Vasárnapi Ujság – 1880
1880-09-12 / 37. szám - A gőzház. Verne Gyula regénye francziából. Szász Károly. (52 képpel) 610. oldal / Elbeszélések; genreképek
610 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 35. szt. 1880. xxvii. ÉVFOLYAM, hogy e zablát ezer kéz tartja! ki győzi ezt mind elvagdalni? .... majd megsegit a jó isten .... ugy, ugy, csak fohászkodjunk a jó istenhez ősi szokás szerint. Tegyük össze kezeinket és imádkozzunk és tűrjünk. Pilia ! ... az imádság olyan kulcs, mely kinyitja a menny kapuját, de békóink lakatját nem fogjuk vele soha kinyitni. Erre kard kell, kard , csak hogy már beletörtek legjobb kardjaink. Természetes, mert egyenként próbálkoztunk. Egyszerre és összesen ez a varázsige, melyben világmozdító erő van. Óh istenem, csak egyszer lenne hazám egy akaraton ! megmutathatnánk, hogy mi vagyunk az a nemzet, melynek ősapja Atilla volt. Baróti (Szirmaihoz): Miklós öcsém, tedd meg azt az emberséget, vezesd haza leányomat, nekem egy kis dolgom akadt. Ő kegyelmessége a tábornok méltóztatott magához hínt. Szirmai. Édes örömest, ha Mária megengedi. Mária. Jöjjön, kérem jöjjön, menjünk minél előbb. — Miért oly sáppadt ön ? Szirmai. Mert .... mert .... és kegyed miért pirul ugy ? Mária. Én ? mivelhogy menjünk, kérem menjünk. (Mária és Szirmai el.) Baróti (Karaffához). Kegyelmes ur, félóra múlva méltóztatik kegyelmességednek parancsolni ? (Karaffa fejével igent int; Baróti az urakkal és tisztekkel mély meghajlások közt távozik. Karaffa egyedül marad.) Karaffa. Hahaha ! isten vagyok. Kicsavartam a magyarok istenének kezéből a pálczát, és most én uralkodom helyette. Jaj annak, kinek feje felett e pálczát megcsóválom. Kezemben a császári leirat, mely mindenhatóvá tesz. Talán rövid lesz mindenhatóságom, de emlegetni fogja az örökkévalóság. Vért, vért, magyar vért! hadd lám, mennyi vére van még a magyar nemzetnek ? kiontom azt a kutyák számára az utolsó cseppig. S ha egy elsáppadt, kiaszott, emberi alakjából kivetkezett váz lesz a magyar nép, kaczagva rugom be sirgödrébe, és meghivom sirhalmára lakomázni a császárt, s azt mondom neki : itt az ország, osztozzunk czimbora! hahaha. Ez nagyszerűen szép jelenet lesz. Azt fogják kérdeni, hol van a magyar nemzet? azt fogják felelni, nincs többé! azt fogják kérdeni, ki irtotta ki ? azt fogják felelni, Karaffa! Fejére lépek azon nemzetnek, mely egykor a világ feje tetején járt. Ezt én fogom tenni, én, a nápolyi lazaróni, kit az utczán vetélt anyja, mint valami macskát, kinek bölcsődala a patkányok sziszegése volt a penészes romok közt, ki serdülő koromban annyit ettem, a mennyit loptam, s tizannyit éheztem, mint ettem, és kinek ünnepi ruhája is olyan rongy tömkeleg volt, melyből a tetük Ariadné fonalával sem igazodtak volna ki, hahaha. A lazaromból Karaffa, Karaffából isten lett a császár segedelmével. Köszönöm, császár pajtás. Iparkodni fogok, hogy megelégedjél velem, hogy azt mondjad egykor : Karaffa, te méltó vagy hozzám ! (El.) (Petendda Andor jön, nem sokára utána II. Erzsébet.) P. Andor: Mi a tatár, már vége a mulatságnak ? Üres a kert. Későn érkeztem, mint az őszi szél, mely nem lel virágot, a mit leszakitson. Milyen lakomát remélt szemem, s a mennykőbe is, koplalnia kell. Várhatok a jövő vasárnapig. Majdcsak átkínlódom valahogy a hetet. Ah, hamuvá éget a kiváncsiság, megismerni Eperjes hölgyeit! oly rég hallom magasztalni őket. A háborús világban nem értem rá fölfedezéseket tenni a szépség világában. Istennek és Karaffának hála, hogy helyreáll ismét az áldott béke. Szép napokat fogok itt tölteni, de meg is érdemlem, mert barna várunkba rémítő fekete időket éltem. Valóságos remete korszak volt. Az egész környéken egyetlen egy élvezhető fehér cseléd van, azt is csúnyául meguntam. Különben derék leány az az Erzsi, csakhogy veszettül követelő. (Lassanként jövögetnek vissza a vendégek.) Ah gyülekeznek, gyülekeznek. Annál derekabb, minél váratlanabb. Nézzünk körül, nézzünk körül. (Visszafordul, meglátja Erzsébetet.) Erzsi szívem, te vagy ? Isten hozott ; lám, lám, milyen véletlen találkozás ! Újhelyi Erzsébet. Önre nézve Andor úrfi, talán az, de rám nézve nem. Utána jöttem önnek, s nyomában voltam mindenütt egész idáig. P. Andor. Mi a manó, és hogy jutok e szerencséhez ? U. Erzsébet. Minek ez a kérdés, és ez a könnyelmű hang ? hogy telhetik önnek kedve abban, hogy megsértse azt, ki önt annyira szereti ? P. Andor. Vesszek meg, ha sérteni akartalak, babám. Hidd el, komolyan kérdeztem, hogy mikép jutok e szerencséhez ? mert találkozásunk valóban szerencse rám nézve. U. Erzsébet. Csak szerencse? én azt reméltem, hogy boldogság lesz. P. Andor. Eh, hagyjuk el azt a szőrszálhasogatást! tudod, nem értek a szavak megválogatásához. Szó, szó. II. Erzsébet. Jól van, nem teszek szemrehányást .... csak egyet még, Andor.... hogy tudott ön engem minden bucsu, minden szó nélkül elhagyni ? P. Andor. Kedves galambon, ezért dicséretet és nem szemrehányást érdemlek. Én azt csupa merő kíméletből tettem, hogy fölmentselek az elválás könnyeitől, fájdalmától. U. Erzsébet. Ma nagy kedve van önnek tréfálni. Andor. P. Andor. Az ördögöt van, dehogy van ! hanem te neked van csodálatos szeszélyed, szavaimat tréfára magyarázni. U. Erzsébet. Különös, hogy akik olyan jól értették, most egy átaljában nem értik egymást. P. Andor. Igazán megmagyarázhatatlan. U. Erzsébet. Menjünk félre innen. Andor, az emberek mindinkább gyülekeznek. Menjünk néhány pillanatra valamely magányosabb helyre. P. Andor. Nem szeretem a magányt. U. Erzsébet. Pedig valaha nagyon szerette ön, emlékezzék csak vissza P. Andor. Meglehet, meglehet, nem tagadom, hanem az ember ízlésének az a tulajdona van, hogy változó. Ha valami mondanivalód van, rózsám, itt is elmondhatod az emberek között, én nem vagyok szégyenlős. U. Erzsébet. Sok, igen sok mondanivalóm volt, de most már kevés van, igen kevés. Nem is szükség kérdenem többé, hogy szeret-e még ön ? ha együgyübb volnék is, mint vagyok, átláthatnám, hogy nem szeret. P. Andor. S ha nem szeretnélek? U. Erzsébet. Akkor soha sem szeretett ön, mert akit egyszer megszűnünk szeretni, azt sohasem szerettük. P. Andor. S ha így volna ? U. Erzsébet. Akkor ön megcsalt engemet. P. Andor. S ha megcsaltalak volna ? U. Erzsébet. Akkor jaj önnek ! P. Andor. Brrrr! egészen elrémítesz kis babám. U. Erzsébet. Ismétlem, akkor jaj önnek. De van egy mód, nem kibékítésemre, hanem legalább bosszum megállítására. Ön azt ígérte, azt esküdte, hogy el fog engemet venni, tehát vegyen el, akár szeret, akár nem. Ha már lehetetlenné tette ön rám nézve a boldog életet, mentsen meg legalább a becstelen élettől. P. Andor: Elvegyelek, kincsem ? megházasodjam? hm, hm. De azt tán csak nem akarod, hogy tüstént papot hivassak s itt azonnal végbemenjen a czerimónia ? A házasság nagy lépés, azt éretten meg kell fontolni, azért szabj egy kis határidőt. II. Erzsébet. Jól van , mikor ad ön választ ? P. Andor. Mikor ? megállj holnapután kis kedden, bársungozó pénteken. II. Erzsébet. Czudar kegyetlen ember ! nem elég hogy kiszakította szivemet, még szét is marcangolja körmeivel, és hidegen, mosolyogva. Nem vesztegetem a szót. Kereken kimondom, önnek el kell engemet vennie, hogy világ csúfja ne legyek holtom napjáig. P. Andor: No hát, én meg szinte kereken kimondom : nem foglak elvenni, hogy világ bolondja ne legyek holtom napjáig.... de arra a szívességre kérlek, ne kiabálj itt olyan veszettül, mert ide csődülnek az emberek. II. Erzsébet. Hát aztán ? hisz az imént mondta ön, hogy nem szégyenlős. Ha az is, most már mindegy, sőt annál jobb. Azt akarom, hogy ide csődüljenek. Te meggyaláztál engemet vásott ficzkó, meg foglak én is gyalázni. Emberek ! P. Andor. Nem hallgatsz, eszeveszett! II. Erzsébet. Nem. Ha a föld közepébe ásol le, onnan is kiüvöltök,onnan is kiröpítem rád átkaimat, mint a tűzokádóhegy az égő köveket. Emberek ! (A vendégek összeszaladnak, s karéjt képeznek, csodálkozás, nevetés, rémülés.) Nézzétek ezt az ifjú urat, ez a legalábbvaló gazember, a legutálatosabb szörny, a legmegvetendőbb teremtmény, a legocsmányabb féreg a világon ! őrizkedjetek tőle, mert lehellete dögvész, érintése kárhozat! . . . óh isten, sülyeszd el a földet, hadd sülyedjen el vele gyalázatom ! ... és te vadállat .... P. Andor: Hali, silány ringyó! hitvány paraszt faj ! merülj vissza a sárba, melyből ruhám szélébe kapaszkodva kimásztál megragadja haját, s a földhöz vágja, megrúgja, s elrohan. A körülállók kaczagnak, sajnálkoznak, szörnyűködnek. Fölemelik és elviszik Erzsébetet.) II. JELENÉS. Karaffa lakása. (Jön egyenként tizenkét fekete ruhás ember, köztük Szentiványi László ; utánok harmincz vörös ruhás, kezekben pallossal. A fekete ruhások jobbra, a vörös ruhások balra sorba állanak. Karaffa középről, szemlét tartva megy el a hóhérok előtt. Karaffa. Mi a legkedvesebb italod ? Első hóhér. A vér. Karaffa. Mi az istened? Második hóhér. Az ördög. Karaffa. Mi a legnagyobb vétked ? Harmadik hóhér. Egy embert egészen agyonüthettem volna s csak félig ütöttem agyon. Karaffa. Melyik a legszebb virág ? Negyedik hóhér. Az akasztófa virága. Karaffa. Mit gyűlölsz legjobban ? Ötödik hóhér. A bűnbánást. Karaffa. Micsoda szenvedélyed van ? Hatodik hóhér. Emberkínzás. Karaffa. Melyik nap a legnagyobb ünneped ? Hetedik hóhér. Amelyiken legtöbbet gyilkolok. Karaffa. Mikor örültél életeiben legjobban? Nyolczadik hóhér. Mikor egy embernek a szemét harapófogóval húztam ki. Karaffa. Melyik a legszebb hang ? Kilenczedik hóhér. A halálhörgés. Karaffa. Mire való az igazság ? Tizedik hóhér. Hogy porba tiporjuk. Karaffa. Kit szeretsz leginkább kínozni ? Tizenegyedik hóhér. Az ártatlanokat. Karaffa. Mi van szivedben? Tizenkettedik hóhér. A császár és a sátán képe. Karaffa. Mi nincs szivedben ? Tizenharmadik hóhér. Irgalom. Karaffa. Mire való a fog ? Tizennegyedik hóhér. Hogy csikorogjon. Karaffa. Miért születtél ? Tizenötödik hóhér. Hogy mások meghaljanak általam. Karaffa. Mi szent előtted ? Tizenhatodik hóhér. Semmi. Karaffa. Hány isten van ? Tizenhetedik hóhér. Miattam lehet akárhány, én nem törődöm vele. Karaffa. Meddig éljen a császár ? Tizennyolczadik hóhér. Míg a hóhéroknak dolgot ad. Karaffa. Mivel kened a bocskorodat ? Tizenkilenczedik hóhér. Emberzsírral. Karaffa. Mikor szoktál gyónni ? Huszadik hóhér. Ha véletlenül jót cselekszem. Karaffa. Micsoda vallású vagy ? . . . A GŐZHÁZ. VERNE GYULA REGÉNYE MÁSODIK RÉSZ. HETEDIK FEJEZET. A Van Guitt ur uj fogásai. Az ezredes váratlan elutazása nyugtalanságba ejtett. Világos volt, hogy e lépése oly múlttal van kapcsolatban, melyet mi végkép bezárultnak tartottunk. Csalódtunk. Ő még mindig bosszújára gondolt.