Vasárnapi Ujság – 1882
1882-10-22 / 43. szám - Kirgiz tanya (képpel) 682. oldal / Általános nép- és országisme - A khedive bevonulása Kairóba (képpel) 682. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekü közlemények, vegyesek - Az eszéki vasuti szerencsétlenség (képpel) 682. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekü közlemények, vegyesek
6S2 VASÁRNAPI ÚJSÁG: más hangját — haj haf! — a mint kovácsol odalenn a Csóványosban, káromkodva egy három kapitulácziós vénnyal vesztett nyoma hálójának csomói között, vagy a kis mérges Hajcsár lélekharangszerü csevetölését, — nyiff nyaff! — a mint a galagonyásból szorítja kifelé a karcsú őzbakot, a ki éhen motollál előttem a ritkás makkosban — csak lőni kellene, de persze az álom épen rendesen itt szakad meg — fölébredek a rideg valóra, szemem épen egy ujságczikkre esik, mely mellett elaludtam : «erdei kopót ne tartsunk!» VAJDA JÁNOS: ARABI PASA NÉVJEGYÉNEK MÁSOLATA. E névjegyet Arabi sátrában Tel-el-Kebirben sir Adyé János találta s Londonba küldte. pásban (maneuvre) vett részt. Az óczeánon sok gyönge nő, gyermek, agg és beteg átutaz ; már ennél sokkal kevesebb azok száma, a kik azt hazudják, hogy éjnek idején, erdő közepén egyedül álltak lesben órahosszant; akik pedig ezt igazán megcselekszik, azok ha még oly miveletlenek is, ösztönszerűleg érzik, hogy mi az, amit mi az erdő költészetének nevezünk. Azok, ha még oly fölvilágosodottak is, kezdenek hajlamot érezni arra, hogy egy kissé babonássá legyenek; és ha még oly istentagadók is, egy-egy pillanatra úgy érzik, hogy mégis csak jó volna, ha valami felsőbb égi hatalom is őrködnék fölöttük. A temetők, a kripták éjféli csöndje nem oly kísérteties, mert mozdulatlan, mint az erdő pokoli sötété, teli az éjnek, a holdfényben, szélben tánczoló, mozgó rémeivel, alaktalan alakjaival, a lombok titokzatos susogásával, a távolbólközelből hallatszó ismeretlen hangok vegyülékével. Az a gyönyörteljes borzadály, melyet egy «boltozatos titkos rengeteg erdő» közepén egyedül járó vadász, csupán önmagára, saját személyes erejére és bátorságára hagyatva, érez, oly nemű élvezet, a minőre az emberi kedélynyugalom semmi egyéb próbaköve nem képesít. Tiszteletet parancsoló a tenger és a puszták végtelensége, elhagyatottsága, némasága, rettenetes a csaták veszélye, de a képzelődést annyira nem foglalkoztatja, az idegeket annyira nem izgatja, mint a nappali bűbájainak és éjszakai rémületességeinek változataiban kifogyhatatlan vadon erdőség. Lehet-e emberben fogékonyság a költői érzék, a szép iránt, aki nem szereti az erdőt ? Aki abban csak nyers fűtőanyagot lát? Lehet-e jobban kedvelni a másolatot az eredetinél, a szurrogátumot a valódinál, az állott vizet a forrásnál ? Költészet, művészet nem-e csak utánzása a természetnek és ugyan hol szebb, gazdagabb, képzelemdúsabb — fantasztikusabb — a természet, mint az erdőben ? És hogyan legszebb az erdő, nem-e a maga szűzies tisztaságában, fertőzetlenségében, méla csöndjében, amidőn az, mintegy háborútlan családias otthonában, bűvös madárnyelvén, elfeledkezve, önmagával beszél és titkait ha el nem is árulja, de sejteti? Belevinni a falut, a várost, a maga frivol zajával, részeg orgiáival, ordítozó profán csőcselékével, nem annyi-e, mint megszentségteleníteni a templomot, csárdást tánczolva a közepén, filkózva az oltár előtt? Amit az erdő összhangja, természete bevesz, ami beleillik, ami úgyszólván az ő családiasságához tartozik, az a vadász és az ő hű segéde, az eb : kopó az öreg, vizsla a fiatal erdőben. És a mai ivadék még ki akarja ezeket innen tiltani." Hajtassátok meg a falu népségével a kukoriczákat, nádasokat, a szőlőket, télen körvadászatokon az egész határt, elszaporodott dúvadak ellen akár a bérczeket, de a vadászt és ebét hagyjátok meg Diana szent berkének, az erdőnek. Hanem mindhiába! Ez már a kor szellemében rejlik. A gőzmozdony, a villamdrót, a telefon átfúródik mindenen, behatol az érintetlen rengetegbe, kifüstöli Dodonaberkéből a niszticzizmust; a villám, a gáz bevilágít a szakadékok, barlangok titokzatos éjjelébe, és szétűzi onnan a bűvös rege szent homályát. Nincs többé nagyszerű csoda! Ez éktelen zajra fölriadnak a vigályos ligetek, a pázsitos berkek tündérei, a zordon fenségű bérezek szörnyei — és elköltöznek innen örökre — mert hiszen meg van írva, hogy örökké éljen az eszmény, el kell neki itt a földön enyészni. Hasztalan akarjuk a vadászat költészetének tündérét is visszatartani. A Walter Scott romanticzizmusát élvezzük még könyvből, elméletben, de az életben, a valóságban nem kell senkinek. Nincs meg hozzá kedélyének étvágya, az a naivitás, mely hisz a csodákban, s Syrinx panaszát hallja a nádasok süvöltésében. Hasztalan járom össze Tolnát, Baranyát, keresve gyermekkorom vadászeszményét. E reális, materiális ivadék nyargal erdőn-mezőn át, keresve nem a szép, de a sok lövést, nem a minőséget, de a mennyiséget. Olyan emberrel pedig, akitől, erdőn kódorogva, azt hallottam volna, hogy az erdő mégis csak szebb dolog, mint a repete- vagy lezernaföld —messze földeken jártamban-keltemben nem találkoztam. Az eszmény már csak álmomban jelen meg. Ballagok, leselkedem abban az erdőben, melyet azóta kiástak és krumplival, kukoriczával ültetnek el fölváltva. Hallom az öreg Tambur hatal A KHEDIVE BEVONULÁSA KAIRÓBA. Arabi leveretése és elfogatása után az angol hadsereg még tovább is Egyiptomban maradt, hogy a forradalom által trónjától tényleg megfosztott khedivét, Tevfik pasát, abba innét visszahelyezze és állásában megszilárdítsa. A háború ez utójátéka szeptember 25 én történt meg, midőn a fiatal alkirály országa fővárosába, Kairóba bevonult. Vasúton jött Alexandriából ; kíséretében voltak Malet Ede, az angol főkonzul, Sherif és Kiaz pasák s több más egyiptomi volt miniszter. A vonat délután V 4-kor érkezett meg az egyiptomi fővárosba. A vasútnál jelen voltak Connaught herczeg, Wolseley Garnet tábornok s a lovas testőrség egy csapatja. A vonat megérkezésekor a tüzérek sortüzet adtak s a katonabanda az angol néphimnuszt húzta. Az egyiptomiak közül csak az előkelőket eresztették a perronra, a kiválóbb papokat, köztük az egyetem skeikjét, a főbírót s más nevezetességeket. Az udvari kocsiban az alkirály mellett Connaught herczeg foglalt helyet, vele szemben ültek Sir Garnet Wolseley és Sir Edward Malet. A menet a kíváncsiak által tömött utczákon, hol ismét angol és indiai katonák tartották fönn a rendet, az Izmailia palotába hajtatott, hol az alkirály családjának több tagja volt jelen. A házak lobogókkal s transzparensekkel voltak ellátva s Arabi legszenvedélyesebb pártosai közül is többen tüntettek most az alkirály mellett. Este kivilágítás, másnap nagy fogadás volt, melyen mintegy ezer küldöttség jelent meg Egyiptom különböző részeiből s közel száz angol katona. Az ulemák s mások a khedive lába elé borultak, úgy mutatták be hódolatukat. A bevonulás tehát fényes volt, habár csak angol szuronyok között történt. Hogy a nép átalában csendesen viselte magát, azt megjegyezték ugyan az angol lapok, de csak a keletiek szokott közönyösségének tulajdonították. A nemzeti szokásoknak az angolok megadták a kellő tiszteletet az által, hogy a khedive megérkezésekor a palota előtt négy bikát öltek le s azok vérét az utczán a kocsi előtt elfolyatták, mely szertartást az egyiptomiak a házhoz jövő uj asszony üdvözletére szoktak rendesen alkalmazni. Az alkirály tudta, hogy fogadása is az angolok műve volt. Fővárosában a legelső hivatalos tette volt, hogy az angol vezéreket az Osmanie-renddel díszítette fel, Wolseley és Connaught herczeg a nagy szalagot, Seymour admirála másodosztályút kapták. Pár nappal ezután fényes tűzjáték s villámkivilágítás mellett kerti ünnepet, majd díszebédet adott tiszteletökre az alkirály, de ezekre alattvalói közül alig hívott meg valakit. Az angolok viszont nagy hadi gyakorlatot rendeztek az alkirály tiszteletére s jelen voltak a nagy vallásos ünnepen, mely a mekkai zarándoklások kezdetén tartatott. A békesség a hivők és gyaurok között tehát jelenleg fennáll Kairóban — habár, fájdalom, csak a szuronyok oltalma alatt. AZ ESZÉKI SZERENCSÉTLENSÉG. Ismeretes olvasóink előtt a szörnyű katasztrófa, mely Eszék alatt a Dráva hidján ez év szeptember 23-ikán végbe ment. A Bosznia felől jövő vonat délután néhány perczczel 2 óra előtt ment át a hidon, melyet nagyon megrongáltak volt a folytonos esőzések, s az általuk okozott erős áradás. Egy műszaki bizottság kevés nappal előbb vizsgálta volt meg a hidat, és közlekedésképesnek találta, azonban némi elővigyázat mégis szükségesnek mutatkozott. A vasút ennél fogva igen lassan ment. Mégis mikor a mozdony és az utána akasztott szeneskocsi áthaladt a 6-ik hídjármon (a jobb parttól számítva), inogni kezdett minden, s a hídpálya mintegy 60 méternyi hosszúságban leszakadt. Az említett két kocsin kivül még négy másik is leesett, a többi hátulsó kocsik azonban szerencsére állva maradtak, miután az összekötő láncz kikapcsolódott. E négy kocsi közül az egyikben huszárokat szállítottak; az Ktik ezredből 26-an ültek benne, most menvén haza szabadságra Boszniából. Afféle marhaszállító kocsiban voltak összeszorítva, a minőben nálunk a katonaságot gyakorta szállítják, s amelyeknek oldalán a humanizimus—fikkera megütődéssel szoktuk olvasni «6 lónak vagy 30 embernek». A kocsi oldalát toló ajtó képezi, s csak apró, ráccsal ellátott nyílások szolgálnak ablak helyett. Az ajtók be voltak téve. Midőn a kocsi aláesett, egy ideig látható volt még, amint tova sodorta az áradat, azután eltűnt örökre a szemlélők elől. A bent levők oda vesztek egy szálig. Az ajtót nem sikerült felnyitniuk , ha eszébe jutott is valakinek, hogy ezt tegye. Az embertelenségnek estek áldozatul, melyben a vasúti szállításoknál oly gyakran részesítik az utast, kivált ha katona. A második kocsiban szintén ültek rek, de ezeknek sikerült kiugrálniok, s a embehíd egyes darabjaihoz kapaszkodva megmenekültek. A vonatvezető személyek s a hídon dolgozó munkások közül több elveszett. Az utasok, akik a vonat leghátulján levő személyszállító kocsikban foglaltak helyet, mind megmenekültek. A mulasztásoknak egész sorozata tűnt fel, melyek, ha el nem követtetnek, sok életnek nem kellett volna elvesznie. Mindenekelőtt elmulasztották azt az intézkedést, hogy a vagyonokat, melyekben emberek ültek, nem tették a vonat közepére, hogy elől is legyen néhány teherszállító kocsi, hátul is. Ilyen rendszabály közönséges összeütődések alkalmával is nagyon sok bajnak venné elejét Elmulasztottak továbbá hordképességi próbákat tenni a hídon. Az előírás szerint a közlekedést csak oly hídon lenne szabad megengedni, mely legalább is kétszer akkora terhet bír meg, mint amennyivel meg lesz terhelve — a vonat által, vagy pedig az emberek súlya által, akik elférnek rajta. Az ilyen próbákat azonban az eszéki hídon elmulasztották. Nem csoda, mert hiszen országszerte oly igen keveset törődnek vele. Maga a lánczhid sem felel meg ennek a követelménynek és mégis megengedik, hogy ezrek menjenek át rajta naponta. KIRGIZ TANYA: A Volga és a Kaspi-tenger közt elterülő legelők, föl egész az Altáji hegyekig és Omszk városáig Szibériában és le Turkesztán közepéig, — ez a kirgizek pásztornépének mérhetetlen hazája. Sajátságos nép ez, a török-tatár családba tartozó nyelvjárással; termetök kicsi, arczuk kerek, kiálló pofacsontokkal, lapos, széles orral, apró kék szemekkel. Természetük zordon, durva, indulatos. Költöző, vándornép. Kőházat nem épít, városai nincsenek. Letelepszik egy-egy nagy csoport a kövér legelőkön, kicsapja ménesét, csordáját, nyáját, tevéit s ha lekopasztotta a mezőt maga körül, szedi sátorfáját s indul tovább, ahol újra kezdi ugyanazt azt életet. Nagy részük orosz uralom alá jutott már, de azért megőrzé évszázadok előtti természetét és életmódját. Adót nem fizetnek, de kötelesek állítani vontató állatot s vezetőkül szolgálni a pusztákban. Harczias természet nem igen van bennök, a lopás nem természetük, de igen a rablás. A vendégjogot nagyra tartják, a gazdag egyenlő a szegénnyel, a szolga az úrral. Sok