Vasárnapi Ujság – 1880
1880-09-19 / 38. szám - A magyar tengeren. Dr. Dezső Béla. II. 627. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
35. SZÁM. 1880. xxvii. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 627 veendők. Mikor a králba érkeztünk, esti nyolcz óra után, Van Guitt épen vacsoráját végezte. Szokott figuráival fogadott, melyekkel udvarias előzékenységét felczifrázni szerette. Aztán, mivel éjfél után kelle csak indulnunk, rendelkezésünkre bocsátotta a král legjobb fekvő helyeit, hogy — példáját követve — pár órai álomra bocsássuk magunkat, amire — tekintve a következő nap feladatát — valóban szükségünk is lett volna. Mi azonban, Hod és én, legkisebb kedvet sem éreztünk az álomra s még kevésbbé arra, hogy ha el is aludnánk, épen a legédesebb első álomból veressük fel magunkat éjfélben. Hagytuk tehát Van Guitt urat saját hálókamrájába vonulni, többi társainkat pedig vaczkaikra heveredni, s míg Kalagáni — mint szokása szerint minden nap — körüljárta a král bel világát és gondosan megnézte nincs-e rés valahol a pallizádokon, s a kemény faajtót belülről elreteszelte, és aztán maga is lefeküdt, — mi addig Hóddal a magas fák közt járkáltunk, beszélgetve s élvezve a Himalája élének üde, balzsamos lehelletét, mely a rengeteget s benne e kis rejteket is egészen eltöltötte, körüljártuk az állatok fekvőhelyeit; a bivalyokat almaikon csendesen pihenve találtuk, némelyeket alva, másokat szelíd értelmes szemeikkel, kérődzés közben ránk tekintve. A ketreczekben a vadállatok, a macska szokása szerint összegomolyogva, fejeiket vállaik s első lábaik közé behúzva feküdtek; elkülönözve egymástól, nehogy rabságuk első idejében még fokozott vadságukban egymást tépjék szét. Csak a hím és nőstény ugyanazon fajból, volt egymás mellé eresztve; de tigris és leopárd, párducz és oroszlány, mind külön ketreczekben. Az oroszlány és leopárdok mélyen, nesztelenül aludtak; a tigrisek szeme, mint az eleven szén, csillogott a sötétben . . . Éjfél után feljött a hold, mint ezüst sarló emelkedett a fák között. Minket álom nem környékezett, folytattuk kellemes éji sétánkat. Az erdőn teljes csend uralkodott; mintha a hold derengő fénye egyetlen állatot sem költött volna fel mély álmából s az erdő rablói, a sakálok is mind az igazak álmát aludnák ... Nem mulasztottuk el Hod kapitánnyal, hogy meglepetésünket e szokatlan csend fölött ki ne fejezzük. Ránk is elragadt az. Anélkül, hogy épen elálmosodtunk volna, bizonyos mély elmerültség vett rajtunk erőt, mely ajkainkon megfogta a szót; álmodozni kezdettünk, anélkül, hogy aludnánk ; hosszú szüneteket tartottunk a társalgásban ; majd egy kaktusz tövében egy szikladarabra leültünk s csak azért szóltunk még egymáshoz olykor, hogy jelt adjunk ébrenlétünkről. Meddig tartott az álmodozó merengés ez ideje, nem tudnám megmondani. Egyszerre tompa siket moraj rázott föl ez álmodozó hangulatból .... Hod és én egyszerre ugrottunk talpra... Semmi kétség: a moraj a vadak kalitkáiban kezdődő mozgolódásból eredt, melynek azonban okát nem tudtuk. Az oroszlányok, tigrisek, párduczok, leopárdok, mind egyszerre mozogni kezdettek, a macskafaj sajátságos dorombolásával. Majd talpraugortak s nagy erős lépésekkel kezdék mérni kalitkáik szűküregét, előbb méltóságosan, aztán mérges és hatalmas ugrásokkal. Némelyik a kalitkát elzáró vasrácsozatnak vetette magát s dühösen rázta meg annak palczáit, hogy az egész alkotmány recsegett bele. — Mi történik ? kérdem. — Nem tudom, feleségod ... ha csak valaminek a közeledtét nem érzik. Egyszerre irtózatos bőgés hallatszott a králon kívülről, de közvetlen közelből. — Tigrisek! kiálta Hod kapitány s a Van Guitt Mátyás szobája felé iramodott. Ám az orditás oly rögtönös és oly hatalmas volt, hogy a král összes lakói egyszerre talpra ugortak s maga a gazda, embereivel, rögtön megjelent a küszöbön. — Megtámadás! kiáltá. — Az ám, mondá Hod. —• Megálljon, mindjárt meglássuk. S mint egy macska szaladt föl a král keritéséhez támasztott létrán. — Tiz tigris s vagy tizenkét párducz, kiáltá elképpedve. — Ez komoly dolog, mondá Hod. Mi indultunk őket űzni s ezek a bestiák maguk támadnak meg. — Fegyverre, fegyverre! kiálta Van Guitt Mátyás. Nem telt husz másodpercz, mindenki fel volt fegyverkezve, készen a védelemre és támadásra. A vadak ily támadása nem ritkaság e hegyvidéken. Olykor megtámadják a falukat, telepeket, pásztorok tanyáit, — s kiköltözésre kényszerítik a lakosokat. A králban levő vadak megérezték rokonaik közelítését, s most a kerített udvar felelt a rengeteg erdőnek. A benn levők csakúgy üvöltöttek, ordítottak, mint a künn levők. — A paliszádokra vezénylő Van Guitter, s azonnal oda siettünk, védelmezni a kerítést a berohanásoktól. A bivalyok, ösztönszerű félelemtől megragadva, felugráltak s ugrálni, futosni kezdtek. Bivalyosaik nem birták őket visszatartani. Egyszerre a král kapuja, melyet pedig Kalagáni vizsgált meg s hagyott helyben, fölpattant s egy sereg fenevad rohant be nyílásán. — A házba! A házba! kiáltó Van Guittur s maga szaladt először, az egyetlen menedékbe. De van-e idő, mindnyájunknak, oda bejutni? Két csikari, az udvaron, már áldozatul esett a berohanó vadállatok első dühének. A többiek, nem érhetve el a házat, ott kerestek menedéket, ahol lehetett. A szállító, Storr és hat hindu menekült a házba, melynek ajtaját abban a peremben csapták be maguk után, mikor két párducz épen oda érkezett. Kalagáni, Fox s a többi hindu a magas fákra menekültek. Hod és én elkéstünk. A kapitányt egy tigris a farkával majd leütötte a lábáról. Segítségére oda ugrottam. E perczben vettem észre az utolsó tigrisre váró s szerencsénkre nyitva álló üres ketreczet. Odavontam a kapitányt. Egy másodpercz múlva belesuhantunk, lecsaptuk a vasrácsot s fedve és mentve valánk. Az üldöző fenevadak dühösen vetették magokat a rácsra, de mit sem tehettek ellenünk. Egyik a kalitka tetejére ugrott s óriási rázással igyekezett azt feldönteni. Ha a helyzet oly borzalmas nem lett volna, nevethettünk volna rajta; vadászok a ketreczben, a vadállatok kívül A támadók látva, hogy nekünk nem árthatnak, bizonyosabb prédára vetették magukat: bivalyainkra. Lehetetlen leírni a következő jelenet összevisszaságát, minden részleteiben. Minden oldalról harcz, zaj, iszonyat keletkezett. A házból puskalövések hallatszottak; egyik tigris — robbanó golyótól találva, mely csak a Storré lehetett — ugortában bukott le, szörnyet halva. Tul felől egy párducz, egy bivaly hátára ugorva, mint bősz lovas száguldott tova, megrémült martalékával. Fox, Kalagáni s a fákra menekült hinduk, hogy könnyebben csipeszkedhessenek, eldobták puskáikat; mi, Hod és én, csakhamar kilődöztük a magunk kevés töltését (miközben Hod a maga negyvenkilenczedikét csakugyan elejtette); a házból esett még néhány lövés, de a szegény megrohant bivalyokról az sem háríthatta el a támadást. E megrémült állatok a legvégső veszedelemnek voltak kitéve. Szerencsére a král ajtaja nyitva volt s azon sikerült néhányuknak kiszaladni s az erdőbe menekülni; de egy pár tigris és párducz velők ugrott oda s valószínű, hogy ott is martalékul estek. Idebenn a kaliczkába zárt fenevadak egyre dühösebbekké váltak, annál inkább, minél tehetetlenebb volt dühöngésök. Az egy kalitkába zárt két tigris addig addig s oly erővel ugrált ketrecze oldalának, mig az egészet feldöntenie sikerült. S mivel az rácsos oldalára esett, a nyugtalan vadak egyszerre sötét éjbe merültek és többé mit sem láthattak a szabadban folyó ádáz harczból. Itt egy tigrisnek sikerült felkapaszkodni egy fára, a melyre két hindu menekült — s egyiket lerántani onnan. A szerencsétlent, a mint a földre bukott, egyszerre két párducz rohanta meg s irtózattal hallók mint ropogtatták csontjait a vértócsában, melybe, szétmarczangolva, fuladt... Iszonyú látvány, — melytől a következő perczben minket is megmentett egy tigris ; oly bősz dühhel ugrott kalitkánk hátuljára, hogy előre döntötte azt s mi is sötétben elzárva voltunk. Már csak hallottuk künn a dulakodást, az üvöltözést, egy puska roppanását . . . majd kezdett mindez kisebbedni ... elhalni — végre egészen megszűnt. A támadók napfeljöttére visszavonultak az ostromtól, csak a pusztulást és saját holtjaikat hagyva hátra. Most a král ajtaját nyitni hullám. Van Guitters emberei óvatosan kiléptek. Kalaganis Fox is leszálltak a fáról, a mi ketreczünket is talpra állították; — minden, ami történt, egy rémálomként eltűnt a regg jövetelére. De hogy nem álom volt, négy emberünk felmarczangolt hullája, két elesett tigris s egy járducz és néhány bivaly bizonyította. A mi embereink közül egynek sem esett baja. A ketreczekbe zárt vadak közül sem menekült ki egy is ; sőt számuk még eggyel szaporodott; egy fiatal tigrissel, mely a kerekes kaliczkába valahogy bele tévedt s ott fogva is maradt. Igy lett teljes a Van Guitter állatsereglete. (Folyt, követk.) A magyar tengeren, ii. (A fiumei papírgyár. A tersatói Mária. Susak. A magyar és horvát párt a tengerparton. A magyar tenger vidéke. Történeti emlékek.) Fiume és vidéke szegényebb néposztálya háztartásában nagy szerepet játszik a papírgyára, mely angoloké, s dohánygyára, mely természetesen a magyar államék belsejében teljesen német föliratokkal, botrányára nyilvános közéletünknek. A gyárak munkásai közül sokan két órányira laknak innen és mégis pontosan beérkeznek minden reggel 8 órára dologhoz fogni. Ha Fiuméban a Fiumara hídján átmegyünk, már Horvátországban vagyunk. Mindjárt a Fiumara mellett emelkedik a Tersato hegye a Frangepánok várromjával s ma is nagyhírű templomával, melyről azt mesélik s a nép hiszi, hogy mikor az angyalok az egyik apostol — talán Sz.Lukács-házát Bolognába szállították, hol az most is látható (legalább egy keleti ház igen), uti fáradalmukat a Tersató-hegyén pihenték ki s aztán repültek tovább Bolognába. A tersatói Mária a tengerészek védasszonya, s ha hajótörésből fiumei s vidékebeli tengerészek megmenekednek, első kötelességük a tersatói Máriának hálát mondani templomában s hajótörésük képét, a csodálatos megmentés feltüntetésével a templomnak ajándékozni. Ily módon időrőlidőre a templom kéjjel folyvást utakkal cseréltetnek ki. A Tersató hegye alatt, közvetlenül Fiume mellett terül el Susak vagy olaszul Oltreponte, teljesen horvát lakossággal. Itt Susakban szerkeszti egy ügyvéd a «Slobodan («Szabadság») lapot, mely oly dühös magyarfaló, milyent még a szászok sem produkálnak. Utolsó eljövetelem alkalmával Fiumétól Zágrábig épen a Slobodan szerkesztőjével utaztam s mint olyan dühös politikus, mindjárt a politikára fogta a dolgot. Hiába mondtam neki, hogy én nem vagyok politikus, én a politikáról még beszélni sem szoktam. Nem használt semmit , bele kellett menni a politikáról való beszélgetésbe. Végre aztán kisült, hogy ő bizony délszláv s ezzel minden meg van mondva. Susak az előbbi években a fiumeiek kedves VADÁSZOK A KETRECZBEN.