Vasárnapi Ujság – 1895
1895-10-06 / 40. szám - Szász Béla: A hókereszt (képpel; Longfellow) 655. oldal / Költemények - Szász Béla: Angyalok lábnyoma (Longfellow) 655. oldal / Költemények - Az esztergomi új híd (képekkel) 655. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem és rokon - Longfellow két költeményének története 655. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
38. SZÁM. 1895. 42. ÉVFOLYAM. felfedezésére tulajdonképen Pasteur tanulmányai vezették. Pasteur a valódi tudós mintaképe volt. Csendes visszavonultságban dolgozott kora reggeltől késő estig, s ami kevés ideje még maradt, azt boldog családi körében töltötte. A rendkívüli szellemi képességeken és bámulatos munkaerőn kívül a szeplőtlen jellem, az igazságosság, a szerénység, a melegen érző emberi szív, az erélyesség kitűzött czéljai követésében és a nagy hazaszeretet jellemzik Pasteurt, valamint az is, hogy tudott nagy embereket nevelni. Pasteur jellemét szépen megvilágítják a következő szavak, melyeket 1892. deczember 27-én mondott, a mikor a világ minden részéből összesereglett tudósok jelenlétében 70-ik születésnapját ünnepelte a franczia nemzet: «Az idegen nemzetek küldöttei, kik oly messze földről jöttek ide, hogy Francziaországnak rokonszenvüket fejezzék ki, a legbensőbb örömet okozzák nekem, mint a kitörhetetlenül bízom abban, hogy a tudomány és a béke győzni fognak a tudatlanságon és a háborún, és hogy a népeknek egyességre kell jutniok abban, hogy ne romboljanak, hanem építsenek, és hogy a jövő azoké, kik legtöbbet teendenek a szenvedő emberiség javára. Fiatalok! Bízzatok a munka biztos és hatásos módszereiben, kerüljétek a terméketlen scepticismust és ne csüggedjetek, ha hazátokra szomorú napok jönnek. Mindig azt kérdjétek magatoktól először: mit tettem okulásomra ? azután pedig, mentől előbbre haladtok : mit tettem hazámért ? ... Ha pedig közélg az utolsó óra, mondhassátok el magatokról: tettem annyit, amennyire képes voltam.» Halálának híre nem váratlanul érte a világot. Körülbelül egy esztendő óta betegeskedett már; fél testét hüdés érte, majd pedig vesebaj tünetei is mutatkoztak. Szerető hitvese karjai között szabadította meg a halál szenvedéseitől Páris közelében, Garches mellett fekvő nyári lakában, szeptember 28-án délután 5 órakor. Sírba szállt a század legnagyobb tudósa, emléke azonban műveiben örökké él. Sz. VASÁRNAPI ÚJSÁG. LONGFELLOW HENRIK KÉT KÖLTEMÉNYÉNEK TÖRTÉNETE. Longfellow Sámuel, a műveiben halhatatlan amerikai angol költőnek és egyetemi tanárnak Longfellow Henriknek bátyja, két terjedelmes kötetben irta meg öccse életét a következő czím alatt: «Longfellow Henrik Wadsworth élete, naplóiból való kivonatokkal és levelezésével. Kiadta Longfellow Sámuel.» Ebből a könyvből vesszük át a következőket. Longfellow, a kitűnő költő, kétszer házasodott s mindkét feleségének halála nagy csapásként sújtotta. Első felesége egy portlandi orvos Polter Barret, lánya volt, Polter Storer Mari, ki igen szép, kedves és művelt volt. Midőn Longfellowt a harvardi egyetemhez modern nyelvek tanárául hívták meg, előbb szabadságot adtak neki, hogy a tanszéke körébe eső nyelveket és azok irodalmát bővebben tanulmányozhassa. Ekkor indult három európai utazása közül az elsőre. Ez utazáson felesége is vele járt, kivel 1831-ben szeptember hónapban esküdött hűséget. A nő azonban, ki gyönge, beteges volt s különösen, midőn gyermekei születtek, mindig nagyon elgyöngült, utazásuk közben, Rotterdamban, 1835. november 29-ikén meghalt. Képzelhetjük a gyöngédszívű és hőn szerető férj keserves bánatát; de, midőn annyira magához tért, hogy költői tollát ismét fölvehette, elköltözött szeretett feleségének emlékére az «Angyalok lábnyomai» czímű gyönyörű költeményt irta, melynek fordítását itt közöljük: Angyalok lábnyomai. Ha a nap terhét leérte S az éj szava száll feléd, Keltve édes, szent gyönyörre Lelked alvó jobb felét; Míg meggyújtva nincs a lámpa S mint óriás rém-látomány, Árny kél, mit a tűzhely lángja Tánczoltat szobád falán: Az elköltözöttek árnya Nyilt ajtómon megjelen, A szeretett, hű és drága, Ott ül mind megint velem. Ó, az ifjú hős, ki égett, Hogy cser födje homlokát, S ki útfélen ére véget, Mert nem birta már tovább. Ok a gyöngék, ahole szentek, Járva kínkereszt alatt, Kik kulcsolt kezekkel mennek, Némán tűrve, hallgatag! S ő, kit ada ifjúságom, Ó, a gyönyörű, a szép, Értem élt csak e világon, Most már szent showja az ég, Ó, kit nekem isten kűlde, Hozzám lép most nesztelen És az üres székbe ülve, Puha keze kezemen, Ott ül s oly szelíden nyílnak Rám a mély, gyöngéd szemek, Mint két szent és néma csillag, Mely fényt égről földre vet. Hő ima szótlan beszéde ; Értem, bár nem mondja el: Gyöngéd vád, áldás a vége, Mit lég-ajka rám lehel. Árva szívem hányszor retteg ! S mégis száll e félelem, Elgondolva, hogy ily szentek Éltek s haltak ide lenn. A második házasságot Longfellow Appleton Fáni Erzsébettel, egy kiváló tekintélyben álló bostoni polgárnak, Appleton Náthánnak lányával kötötte. E nőt Longfellow egyik életrajzírója így jellemzi : «Benne megvolt a szellemnek és egyéniségének az a bája, amely elbűvölhette a költő lelkét. Szembetűnő szépségéhez járult modorának csöndes méltósága; és hozzá kell még azt is tennünk, hogy, később, mint másidős asszony, még szebb volt, mint üde fiatalságában.» Longfellow Sámuel idézett művének II. kötetében ezeket olvassuk : 1861 július 9-ikén Longfellow neje a könyvtárban ült a kandalló előtt két kis lányával, avval foglalkozván, hogy néhány kis csomagot, melyekben épen akkor levágott haj fürtöi voltak, eltegyen. Egy a padozatra kipattant szikrától könnyű ruhája meggyúladt, s égési sebei folytán a következő reggel meghalt. Három nap múltán történt a temetése az Auburn hegynél. Ez volt épen az évfordulója esküvője napjának , és szép fejére, mely a halálban is szeretetre méltó és változatlan maradt, valamely két narancsvirág - koszorút tett. Férje nem volt jelen, a szobájába zárták azok a szörnyű égési sebek, melyeket maga is kapott. Ezek a sebek idővel begyógyultak. Az idő azonban csak enyhítni tudja, de soha meg nem gyógyítja azokat a mélyebben fekvő sebeket, amelyek odabenn égnek. Ez a borzasztó megfosztatás, még rettenetesebbé vált a csapás gyorsasága és módja által s majdnem összemorzsolá. Barátai köréje gyűltek és részvétlevelek özönlöttek hozzá minden vidékről, midőn a szomorú hit végig czikázott a szárazföldön és a tengeren át. Bánatát bátorsággal és némán viselte; csak hónapok teltével tudott beszélni felőle, akkor is csak a legkevesebb szóval. Egyik 655 távol levő fiútestvéréhez írta: «És most, hogy mindketten mit gondolunk, egy szót sem tudok arról írni. Isten akaratja teljesedjék.» Egy látogatójához, ki azt a reményét fejezte ki, hogy képes lesz «keresztje elhordozására», türelemmel viszonzá: «Hordozni a keresztet, igen, de milyen volt az, kit arra fölfeszítettek!» Ugyancsak e műben még ezeket olvassuk : «Tizennyolcz év múltával egy napon a nyugati vidék tájairól szóló, képekkel ellátott könyvet nézett át s figyelmét annak a rejtelmes hegynek a képe kötötte le, a melynek magános, magas kebelén a hó hosszú mélyedésekben fekszik, s a mély, bár otromba, de csodálatos tisztasággal kelti föl egy nagy kereszt képét. Éjjel, midőn a szobája falán függő képre tekintett, gondolatai abban a költeményben csoportosúltak össze, a mely itt következik. Félretette tárczájába, a hol aztán, halála után, megtaláltuk. Ez törte föl a titok pecsétjét róla.» A fönn virasztott hosszú éjeken, Rég elszállott kedves arcz néz reám A falról, halvány fénykör homlokán Az éji mécstől, mely viraszt velem. Itt e szobában tért szeplőtelen Lelke, gyötrő tűz-martirság után, Nyugvóra, oly áldott élet nyarán, Minőről nem tud szentek élte sem. — Távol, nyugaton, egy hegyoldalon, A szakadék mélyén, már messziről, Még nyáron is, egy hókereszt ragyog, Engem is ily keresztnek sulyja nyom. Tizennyolcz éve, mit el nem törül Egy évszak is, hogy ő, aki itt hagyott... Angolból: Szász Béla. A hókereszt. AZ ESZTERGOMI UJ HID. A büszke Duna egyre veszti elválasztó hatalmát. Egymás után épülnek rajta a remekebbnél remekebb állandó hidak, hogy könnyűvé s akadálytalanná tegyék a közlekedést a két partján elterülő országrészek közt, melyek fagyos tél idején, vagy tavaszi jégzajlás, avagy nagyobb áradások alkalmával csak távolból tekinthettek át egymáshoz s tehetetlen epekedéssel voltak kénytelenek várni, míg a bősz hullámok megrohadása, vagy az időjárás kegyelme végre megengedte, hogy csónakok és dereglyék istenkísértés nélkül merhessenek átevezni egyik partról a másikra. A legutóbbi néhány év alatt a Dunának csak a felső szakaszán három nagyszerű vashíd épült: egy Pozsonynál, egy Komáromnál és egy Esztergomnál. Mind a három valóságos remeke a műszaki tudománynak, mely valóságos diadallal győzte le mind a háromnál úgy a természeti akadályokat, mint a szerkesztés nehézségei . A biztos és állandó kapukat nyitván a közlekedés előtt, megbecsülhetetlen gyámolítást nyújtott a két parti lakosság jólléte és művelődése emelkedésének, nem is említve, hogy e műveiben nagy időkre szóló fényes emlékeket emelt önmagának a magyar hídépítészet. A három híd közül az esztergomi, vagy helyesebben esztergom-párkányi a legújabb, mely a közelebb múlt másfél év alatt készült el s Mária Valéria főherczegnő nevéről elnevezve,