Vasárnapi Ujság – 1881
1881-09-18 / 38. szám - Szent háboru 600. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Hidvégi József. Vándor-vágy 600. oldal / Költemények
600 VASÁRNAPI ÚJSÁG De hát így énekelték meg, bizonyára még akkor is igy énekelnek róla, mikor már a csárda helyén buza alá szántják a földet. Zenét is szerzetek reá. Hogy állaná hát meg az arra járó festő, hogy le ne pingálja, mikor az a csárda szakadozó tetejével, kidülledt falával olyan festői képet nyújt, mintha csak a festő kedvée «preparálta« volna valaki. De nem olyan könnyű dolog ám azt leülni a csárda elé és festeni, mert az a sok bögöly meg az apró légy, a mi a lovakat kínozza, ott ezerszámra van, s a festőt sem kiméli meg. S ez még hagyján ilyen helyet festeni, a lelkesülés mellé, jó adag flegma is szükséges, hogy meg ne zavarja az embert a kíváncsi publikum. Ami szokatlanul, az nagyon vonzza és érdekli a mi népünket. Alig telepedtem le festő szereimmel, mindjárt volt bámulom elég. Abbahagyják a beszélgetést, jó ideig csak messziről néznek, azután megindul az egyik s hátratett kezekkel sompolyog felém, — nagyot kerülve tér lassan a hátam mögé, mint mikor olyan gyanús tárgyat vizsgál, amitől tán még baj is eshetik. A második is oda kerül, a korcsmáros is ott hagyja a kármentőt, rövid idő multán hátam mögtt van az egész kompánia s bámulnak, mert ilyet még egyikük sem látott. Kérdi az egyik: «Mit csinál ez az ur?« — Irkál, — mondja rá a másik. — Hm. Ilyet én is tudnék, — szólt ismét az első, — a mint először csak széles, durva, s laikus előtt még érthetetlen vonásokkal vetettem a vászonra a kép vázát. De amikor már kivehető volt a Becsali formája, nagyot kiált a másik: •— Hiszen ez a Becsali csárda! Nézze csak kend, egészen a Becsali formája, még a kútágas is itt van. De ilyet csak nem tudna kend! — No bizony, happeg ugy kigyütt neki. — Nézze csak István bácsi, — szólal meg egy uj hang — a kelmed lovai is rajta vannak, akármi legyek, ott vannak. — .El ,s vezetem én onnan azokat a lovakat, még valami történhetik velük. — Ne beszéljen kend ilyen ostobaságokat, — vág bele a «művelt» kocsmáros, — már mi történhetnék velők, nem bántja siket ez az ur — s aztán felém fordulva kérdi nyájasan : A csődtömeg számára tetszik ezt készíteni ? — Dehogy — felelem. — Már minek kellene ez a csődtömegnek — riadnak rá — kijöhetnek azok akármikor Komáromból, ha meg akarják nézni. — Ezt bizonyosan a király számára rajzolja. — Ugyan, mit csinálna a király ilyen rongyos házzal? Szeretném tudni. Erre egyik sem tudott felelni, hogy mit csinálna vele a király, hallgattak hát egy ideig, mig megint csak kérdi a kocsmáros: — Csak passziózni tetszik uraság, vagy dologból csinálja ezt? — Passzióból is, meg dologból is. — Hát mert épen ezt a rongyos csárdát rajzolja az ur, ott van az én granariumom, csak az idén kapott uj fedelet, mert nem azt tetszik lerajzolni ? — A granarium nem érdekel. — No elmehet kend a granariumjával, nem tudnám mit rajzolnának azon, — szól a kocsmároshoz nagy hangon az egyik gazda. A lefőzött kocsmáros nem birván boldogulni, ott hagyott minket a faképnél és szaladt a csárdába mérni. Nem sokára azonban uj vendég érkezett. Nagy csörtetést hallok a város irányában. Oda tekintve, látom ám a városi hajdút kifent bajuszával felém közeledni. Nagy kardja felkötve oldalán, s nagyobb tekintély kedvéért hosszú pálcta is volt a markában. A városba vezető hid meg zsúfolva tele emberrel. Hozzám ért az én hajdúm s megáll merően. Publikumom tiszteletteljesen nyitott neki helyet. Gondolkodni látszott. Tán azon törte fejét, hogy miként szólítson meg, mert hogy velem lesz dolga, gyanítottam. Hosszas gondolkodás után — imígy ad hangot a bajuszos. — Jó napot kívánok! — Adjon ist' — — Mit csinál itt az ur? — Rajzolok. — Azt látom, de mit rajzol ? — A vidéket. — Hát minek rajzolja azt az ur ? — Mulatságból. — Mulatságból? De hiszen engem rá nem szed. Az nem mulatság itt ülni a napon órák hosszáig. — Nekem mulatság. — Szép mulatság. Itt megakadt a társalgás. A hajdu gondolatait szedte rendbe s aztán imigy folytatá : — Látja az ur azt a hidat, hogy tele van emberrel ? — Látom. — Nohát azok mind az urat nézik. — Hadd nézzenek, amig meg nem unják.— De azok küldöttek engem ide, hogy megtudjam ki az ur, és honnan való, mit csinál. Megmondtam neki nevemet, hadd mondja meg nekik — O-Gyalláról való. — Tán az F. urnak valami atyjafia? — A fia vagyok. — Úgy tudom annak nincsen ilyen fia. — No már én csak tudom, hogy ki fia vagyok, vagy mi. — Majd meglátjuk, de én addig innen el nem megyek, míg nem látom, hogy az úr hová megy, s ezzel odaczövekelte magát tőlem vagy 4 lépésnyire, s onnan tartotta szemmel minden mozdulatomat. A hídról is oda tódult már akkorára egy csomó kíváncsi, kik mind gyanús szemmel néztek reám s unszolták a hajdút, hogy csak vallasson ám. Szegény hajdu, sehogysem tudta, hogy mit kellene hát velem tennie — igazságtalanságot sem mert elkövetni, elhagyni sem mert. Becsületes jó arczáról ugy hullottak az izzadság cseppjei, hogy magam is megszántam őt s ki akarva segíteni zavarából, én kezdtem ismét a beszédet s azt kérdem, hogy minek tart hát engem tulajdonképen ? Megörült a szómnak s bizonyos udvariassággal vegyült hivatalos hangon, hogy hát csak ne is haragudjék,— de hát háborús világot élünk, rossz emberek is vannak a földön, itt meg vár van, meg hogy ő neki tudni kell mindazt, ami itt történik, stb. Szóval nagy nehezen, általam segítve, végre kisütötte, hogy engem bizony spionnak tart, aki a sánczokat akarom levenni. Megelégelve a dolgot, annyival inkább, mivelhogy a népség folyton szűkebb és szűkebb körbe szorított már — egyetlen egy szóval megnyugtatám mindnyájokat s a hajdút is kisegitém zavarából. Megmondtam nekik, hogy én a Becsali csárdát vettem le a kalendáriumnak. Ez hatott. — Hát az ur csinálja a kalendáriumot? bámulja a hajdú, — mért nem mondta hát hamarabb. Az egészen más. Megnyugodva nézték aztán vázlatomat, a Becsali csárdát, s a mi kétely még tán fenmaradt a hajdúban, az is eloszlott végkép, a mint az értem kijött kocsink odaérkezett, kocsisunkat, lovainkat ismerte, azoknak aztán csakugyan elhitte, hogy az apám fia vagyok. mat Megkövetve a tévedésért, segitett holmia kocsira felrakni, — csak arra kért még, hogy ha jövő esztendőre a kalendária 38. SZÁM. 1881. XXVIII. ÉVFOLYAM. mot csinálom, ne tegyek bele árvizet, mert ha itt árviz van, az még az öreg Becsali-csárdát is elönti. -r. EESZTY ÁRPÁD. VÁNDORVAGY. Szeretnék vándorútra kelni, Oly szűk körültem a világ! Csak kötve a röghöz ne volnék, Ha szárnyam volna legalább ! A lelki vágyak messze vannak S a tudományszomj egyaránt. Itáliát csak egyszer látni, Meglátni Róma ó falát! Csak egyszer láthatnám közelről A tűzokádó Vézuvot És oldalán a vig Pompéjit, Melyet hamvával boritott! Vagy Spanyolország rózsaberke, Szép Andalúzia, tégedet S a szent helyt, hol a Luziádok Dicső irója született ! S hol büszke hőst s lángszívü nőket Együtt szül a frankok hona : Andalghatnék a Pyrenéken ! Miglen vágyam tovább vona. S lehetne a Rhön s Szajna partján A népet üdvözölni, mely Az emberiséget gazdagitá A szabadság eszméivel! Majd a nagy britt köd lepte földén Bámulni az ész erejét, A vas szorgalmat, melynek rabja Lőn a futó fény, lenge lég ! S ha vágyaimnak legdicsőbbjét: A tengert láthatná szemem, Mint ringatja hullámkarokkal ' Az égi boltot öliben .. . t S tovább-tovább igy egyre egyre, Keresztül nagy országokon, Csodálva mindent, a mi szép s nagy Szülemle annyi századon ! S midőn a sok tapasztalásnak Kincsét hegyekre halmozám: Mint jó fiad oszt' visszatérni Öledre, szép szülőhazám ! HÍDVÉGI JÓZSEF. SZENT HÁBORÚ. A lefolyt orosz-török háború alkalmával gyakran fenyegetőztek az ótörökök a próféta zöld zászlójának kibontásával. Mindamellett, hogy a világhelyzettel ismerős politikus jól láthatta, miszerint a kétségbeesés e ténye már csak a méh boszújához lenne hasonló, mindamellett mégis inkább az volt a meglepő, hogy a végletekig keserített, megalázott török ezt nem cselekedte. Mert voltakép a mohamedánság odáig jutott, hogy a «szent háború» valláspolitikai törvényének vagy egyátalán nincs értelme, vagy csakugyan annak ideje most van itt, vagy soha. Mert mi sugallhatta valaha ennek eszméjét ? Ama lehetőség föltétele, hogy a mohamedánság világszerte magára marad az ellene egyesülő összes kereszténységgel szemben. És ez az idő elérkezett. Nem a keresztény vallási hitbuzgóság, egy ennél gyakorlatibb, kérlelhetlenebb indok egyesíti a keresztény világot az irtó harczra. Az a nagy ellentét, mely a polgárosultság haladó, terjeszkedő és a mohamedanizmus megállapodó, visszataszító természete közt föntorog. Nem a római pápa hirdeti most ellene a keresztes háborút. E személyesült hatalom köthetett vele békét időnkint, és maga a harcz eltartott századokon át. Ez nem volt rá halálveszélyes, a minthogy diadalmasan megállott vele szemközt sokáig. Ágyú ellen ágyút szegezett, ezt nem tiltotta