritt ember. Ha fogva nem volnék, e karddal vennék elégtételt a rajtam elkövetett gazságokért. Igy kell-e bánni katonának katonával, embernek emberrel? Geppert parancsolá a hajósoknak, hogy induljanak. Quoi? un General Francais partira sans un domestique? Non. Rester. (Mit! egy franczia tábornok inas nélkül induljon ? Nem. Várjatok!) Geppert elhallgatta. Előjött az inas, s ekkor Fiorella parancsolá, hogy induljon a hajó. A generalis is sorba néz bennünket, s oly hosszasan mint Chipault. Nem képzelhetni mely gyönyörűségek vártak itt reánk. Hajónk nyilsebességgel repült el az Inn szélén álló egyenes fenyvek mellett, amott a szenvedés foka, s a gyönyörű hegyek, felettünk sáfrány színben a régen nem látott ég. Nemezisz minden roszért jót, minden jóért roszat hoz ránk, boldog a kire sok kedvest a nem sok roszért. Hajósainknak meg vala parancsolva, hogy éjszakára Wasserburgba hajtsanak. De Rosenheim mellett az Inn jobbfelén kérék tisztjeinket, hogy köthessenek ki, itt alkalmas fogadó, holnap kipótolják. Tisztjeink kiléptek megtekinteni a fogadót. A franczia tegnap óta Wasserburgban vala. Ha oda menénk, szabadok valánk. Kiáltának szálljunk ki, s ugy örvendenek, mintha csatát nyertek volna, hogy a hajósok czinkossága itt megállapított. Vigan vacsorálunk együtt, s a franczia Oberster bejöve hozzánk. Hörde kéré, térjen vissza szobájába. Másnap szekerekre rókának s vittek Salzburg felé. Bajor kocsisunk megvexálá a tisztet. Bár jönne a franczia. Mit vesztenénk vele? Az fizet mindent, az urak quietálnak. Szekerünk mellett két lovas katona méne el. Micsoda uniformis ez a zöld köpenyeg ? kérdém. Bajor lovasság, felesé a tiszt. Nem hittem, ismertem a bajorok szinét. Kértem tisztjeinket, engedjenek gyalog menni. Igen, de hogy a commandirt velem jöjjön, idegen földön vagyunk, példámat minden társam követte. Egy zöld köpönyeges katona gyalog ballagdogála felénk, fején 3sz egü szőr kalap, plundrija sárga volt vala, de a lába közt egy igen nagy folt megtarkázta a régi posztó sárgáját. Nyakán egy selyem kendő hasadékja. Kamáslija 03 czipőkje közt látni lehet e lába bőrét. Je vous salue messieurs, étez-vous vaasaux de la Majesté de l'Empereir? (Üdvözlöm önöket uraim, ő felségének a császárnak alattvalói, nemde?) Igenis, azok vagyunk. Az ur is? az ur is? igy mindenikünket. Szulyovszkyt meglepte a félelem, s mind félre vonák magukat a társaim. — Uram én egy piruzson egy ausztriai tisztet láttam elmenni s mellette egy generálist kerek kalapban és uniform nélkül; nem Fiorella-e az? Igenis, az generális Fiorella, O, que je suis malheureux! il était mon second capitaine aux services du roi; ä present il est General de la Republique, et moi simple sóidat des Bussos. (Mily szerencsétlen vagyok! Másodkapitányom volt a király szolgálatában, ő most tábornok a köztársaságban s én orosz közkatona!) Lesz az ur Fiorellával? Együtt ebédlek vele. Kérlek köszöntsd gróf Rossi névvel. Emlékezzék hajdani barátságunkra ; s tegye ha, Isten hazájába visszaviszi, hogy oda én is visszamehessek. — Megigértem azt Rossinak, s szentül teljesítettem. Éjszakára (jul. 1- én) Trauensteinben szállottunk meg, e tisztjeink látván az ellenség győzedelmét Münchennél, feledék a vott parancsolatot, hogy a két francziának egymással, s nekünk velek tiltsák a beszélést, s nemcsak azt engedék, hogy szóljunk egymással, hanem azt is, hogy szabadon együtt legyünk. — Generális úr, mondám, ismer-e valamely gróf Rossit ? A Rossi ház szapora ház, de a király alatt én szolgáltam is eggyel, én annak alkapitánya valék. Épen azt kérdem, felelek. Elbeszélem, hogy az az emigráns most a Condé seregnél szolgál, s mint közember az orosz szolgálatjában (az Emigránsokat XVIII. Lajos, akkor az oroszokkal fizettette), s hogy én őtet ma a legsiralmasabb állapotban lelém , hogy kéri a generálist, csinálja ki neki, hogy szabadságot nyerjen visszatérhetni hazájába. Fiorella megszokta jobbomat, úgy kell neki monda, tanulta volna meg a rosz ember, hogy a haza ellen kardot fogni soha sem szabad; azonban barátok valánk, nem neki, hanem az urnák igérem, hogy haza jő, mihelyt kiszabadulok. Nékünk megjövendülé, hogy mindaddig fogva leszünk , mig az ő nemzete újra nagyon megveri fejedelmünket, miről nem is kételkedhetünk. A franczia nemzet oly nagylelkű, hogy a békét soha meg nem köti a nélkül, hogy a kik republikánus gondolkodásaikért fogva vannak, szabadon eresztessenek. Midőn Bernadotte Bécsben kifüggesztő ablakából zászlóját, és aztán Bécset oda hagyá, ő vele Strassburgban jött öszre, s Bernadotte beszélé néki, hogy a titkos béke 3-ik articulusa tevé szabad lábra az austriai status foglyokat. A ki ezt olvasni fogja valaha, s hihetetlennek hiszi, olvassa meg az akkori ujságleveleket. — Én több ily békekötéseket olvastam az ujságlevelekben. Julius 2-kán Teissendorfra érénk. — A helység egy nagy falu, vagy egy kis mezőváros. Mint vásárainkban, ugy hemzsege benne a sok nép. Bastendorf szekereinkhez jöve, s mindnyájunkat külön mindenre kért a mi szent, hogy az ide összetódult Condé-sereg emigráns francziáival szónak ne eredjünk; mert ha megsejtik, hogy mi republikánus gondolkozásunkért szenvedjük a fogságot, megtörténhetik, hogy tűzbe lőnek s erőszakra fakadnak. — Leszállunk szekereinkből s egy sorba állunk meg, de szabadon, vigan beszélgetve, katonáink puskákkal mellettünk, mi a francziáknak mutatá, hogy foglyok vagyunk. Hatan közülök civilis, igen elegant öltözetben két lépésnyire álltak meg szemben velünk, s franczia hiúsággal mutogaták társaikat. Két dobos gyermek mene el az utczán, s hogy értsük szavaikat, megnevezék őket egymásnak. Regardez le petit Marquis tel-et tel; le petit Comte. (Nézd a kis Marquis Ezésezt; Gróf Ezésezt . . .) Egy kis csoport tábori leány ment el, épen nem elegant öltözetben, nem mint szobaleány, mely kisasszonya elviselt ruháit hordja , hanem mint szegény mesterember gyermeke : Voyez la Comtesse et la la Vicomtesse .... (Ott megy grófné, .... vicomtené). Szives szánakozással nézem a szerencsétleneket; ők a gyermeki hűség áldozatjai voltak; sőt szántam a kik önmagoktól jöttek is ide, mert hányat hoza ki ide az a reménység, hogy a republikanizmus hasztalan törekedés, és osztán azért, mert gondolkozásáért szenvedni keserves. Midőn én, Uza és Hirgeiszt, kiket én magyar társaink közt tiszta lelkeikért leginkább szerettem, itt magyarul beszélgeténk, a 6 csinos franczia mindég kérdé magától, mely nyelv lehet az. Mi szabadon nézünk rájuk, de nem ugy, mintha kerestük, óhajtottuk volna velek a szólást. Én azonban Hirgeiszthez szólok egy-két szót francziául, hogy az idegen lássa, hogy nyelvüket értjük. Félrecsapom köpönyegemet, hogy lássák kávészin magyar dolmánykámat, s nyári nadrágomat. A hat idegen valami magyar szó hangját az én számból hibásan értette, s oda magyarázta, hogy én egy társokat óhajtam látni. Azonnal mozgás támadt közöttök. Előjőve a kinek nevét számból hallani hitték, köszöne nékik, azok rám mutattak ujjakkal. A franczia vállat vonita, azt jelentvén, hogy nem ismer, azonban nekem jő, köszönt, s azt kérdi: r Monsieur est il Polonois ? (Uraságod lengyel?) Én igen mélyen meghajtám magamat neki, de némán, azt jelentvén, hogy nekem szólanom nem szabad. — A hat elegant azonnal méne tisztünkhöz s általa követtetett meg engem merészségökért, s magyarázá, hogy roszul értett szavam csalta meg, hozzáláttak a léghajó kijavításához, még pedig sikerrel, mert e hó o káról egy new-yorki távirat tudatta Európával, hogy Wise tanár léggömbje aznap reggel keleti irányban fölszállott. Valószínű, hogy mire e sorok megjelennek, a vakmerő vállalkozás felöl már részletes híreket is olvashatunk.