Vasárnapi Ujság – 1877
1877-06-24 / 25. szám - Petőfi nem él 394. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - A «thorneycroft.» U–i. 394. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem; gazdaság és rokon
3S6 VASÁRNAPI ÚJSÁG. nevet. Itt fennen áll a rablófészek, az ököljog, az útonállás. És mindezt a mivelődés központjaiból, a modern közlekedési eszközök segítségével néhány rövid nap alatt el lehet érni. Hajóra szálunk Triesztben vagy Fiuméban, lemegyünk Cattaróba, s annak felső kapujából kilépve, mondhatjuk, hogy barbár földre tettük az első lépést. Európa tűri e fekélyt, mert hát épen e perczben is mozog az éjszak kolosszusa, melynek markában Montenegró az, a mi a bandita kezében a gyilok. A midőn az öreg Szerdár Omer elszánt seregével benyomult a rablófészek közepébe, s hatalmában állott annak megfékezése, akkor a „diplomáczia" azt kiáltotta: elég! nem szabad! — És a midőn a Krivoscsin föllázadt s a híres osztrák taktika és stratégia a Dragaly erőd felé vezető szorosokban ezer boldogtalan katonát kergetett a biztos halál torkába, akkor a „nagyhatalom" egy maroknyi rablónéppel békealkudozásokba ereszkedett s meghagyta a rablás szabadalmát továbbra is ! Ez az a „magasabb bölcsesség", a melyet az egyszerű polgár józan esze fölérni képtelen . . . Egy pillantás a képre, mely a czivilizáczió végvidékét — és arra, mely a montenegróiak és krivoscsiaiak csoportját ábrázolja , s megértjük e tájak és népek szellemét. Epilog. És azután egy szép szeptemberi reggelen azt kérdezte tőlem J. alezredes, mit tehetne értem? mert megkedvelt, de mennie kellett Bécsbe, vissza a hires szürke házba, magával pedig nem vihetett. „Eresszenek engem haza." Azután „kicsinálták' s pár nap múlva ismét ringatott az Adria habja. A part képei gyorsan tünedeztek, távolról üdvözöltem a Brenno torkolatot, Lacromát, San Giacomot, Raguzát. Azután elterült előttem Trieszt pompás panorámája, s nagy hamar tova vitt a zakatoló mozdony a bükkök felé. Talán egyszer sem néztem vissza — de mégis egyszer, amikor a tengertől búcsúztam. A nagy rónán végig vágtatva, közelről távolról be sok jó ismerős üdvözölt! Itt egy tanya, ott egy nyáj vagy ménes, nos még hány gémeskút! Elértem a nagy róna felső szélét is s ott felém kéklett a Bükk hegyláncza. Minden csúcs egy nevet varázsolt a nyelvemre, elfogott az a kedves érzet, mely varázsszerű egymásutánban költi fel a régi események édes emlékeit. És végre elértem a csöndes völgy kis házát is. A ház vén őre sajátságos, vékony csaholást hallatott, igy adta ő hirül a családtag közeledését. Láttam a kivilágított ablak függönyén mint sietett tova egy árnyék, — tudtam kié. Azután egy gyertya pislogott a tornácz ajtajában, egy kéz óvta a lángot a széltől s a láng megvilágította az arcz alsó részét. Ismertem az arcz minden parányát. — Fiam! te vagy? — Én vagyok anyám! Ekkor a gyertyatartóstól kiesett a reszkető kézből, két kar átfogott, — elárasztott ragyogó fényével, örök melegével az anyai szeretet. Azután kirohantak a testvérek. — No csak hogy itt vagy végre valahára. És alig változott. Azt hittem valami vad, martiális katona alak toppan be egyszer s azt mondja: én vagyok — — — Nagy sokára tudtam csak elaludni s reggel ugy rémlett előttem, hogy az egész dalmát élet csak egy álom volt. Nem volt bizony álom; azalatt, amig e részt leéltem, haladott az idő, vele az enyészet, nagyot változtak az élők s csak sírjaikra borulhattam azoknak, a kiktől egykoron forró öleléssel búcsúztam. — De most már köztünk maradsz ugye ? Maradtam addig, amig nem ragadott el a vándorlás vágya, mely érkezik a fecskékkel s magával ragadja a bolyongót — ki a bizonytalanságba. Ki tehet róla ? * Ez tartalma emlékezetem fiókjának, melyben adriai képeimet őrzöm. Csak innen a merítettem, könyvből egy betűnyit sem vettem át. E képek nekem becsesek, másokkal szemben semmi igényök nincsen. A „thorneycroft". Egy új tengeri szörny merült felszínre: a „thorneycroft". Ne gondolja az olvasó, hogy valamely özönvíz előtti óriási hüllőnek az utóvilágra fönmaradt ivadéka volna e szörny. Emberi elme szüleménye ez, mely a tengeri háborúk történetében okvetlenül korszakot fog képezni. Pedig hát egy igénytelen kis hajó ez, mindössze is 48 angol lábnyi hosszú és 11 láb szélességű, de mindamellett a tengeri járművek legszilárdabbika s leggyorsabbika, úgyhogy 15—16 tengeri mértföldet három percz alatt képes megfutni, sőt kedvező dagállyal 19 mértföldet is, mint ezt angol tengerész tekintélyek legközelebb tett kísérletei igazolják. E roppant gyorsasággal futó hajó, — mely nevét föltalálója, Thorneycrof-tól nyerte — arra van hivatva, hogy az ellenségnek legnagyobb vértes hajóit is elsülyeszsze, semmivé tegye. A franczia kormány is tett megrendeléseket több ily szörnyhajó készítésére, melyek a kikötők védelmezésére lesznek szánva. Az „United service gazette" érdekesen írja le ama kísérletet, melyet legközelebb Cherburgban ily „thorneycroft"-tal tettek. A fő kérdés az volt: váljon lehetséges-e a torpedót valamely gyors menetben levő hajóhoz sújtani. E kérdés megoldására volt hivatva a kis „thorneycroft". Jauroz tengernagy e czélra egy már kimustrált hajót, a „Bayonnaise"-t jelölte ki, melyet egy gőzössel, vontató kötél segélyével a nyílt tengerre vittek. Lemoinne hadnagy legott késznek nyilatkozott ez első kísérlet végrehajtására, s beszállott a ,,thorneycroft"-ba két gépész és egy hajókalauz társaságában, hogy a kis járművet egyenesen a nagy hajónak irányozza, miközben mind a kettő teljes menetben volt. A ,,thorneycroft"-ból csupán egy nagyon csekély rész látszott ki a vízből, mely szürke festékkel levén bevonva, csak alig volt a tenger vizének a színétől megkülönböztethető. A torpedó a hajó orrára volt alkalmazva, melynek szélső csúcsára három méter hosszúságú két vitorlát illesztettek. A megindulás alkalmával a „thorneycroft" 3—4 tengeri mérföldnyi távolságra volt a „Bayonnaise"-től. Az adott jelre mind a két jármű egyszerre indult meg, és pedig akképen, hogy a „thorneycroft" a „Bayonnaise"-nek és az oldalába nyomuljon. A vontató hajó teljes gőzerővel haladt. Az üldöző kis jármű még gyorsabban. E vadászat egy óráig tartott már, midőn a távköz a két hajó között szembetünőleg kisebb lett, s a „thorneycroft" villámgyorsan suhant a nagy hajó bordájának irányában. Az egész hajócsapat, mely a két hajót feszült figyelemmel kisérte, lélekzetvétel nélkül bámult most a bekövetkező jelenetre. Most volt megvárandó, vájjon a torpedóval fölszerelt „thorneycroft" a robbanáskor megsemmisül-e vagy nem a négy bátor tengerésszel? A hajók eközben mindinkább közeledtek — s egy pillanat múlva a „thorneycroft" egész erővel ütődött a „Bayonnaise" kormány fejének orrába. A tenger nagy mértékben fölháborodott, egy bódító, iszonyú dörrenés hangzott föl — s a „Bayonnais" nagy roncsolást szenvedvén, észrevehetőleg gyorsan merült a hullámok alá. A „thorneycroft" a roppant lökés miatt mintegy 15 méternyire vetődött vissza még a robbanást megelőzőleg, s néhány pillanatig körben pergett, mint az orsó, míg végre megcsendesedvén, nyugodtan folytatta útját a kikötő felé. Tettek még egy másik kísérletet is, ugyanazzal a sikerrel, anélkül, hogy a „thorneycroft" legkisebb sérülést szenvedett volna. A tengerészek átalános meggyőződése, hogy husz huszonöt ily „thorneycroft" ellenében lehetetlen magát védelmeznie a vértes hajók egész rajának is. V.i. Petőfi . . . nem él. Karczolat. „Én soha se hittem el egy szót se belőle. Én mindig azt mondtam, abszurdum az egész." Akivel e hét végén akárhol is találkoztál, „adjon isten" helyett a fentebbi két mondatnak vagy az egyikével köszöntött, vagy a másikával, vagy mind a kettejével. Oly tömérdek higgadt, bölcs és okos emberünk támadt egyszeriben, amint megjött a hire, hogy Manasszes egy kitanult, agyafúrt, impertinens csaló, hogy hat ország lángralobbant fantáziáját le lehetett volna az eszökkel hűteni. Ki látta elesni ? Ki látta meghalva ? Hol egy darabka abból, amit magán viselt, mely bizonyitaná, hogy a csatatéren szedték le testéről? Oly nagyon lehetetlen-e, hogy orosz kézbe jutott, mikor az volt az egyetlen út a megmenekülésre, tudva, hogy osztrák kézbe jutni egy olyan embernek kész halál ? Egy Petőfi nem akarhatta túlélni hazája elvesztét ! De tudhatta-e, hogy az elveszett? S ha tudta volna is : egy megsebesült s talán lázban fekvő ember ura-e elhatározásának? De ha elhurczolták Oroszország belsejébe, egy Petőfi ne ejtette volna szerét, hogy inkább véget vessen életének, mintsem tűrje a muszka rabságot ? — Mi bírhatta volna rá, hogy tovább is éljen? Az, ami a Kufsteinba, Olmützbe, Jozefstadtba hurczoltakat, akik pedig biztosan tudhatták, amit Petőfi csak sejthetett, hogy csakugyan minden elveszett. — De hát ne adott volna életjelt magáról, annyi ideig? Eleinte azért nem, mert nem volt módjában. Később azért nem, mert nem keresték. Tegyük föl egy pillanatra, hogy Petőfi él, Oroszországban él, tegyük föl, hogy eltöltött már ott tíz esztendőt. S hazájából ez idő alatt egy kereső pillantás, egy nyomozó lépés, egy kérdező szó nem esik érdekében: mit gondolhat az ilyen ember? Egy élő ember nem tételezheti föl, hogy halálát kétségbevonhatatlanul bizonyosnak tartja nemzete, s hogy belenyugodott végkép, fatalisztikus lemondással abba a föltevésbe, melyről egyik legjobb barátja is, vele egy testvér lélek megírta : „ . . . a mit sejtett a hit, de nem láttak tanuszemek . . ." Ha már most abban a meggyőződésben élt, melyben — ha élt, — élnie szükségképen kellett, hogy őt nemzete nem tarthatja teljes bizonyossággal halottnak: mit gondolhatott, miért nem keresi hát ? Vagy azt hihette, hogy az a nemzet tán eltörültetett a föld színéről, vagy legalább olyan helyzetben van, hogy nem tehet semmit, sőt visszahoznia annyit jelentene, mint elvesztenie. Vagy ha a nemzet oly helyzetbe jutott, hogy visszanyerte rendelkezési jogát, módjában áll visszahívnia elzüllött fiait, keresnie azokat, akik szeme fénye, bálványa voltak és meg se teszi .... nos, ez esetben mit gondolhatott az élő, az elfeledett költő ? Vajon a büszke, önérzetes költőnek, aki tudta jól, mije ő a nemzetnek , érezhetett valami forró vágyat visszatérni egy ilyen országba ? — Aztán ott van Kossuth. Azt mennyi alkalommal visszahívja nemzete, egyéni elhatározását külső erőszak nem korlátozza, fegyveres őrszemek nem lesnek reá, ezer meg ezer mérföldnyi hó és homok sivatagok nem állják útját .... Néhány nap előtt, mikor még a gyalázatos misztifikáczió ki nem derült, sok ember okoskodott ilyetén módon azok közül, akik ma azt mondják: „egy pillanatig se hittem ezt a humbugot."