Vasárnapi Ujság – 1882
1882-09-24 / 39. szám - Kossuth a magyar szépirodalomról 622. oldal / Elmélkedések, Értekezések, fejtegetések
622 VASÁRNAPI ÚJSÁG, nap, a mely emlékemet feléleszsze, s igy nevem hamarább sülyed oda, a hova vágyakozom, a feledékenység örvényébe. KOSSUTH LAJOS. 39. SZÁM, 1882. xxix. ÉVFOLYAM. történelmi érdek szempontjából nagyon henye dolognak tartom annak kutatását, hogy ki, mely napon született, miután ez a nyomokat, miket egy vagy más ember tettekben s eszmékben maga után hátrahagyhatott, sem meg nem örökítheti, ha veszendők, sem el nem törölheti, ha maradandók: mindazáltal Nagytiszteletűséged iránti tekintetből teljes készséggel adok annyi felvilágosítást ápril 26-káról keltezett levelében hozzám intézett kérdésére, a mennyit adhatok. Feleletem azonban csak csonka lehet, mert azt tudom ugyan, hogy hol s mely évben születtem, de születésem napját nem tudom, s hónapja felől sem vagyok bizonyos. Szüleim helyesen vannak a velem közlött keresztelési bevallásban megnevezve. Atyám Kossuthi s Udvardi Kossuth László volt, s mert a László nevet ugyanazon egy időben családomban többen viselték (László volt a s.-a.-ujhelyi járás főszolgabirája, a ki Magyar-Jesztreben, szintúgy László volt, ki Szalókon lakott, mindkettő Zemplén megyében; családom ezen ága katholikus volt, a mi águnk evangelikus, megjegyzem, hogy atyám családunk ősrégi fészkében Kossuthon, Turóczmegyében született, fia volt Kossuth Pálnak és Benyiczky Zsuzsannának. Anyám volt Weber Sarolta, Tyrlingi Weber Andrásnak (a 17. századbeli vallási üldöztetések egyik vértanuja utódjának) és Hidegkövy Erzsébetnek leánya, ki Zemplén megyében Liszkán született, hol atyja a Mária Terézia idejébeni háborúk alatt szerzett katonai érdemei jutalmául kapott postaállomást birton. Én magam e szülőktől 1802-ben születtem Zemplén megyében, Monokon, hol atyám ifjú korában a gróf Andrássy-család uradalmi ügyvéde volt. Ennyi az, amit egész bizonyossággal mondhatok. Többet nem. Emlékszem az aranyozott rézcsattos nagy családi bibliára, melyből szokás volt atyám házánál vasárnaponként néhány fejezetet felolvasni s egy-egy zsoltárt elénekelni, s melybe az én s nővéreim születésnapjai a keresztelés adataival, ősi szokás szerint, be voltak jegyezve. A szüleim emléke iránti kegyeletnél fogva, ereklyéül becsülném e rézcsattos bibliát, ha megvolna. De nincs. Elpusztult ez is viharos életem fergetegeiben, mint sok egyéb, mire az epedő honszeretet s az emberi érzelem, mire ész és sziv becset helyeztek, s mert vidékünkön s koromban inkább a tágabb körben ismert név, mint a születésnapokat volt szokásban «megülni», én pedig emlékező tehetségem fiókjaiban nem igen tartottam érdemesnek, hasznosabb dolgoktól helyet lopni a csekély magamra vonatkozó biográfiai adatkák számára, hát biz én lassan-lassan születésem hónapját és elfelejtettem emlékezetben megtartani, napját mindössze is ama negatív reminiszciencziám van felőlök, hogy nem a légmérséki változékonyság hónapjában, nem áprilisban születtem, hanem hogy mikor? azt biz én teljes bizonyossággal meg nem mondhatom. Úgy rémlik előttem, hogy szeptemberben 16-ik és 19-ik közt, alkalmasint 19-én; de nem merném reá szavamat adni, ámbár gyanítom, hogy az eseménynél, mely számomra bár sokat, örömöt vajmi keveset hozott, alkalmasint jelen voltam; bárha talán burkoltan is, mert burokban születtem, mely azonban az én esetemben bizony nem igazolta a népies babonahitet, hogy «burokban születni szerencsét jelent». Tehát ha az anyakönyvtartási pontosság a csorba keresztelési bevallás kitöltését csakugyan megkívánná, méltóztassék odajegyezni nevem mellé, hogy születésem hónapja s napja nem tudatik. Mindennek megvan a maga haszna. Születésem nag>ja nem lévén tudva, nem lesz KOSSUTH A MAGYAR SZÉPIRODALOMRÓL. A Petőfi-társulat dísztagul választotta Kossuthot, ki erre terjedelmes levelet intézett Szana Tamáshoz, a társulat titkárához. Kossuth a magyar szépirodalomról szól e levélben. Alapul azt a jelentést vette, melyet Szana, mint a társulat titkára terjesztett elő a legutóbbi közgyűlésen. De látszik, hogy Kossuth folytonos figyelemmel kisérte maga is mind a hazai, mind a külföldi irodalmat. Kossuth levelét egész terjedelmében itt közöljük. 22. Via dei Mille (via San Lazarro) Tnrin, augusztus 25. 1882. Tisztelt Uram! Köszönettel tartozom, köszönetet mondok önnek szíves leveleért, melyben engem a Petőfi társaság czéljai s eddigi tevékenysége felől tájékozott. Nagyon fontosak e czélok s nagyon dicséretes a valósításukra irányzott tevékenység. Annál dicséretesebb, minél nehezebb a feladat. Pedig nehéz. Mert ezer szálakkal egymásba fűződő viszony van a szépirodalom s a társadalmi élet folyamának sodra között. Ok is, okozat is mindkettő, egymásra hatva viszonlagosan. Ön pedig panaszt emel a magyar szépirodalom ujabbkori iránytalansága s (ami ezzel szükségszerüleg együtt jár) hanyatlása felett. S e panasz sem nem túlzott, sem nem igazságtalan. Vannak nagyon diszes kivételek, de ezeknek fénye a szabály homályát csak szembeötlőbbé teszi. De miként ne legyen a szépirodalom iránytalan, mikor a társadalmi élet erkölcsei is iránytalanok ! Az irodalom hanyatlása tükör, melyből az erkölcsök hanyatlása vigyorog felénk. Innen a nehézség, melylyel önöknek birkózniok kell. Ár ellen kell úszniok s az ár hatalmas, mert a szokás árja, mely mentében nem"apad, hanem dagad. Önöknek nem csak egyes írók könnyelműségével vagy silányságával, s azon kiadóknak «non olet» elvű üzérkedésével, kiknél az üzlet mérlegében az erkölcsi rugók nem számítanak, hanem egy társadalmi betegséggel is van dolguk, mely nélkül amazok tért nem nyerhetnének. Csak azt szokás vásárra vinni, ami vevőkre talál; amit nem vesznek, annak árulása hamar elmarad. Társadalmi betegségeknél pedig nagyon nehéz a gyógykezelés, s kellemetlenséggel is jár. Darázsfészek, melybe belenyúlni olyan vállalat, melyhez amolyan «robur et aes triplex circa pectus» kell, a minőt Horácz az első hajósnak tulajdonit. Hanem a czél megérdemli, hogy a nemzet jövőjét szivükön viselő jobbak között akadjanak, kik valósításának szentelik életüket. Ön panaszosan emliti, hogy «a magyar szépirodalom idegen példányképek hatása alatt kozmopolisztikus jelleget öltött s az idegen termékeknek, köztük gyakran a selejteseknek is, egész áramlata özönlött a hazába, megmételyezve a nemzeti érzületet, a jó ízlést s nem egyszer az erkölcsöket.» Ha a magyar szépirodalom oly kozmopolistikus jelleget öltött, mely a nemzeti érzületre elmosólag hat, ez több, mint baj : ez valóságos veszély, melynek következései kiszámíthatlanok. Európa nemzetei közt egyetlen egy sincs, melynél a nemzeti érzület eleven fentartása oly döntő sullyal nehezednék a történelem elmészetének mérlegébe, mint a magyarnál. A viszonyok, melyek Magyarország szomszédságában megteremtettek, kapcsolatban a belföldi zagyva elemeknek mesterségesen is szitogatott kifelé nehézkedésével, oly vihart jeleznek a láttávolban, melynek késhető, de kikerülhetetlen kitörésével, a magyar csak ugy bizhatik — de erős hitem, hogy igy bizhatik ! — diadalmasan megküzdhetni, ha a magyar nemzeti érzület villamos folyama hatja át a magyar nemzettest minden izét. A magyarra nézve a magyar nemzeti érzület vesztatüzének eleven lobogása, nemzeti életkérdés. Üdvözlöm önöket e tűz őrpapjai közt. Hanem, midőn ön a kozmopolisztikus jellegű idegen termékek áramlata felől panaszkodik, meg vagyok győződve, hogy ezt nem úgy érti, mintha azt óhajtaná, hogy fajunk akár az európai társadalmiasság simító befolyásától, akár az idegen irodalom színe-javának a hazai talajba átültetésétől elzárkózzék. Ez annyit tenne, mint az eredetiség kedvéért a czélon túllőni. Pedig aki túllő a czélon, az nem talál. Van egy bizonyos közösség az európai kultúra birtokában, mely nem ismer földleirati határokat, s édes magáévá teszi ami kiválóan jó tűnik fel az irodalomban, akárhol terem (példa reá Petőfi költészete s Jókai regényei). Én bizonyosan csak az ön gondolatait írom le, midőn oda nyilatkozom, hogy a magyarnak tisztán, fényesen, mocsoktalanul fel kell mindig és mindenben tartania nemzeti jellegének sajátos zománczát, de ezt feltartva, európai színvonalon kell állania; a magyar miveltségnek — mindennel, a mi e rovatba tartozik — magyar zománcza európai miveltségnek kell lenni, mely saját nemzet egyéni típussal bir, de európai; ép ugy, mint az angol, franczia, olasz, német miveltségnek megvan egyenkint a maga nemzeti tipusa, de mindenik európai. Kétségen kivül valónak tartom, hogy a magyar tudományos irodalom (mely utóbbi időkben oly örvendetes lendületet vett), helyesen cselekszik, midőn gondos megválasztással (a mi fődolog) a tudomány nevezetes idegen termékeit a magyar talajba átülteti s átültetésükkel a magyar tudományos ismereteknek európai színvonalra helyezkedését megkönnyíti. Egy nyert fok ez, mely álláspontot nyújt a saját erőnkkel magasbra emelkedésre. Ha a magyar szépirodalom óvatos elővigyázattal hasonlóan cselekednék, én nem gondolom, hogy ez a nemzeti érzületnek ártalmára válhatnék, feltéve, hogy kellő gond fordíttatnék a megválasztásra s csak az nyújtatnék a magyar olvasóközönségnek, ami a jó ízlést, a jó és szép iránti fogékonyságot, a családias erényt és azon társadalmi erkölcsök nemesítését segítheti fejleszteni, melyek az országnak talpkövei. Hanem az ön panaszát épen az teszi nagyon is indokolttá, hogy nincs meg a kellő megválasztás, s hogy az átültetésre szánt s itt-ott még példányképnek is vett idegen termékek kiválogatásánál hiányzik az erkölcsi rugó s a társadalmi nagy érdekekre való figyelem , ugy hogy az érzékiesség ingerével üzérkedés tisztogatás helyett piszkot terjeszt. A piszok pedig ragad, ez neki természete. És ez még az irálytalanságnál is rosszabb. Ez kárhozatos irány. Különösen két áramlat van a külföldi divatos irodalom termékei közt, melytől megóva szeretném látni a magyar szépirodalmat. Az egyik amaz érzékcsiklandó, ledér áramlat, mely étvágyat ingerelve a titkos gyönyör, élv, a «gonosz tudás fájának» gyümölcse iránt, mely a hitrege szerint már Éva anyánkat is kísértetbe vitte, lazitólag hat a családias kötelékekre, s az erkölcsöket megmételyezi. Miként is fordította csak dr. Barna Ignácz Horácz III-dik könyve 6-ik dalának ama két versszakát, mely igy kezdődik: «saecunda culpae saecula nuptiae primum inquinavere» és igy végződik: «incestos amores de tenero meditatur unque ?» Hinni szeretem, hogy a magyar hazában még nincsen igy, mert ha igy volna, én is elmondanám, amit Horácz mondott, hogy «hoc fonte derivata clades in pátriám populumque fluxit». De bizony jó volna reá gonddal lenni, hogy ne is legyen igy, mert ha az érzékcsiklandó litteratura «microbe»-jai megtelítik a levegőt, azok nem kisebb pusztítást vihetnek véghez az erkölcsi életben, mint Pasteur microbe-jai véghez visznek az állatiban. A másik amaz úgynevezett természeties irány, mely az erkölcsi szemétdombról szedegeti tárgyait, alakjait, mert tetszeleg magának a gondolatban, hogy a művészet, legyen az képző, legyen leíró, csak akkor tökéletes, ha hű a természethez. Igen, de a természetben nem csak ganéj van, virág is van. Profanálja a művészetet, ki az erkölcsi ganéjdombban turkál utánzandó alakokért. Én azt gondolom, a szépirodalom hivatása emelni, nem pedig leszállítani a miveltség színvonalát. Nem hiszem, hogy jó mód a tisztesség megkedveltetésére az, ha mindig csakis csupa aljasság, durvaság piszkát dörgöljük az olvasó közönség orrához. A mint becses leveléből látom, a Petőfi-társaság dicséretes tevékenységének eszközeit a fővárosban havonkint tartott felolvasások s közlönye és könyvkiadványai képezik, mikhez az olvasási kedv fokozása s az irók és közönség közt létező viszonynak bizalmasabbá tétele czéljából legújabban vidéki felolvasások is csatoltattak. Önök, kik a helyzetet nemcsak átalános körvonalában, mint én, hanem részleteiben is ismerik, eszközeik megválasztásával bizonnyal számot vetettek mind az adott viszonyokkal, mind a módokkal, melyekkel rendelkezhetnek. Nekem csak óhajtanom lehet, hogy társaságuknak elegendő anyagi erő is álljon rendelkezésére, miszerint hóna alá nyúlhasson az áttörés nehézségei által homályban tartott tehetségnek, hogy az iránytalan vagy rossz irányú irodalomtól a tér oly szépirodalmi termékek által elvitattassék, melyekre a nemzeti szellem, a jó izlés s az erkölcsi érzék nyomták fel az imprimaturt. Hanem nekem ugy rémlik s épen az ön levele folytán rémlik ugy, hogy most az olvasó kedvnek nemcsak fokozása, hanem tisztázása is kívánatos. Nemcsak sarkantyúra van szükség, hanem fékre is. A jó eredeti olvasmány, melyet önök nyújthatnak, nem zárja ki azt, hogy a selejtes is olvastassák, melyet ön mérgelezőnek bélyegez, mert legyen eredeti, legyen fordítás, az is táp az olvasási kedvnek. Hát különbség van a mostani feladat és azon koré közt, mely a magyar szépirodalom hajnala volt. Akkor csak az volt a feladat, hogy amit a magyar irodalom nyújt, olvastassák ; most az is, hogy ami mételyes, ne olvastassák; még ha oly szép magyarul szól is. Annál veszedelmesebb, minél szebben szól. Nekem úgy rémlik, hogy a magyar szépirodalom színvonalának jó munkák általi emelése mellett még tanácsos volna módját ejteni, hogy a