Vasárnapi Ujság – 1882
1882-10-15 / 42. szám - A hol Petőfi elesett (2 képp.). Eötvös Károly 662. oldal / Elmélkedések, Értekezések, fejtegetések - Bartók Lajos. Petőfi szobra előtt 662. oldal / Költemények
62 VASÁRNAPI ÚJSÁG, 39 . SZÁM. 1882. xxix. ÉVFOLYAM. rása a nemzeti sajátság. Ezt tanítja a Homér és Pindur, a Virgil és Dante, a Shakspere és Moliére, a Goethe és Beranger példája. Csak azok a nemzeti költők lettek igazi nagyok, hatottak az egész világra s maradtak álló csillagok az emberi szellem egén. Nemzete emlékeinek és reményeinek, jellemének és törekvéseinek adva kifejezést és saját egyénisége bélyegét nyomva nemzeti mivoltára, lett nagy és egyetemes hatású és örökéletű az ó- és újkor minden igazi költője. S ahol a nemzeti szellem, izlés és sajátság hanyatlóban volt, elmosódott és feledésbe ment, az igazi költő mint reformátor lépett föl, visszament a múltba, reakcziót indított a megromlott vagy meghamisított nemzeti izlés ellen, s annak eredeti és meg nem homályosított, forrásait kereste föl. Igy lépett föl Moliére a préciensek mesterkélt hangja ellen, igy Goethe a német pedánsság ellen, Beranger a nagyhangú fanfaronádok ellen, Petőfi az idegen izlés ellen. Dante a tudós latin nyelv ellenébe állította a népies köznyelvet, Goethe az ó-német népdal vadvirágát ültette vissza az irodalom kertjébe. S Petőfi ugyanezt cselekedte. A hang uj volt, pedig tulajdonképen a régi hang volt, de a melyet már elfeledtek s ő csak visszaidézett. Kisfaludy Károly és Vörösmarty, Erdélyi és Kriza előtte próbálták már ugyanezt, de vagy csak kivételesen s kisérletkép, vagy sokkal kevesebb egyéni tehetséggel. Ő hatalmas lángeszével diadalt vívott ki az elvnek, melyet mások előbb is hirdettek, de diadalra vezetni nem voltak képesek. Az erdei és mezei virág üdeségét, színét és illatát a kerti virágok pompájába öltöztette s a szabad és hamisítatlan természetet a művészet alkotó erejével gazdagította. És ajkán megrendült a magyar természet összes érzelmi világa. A szerelem gyöngédsége és mélysége, a hazafi büszkesége és fájdalma, a szabadság lángoló heve és bátorsága, a harag tüze s a gúny és kétségbeesés összefont lángostora: mind ez, epedett és suttogott, mennydörgött és villámlott, suhogott és csapkodott dalaiban, melyek a népdal egyszerű, de dallamos formáiban a mily könnyen és erőltetés nélkül születtek az ő lelkében, oly könnyen mentek át a nép vérébe és lettek az egész nemzet sajátjává. Ő egyszerre megtalálta azt a formát s eltalálta azt a hangot, melyen a magyar népdal három- vagy tán hatszáz év óta szól, anélkül, hogy a legutóbbi időkig méltányoltatott volna az irodalom által. Petőfi azt az egyedül jogosult formává emelte. Azt lehet mondani, hogy regenerálta költészetünket, és oly hatalommal, hogy fellépése után alig telt el öt év (az ő egész költői pályája csak hét-nyolcz évre terjedt), amikorra mindenki elismerte, hogy ez az egyedül igazi. Alig van rá példa a világirodalomban, hogy egy új elv ily hamar diadalra jusson, hogy egy derék ostrom a régi izlés bástyáit ily rohamosan vegye be, s ily állandóan lűzze föl az uj izlés zászlaját a réginek ledöntött romjaira. Bizonyára nem csak az elv igazsága tette ezt; a költő egyéniségének s lánglelkének legalább akkora része volt benne. A kedély bensőségének, az érzelmek igazságának, a lángoló szenvedélynek s a tündérképzelődésnek oly mértéke csak ritka költőben egyesült valaha, mint Petőfiben. A természetesség a kifejezésben, az elevenség a hangban, a sajátosság a formákban, a zenei érzék a dalhoz: oly járulékai voltak ama lényeges tulajdonoknak, melyek azok érvényesülését mód nélkül elősegítették s azt eszközlék, hogy Petőfi, midőn a legnemzetiebb költő, a legnépszerűbb is lehetett egyszersmind. Tulajdonképen a nemzetiség és a népiesség fogalma összeolvadt benne, s a népet nemzetté tette. És tette épen akkor, mikor ez átalakulás, vagy kiterjeszkedés a társadalomban, a politikában, az államéletben is épen végbement. A század elején, ha Csokonai a Petőfi tehetségével bírt volna is, sem tehette volna ugyanezt; de a Petőfi tehetsége kellett hozzá, hogy a század közepén is — a legalkalmasabb időben — ezt végrehajthassa. A legnemzetibb s a legnépszerűbb költőnek állit ma szobrot nemzete; s leteszi rá azt a koszorút, mely őt megilleti; legyen vadvirágokból, a természet e hamisítatlan gyermekeiből kötve, de művészi kézzel: igy fogja jelképezhetni az ő költői egyéniségét. A költő mellett azonban a hazafit és a hőst is megilleti egy vérvirágokból kötött koszorú a szobor talapzatán. Nem a politikust, hanem a hazafit tiszteljük Petőfiben, a ki nemzetének oly keserű igazságokat mondott s hibáit oly eleven tűzzel lobbantotta szemére, mint Széchenyin kivül senki, de tiszta hazaszeretetből, melylyel nemzete dicsőségében és gyalázatában, erényeiben és bűneiben osztozott s mikor nemzetét ostorozta is, kikiáltotta a világnak, hogy büszke rá, hogy magyarnak született. Mint hős, nem volt hadvezér s nem nyert csatákat, de megtette a legnagyobbat, amit a katona megtehet : elesett a hazáért. Sírját nem keressük már. Nem síremléket akartunk neki állítani, hanem oszlopot halhatatlan dicsőségének, melyre koszorúinkat aggathassuk. Nem siratjuk, hanem büszke lelkesedéssel üdvözöljük szellemét, melynek még az érczoszlopnál is maradandóbb emléke halhatatlan műveiben, a sírból is kitörő honszerelme lángjában s az általa megújított magyar költészet nemzeti s világraszóló hatásában van ! —á—r— PETŐFI SZOBRA ELŐTT. Ez ércz szobornak zendüljön meg ajka! Olvadjon ön zenéje lánghevében! Mert méltó dalba őt ki foglalandja, Hogy lelkesítve lelke is elégjen ? Szólj, oh Petőfi ! szólj, szivek királya! Szivünkből, nézd, nem dal, de köny fakad, S dicsfényedet szemünk még most se látj ! A vesztedért omló könyek miatt! Idézünk, szellem !.. bár bűvös ha'almad' Fékezni nincs erőnk ! de oh, jelenj meg! Csak hallja még hangját e nép a dalnak, Melylyel fölrázod és újjáteremted ! Dörögj a tyrteuszi hangszeren, Mely ellenségünk várait lesújtja, S mint Orpheusz, játsz rajta édesen, Hogy dalt hazánk virágozzék föl újra ! Volt és ki elmaradt nagy harczainkból, Midőn te hívtad talpra a magyart ? Megállt a nap, s merészebb útra indult, Látván : e nép is mily magasra tart! Mind ott valának a te riadódra, Mind itt vannak most emlékea előtt! S hol a haza: a költő ott ne volna, S ne jönne, ha most népe hívja őt ? Hát így szeretné a hazát Petőfi ? S a sír porát le nem rázná magáról, A nemzet Géniuszát átölelni, Midőn felé hő karja, keble tárul? Kinek ragyogtát föld ámulva nézé, De kit lehullni ki sem láthatott: A földé hát ő ? vagy csupán az égé, Sércz szelleme fölöttünk itt ragyog ! Fölöttünk ő, — s alant a rónaság, A tenger, a mely őt termette gyöngyül; Hol bölcsejét ringatta délibáb, S a légbe bov látmányok képe lendül. A fellegek hajóin ott eveznek Tündérleányok, messze zeng daluk . .. Mig zivatar ront ábránd-képzeteknek És roncsaik fölött pusztítva zúg . S tündérleányok hangja csábosan szól, S pacsirta, szellő, fönn, velők dalolgat; Da nem sejték, mi szép ez, míg e lantról Nem hangzék vissza dallama szavaknak ! Ugy nyelvükön szólt, oly híven zenélt ő, Hogy filmile társául keresé fel, S megzendült lantján ott csüggött a költő Lángzó agyával és művész kezével! S te szép haza, nekünk több a világnál, Oh hon ! ki feste téged gyönyörűbben ? Volt-é nemesb tűz, emez oltár-lángnál, Melytől pokol vulkánja visszadöbben? Sok szerelem, szív tövise, virága! Szebb koszorúd ki lantját övezé, Valóbb kiben volt a szív örök álma, Mint beszövődék húrjai közé ? Ily dalt lehel a jég ama derült Éjen, midőn a tavasz nyárba olvad; A róna hő keblén elszenderült Virág szeretni tőle igy tanulgat. S az ébren alvó ifjú és leány Elkapja hangját, és álmokra ébred, S ajkán kitör, szerelme hajnalán, Üdve s keserve áradó szivének .. . Oh, költő ! a szerelmek húrja pattan, ám elborultál, mint az ég hazádon. A rózsafelhők, délibáb, zavartan Sülyednek el sötét elemcsatákon. Megrendül a föld . . . ítéletidő! Ez nem az ég, pokol került fölénkbe! S dalolni most a kard repül elő, A végtelen vihart szakgatva, tépve! Halljátok, a költő jobbjába' hogy peng? S még jobban sujt másik kezében lantja. Két fegyvere mint villám úgy ragyog fent, S halványul a villám, kihül haragja. A vész megállt, de ő nem végezé be Csend a hazán . . halálcsend ..só halott! Ki látta vérét ? villámok fölébe Tűnt el s hónáért most is harczol ott! Nézzétek őt fenn, — s mint határtalan Kék lobogót, e hon egét fölötte, Melyre a nap, a szabadság arany Betűje van lángsugárral hímezve. Hiába ! felhők ezt el nem takarják, Mert ő a felhők fátyolát letépi, És a világra árad a szabadság, S dalát világra zengi fönn Petőfi ! BARTÓK LAJOS: A HOL PETŐFI ELESETT. Ez előtt nyolcz évvel, a segesvári szerencsétlen ütközet napjának huszonötödik évfordulóján néztem meg először azt a mezőt, azt a vidéket, ahol Petőfit utoljára látták, a hol meghalt, a hol el van temetve, — hogy beteljesedjék három év előtti álma : ott esni el a harczmezején; ott folyni ki szivéből az iljui vérnek; kardok zörejében, trombita hangjában,ágyúdörgésében enyészni el ajaka végszavának s összetiportatni fújó paripák száguldozó körmei által. Igy álmodá meg, igy következett be. Csakhogy álmának irtózatos visszája teljesült. Közös sirnak adták ugyan őt is és hősi társait, kik valamennyien a szent világszabadságért haltak meg, de nem a világszabadságnak diadala, hanem az osztrák és orosz zsarnok uralomnak diadala volt a segesvári nap. Talán jó, hogy Petőfi nem élte túl azt a szörnyű napot. Hol eshetett el Petőfi ? Mely rög szívhatta magában kihulló vérét? Hol nyúlhatnak porladó csontjai? Ezek a kérdések érdekeltek engemet. Száz meg száz nyilatkozatot olvastam a segesvári csatatér leírásáról s Petőfi halálának közelebbi ügy vélt részleteiről, de a nyilatkozatok nem elégítettek ki. Homályos emlékezet vékony erő forrásából buzogtak ki e nyilatko-