Vasárnapi Ujság – 1897
1897-08-08 / 32. szám - Petőfi. Emlékbeszéd: Bartók Lajos 522. oldal / Élet- és jellemrajzok
522 VASÁRNAPI UJSÁG. 27. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. A várkapun belől kezdődik tulajdonképen a vár. Itt van mindjárt az Alpár Ignácz építette hatalmas vármegyeház, mely előtt most már Petőfi szobra áll. A vár éjszaknyugati sarkán ismét egy ódon tornyot látunk, mely a czéhek virágzása idején a lakatos-czéh tornya volt, ma raktárul szolgál. A várból az úgynevezett felső várba, mely a hegy csúcsán van, a Halott-utcza (Leichengassen) végéről 172 fokú fedett lépcső vezet föl. Ezen viszik föl a halottakat, mert a hegytetőn van a temető is, s azért nevezik Halott-utczának. A vár legmagasabb pontján áll a gót-stylű ódon ág. ev. templom, mely még 1429-ben épült; tőszomszédja az ág. ev. gimnáziumnak szintén ódon épülete. A várból gyönyörű kilátás nyílik Fehéregyháza felé a csatamezőre. A vár alatt nyugat felé húzódik a Segesd községbe vezető Segesdi-utcza, melyben a szász parasztság zöme lakik sűrűn egymás mellé épített apró, többnyire kétablakos, kékre, zöldre és sárgára meszelt házikókban. A magyarok, kik 1848 óta vándoroltak be, mert az előtt magyar embernek nem volt szabad Segesváron letelepednie, egészen külön városrészben a Goldbergen laknak, melyet ők Galberek-nek hivnak. A város lakosságának nagy része különben iparos, különösen számos takács, kalapos, timár és igen sok kádár van. A segesvári hordók már a régi időben is igen jó hírűek és keresettek voltak. A földmivelés csak a kukoricza-, komló-és szőlőtermesztésre terjed. A külső városrészek női különösen a csipkeverést űzik szorgalmasan. Az általuk készített csipke egyik különlegessége Segesvárnak. A vendégek sokat vásároltak belőle a szoborfölavató ünneplés napján. Ami a lakosság nyelvét illeti, nagy számban vannak a szászok, kik után a románok következnek. A magyarságot csak a hivatalnokok és a kis Galberek lakói képviselik néhány száz lélekkel. Az utczákon mindenütt német czégfelirások vannak, melyek között szemünkbe ötlöttek ilyenek is: József László, Wilhelmine Nagy, "W. Szilágyi, melyek szomorú jelei a régebben bevándorolt magyar iparosok és kereskedők elszászosodásának. Ma azonban már mindenki tud a városban magyarul; a magyarosodásnak, melynek legmakacsabb kerékkötője a szász gymnasium és tanitóképző, erős támasza és előmozdítója az állami elemi fiú- és leányiskola, melynek czélszerűen berendezett pompás új épülete tavaly készült el, továbbá az Emke által mintaszerűen berendezett és fentartott kisdedóvó, melybe a szászok gyermekei is számosan járnak. j „ Paur Géza fényképe után. A SEGESVÁRI PETŐFI-SZOBOR LELEPLEZÉSI ÜNNEPÉLYÉRŐL. — Bartók Lajos előadja ünnepi beszédét, PETŐFI. Emlékbeszéd. Irta és Petőfi segesvári szobra leleplezési ünnepélyén elmondta Bartók Lajos. Gloria victis ! Dicsőség a legyőzötteknek! Ti győztetek, akik elestetek! S Tied az örök dicsőség, nemzet ébresztő költője, nép talprariasztó dalnoka harcz előtt, bajtársuk a csatatéren, osztályosok a halálban, közös sírban, föltámadásban, halhatatlanságban ! Nem Petőfi dicsősége öregbítéséről, hanem a nemzetéről van szó. Szobor és ünnep már ahhoz nem tehet. Taroljon az idő körültünk mindent pusztává: Petőfi neve oly magasságban fog emelkedni Európa nagy nemzetei előtt, mint Pompeius oszlopa az afrikai sivatagon. Igen, ez ünnep magasztossága onnan, hogy nem egy költő dicsőségét növeljük, a nagy szellem nagy tettei emlékét emelve örök érczből, hanem egy egész nemzet, az ezredéves magyar haza büszkesége ragyog föl a mai ünnepen, tudatában annak, hogy a művelt nyugat több ezeréves története lapjain a legtündöklőbb alakok közt a legelső sorban ott ragyog a mi Petőfi Sándorunk, aki itt halt meg, s itt áll halhatatlansága jelképében. Nem, nem a fiú Petőfi dicsőségének, az anyanemzetnek örömnapja ez. És lelkesült örömünket a legmagasztosabb ünneppé varázsolja a hely, hol a nagy ember szentelt emlékének áldozunk. Idefönn «áll egy szobor, magas hegy tetején» . .. s odalenn, a közel sikon, halt hősi halált ő, a harcz mezején . . . Nagy szellemének remeklései már birták az ország bámuló tiszteletét. Márczius 15-ikén a lángész és bátorság dönthetlen erejével hatalmas alapját vetette meg függetlenségünk kivívásának, s ő a népszerűség legmagasb polczára emelkedék; boldog és istenük lehetett a Pyeridák szent berkében, a költészet és szerelem rózsaágyán; de ő, a fiatal házas, elhagyta szeretett hitvesét és eljött Erdély bérczei közé harczolni a szabadságért, meghalni a hazáért. Az igaz, szép, nemes kultuszának szentelte éltét, és a harcz riadóját maga harsantván meg letevé öröklik szerző tollát, habozás nélkül kibontakozott a családi élet boldog öléből, hogy kezében karddal a csaták ágyúdöreje közt is vérbetüivel bizonyítsa szavainak szent igazságát, adjon példát azoknak, a kiket lantjának hangjával föllelkesített. Mert nála a költemény nem volt hazugság, — egy volt az életével, jellemével s tetteivel, és mindez igaz volt. Azért a legnagyobb költő, mert izrelizre az. A szabadságharcz költőjével egy volt benne a honvéd. S a költő szobrától csak arasznyira a csatatér, hol a vele elhullt dicső bajnokok emléke áll. A szabadságért meghalni nem áldozat, de ő csak e halál gondolatában élt. És ama szent föld, hol vágya teljesült, a mit «gondolatában» kifejez, a mit jutalmul kért, hogy megáldhassa átkos életét: «Ott essem el én! . .» És elesett, semmivé lett, egészen elenyészett, eltűnt a hazáért és szabadságért vívott végső csatán, hogy örökké éljen mindenütt s egyetlen paránya se veszszen el soha. Itt, hol egy dicső élet hős halálban nyert megigazulást, a nagy Petőfi ártatlan lelke a mennyekbe szállt: az ő élete s halála fölötti ábrándozó elmélkedés az ima magasztosságára emelkedik. * Nincs költő, kinél a bírálat oly egy lehetne a magasztalással, mint Petőfinél. E költőt csak a legszebb dicsénekben lehetne jellemezni. S jelleme oly egy népeével, hogy minden dicséret annak is szól. Volt világhírű dalnoka a hazának, volt a szabadságnak, volt a szerelemnek, kornak, a természetnek, családi érzésnek; kitűnő egyikben a magas képzelet, másikban a mély gondolat és érzelem, harmadikban a csillogó humor, negyedikben a sötét gúny: — de nincs több oly bánya, mint Petőfi szíve, mely minden nemes érczet és minden drágakövet megtermett maga, dúsabban, mint a többiek, s még kifogyhatatlan egy igazgyöngyben, a tiszta erkölcsi épségben. Mert Petőfi jelleme és költészete a magyar nép maga, — innen szerfeletti nagysága és örökvolta. Ő az Alföldet, — a tiszta Magyarországot, — természeti bubáját, egyéni, önálló eredetiségét s a nép csodálatos épségét s őserényeit rögzité meg örökre, de nem bebalzsamozó holt mesterkéltséggel, hanem költészetében élőn. És a népiességet emelte legmagasabbra ; — mintha az nem is volna művészet, annyira természetes ; — művészete hatalmával a népajkon élő őserejű nyelvet irodalmivá jegeczesítette, hogy ragyogó kristályaiban gyönyörködjenek a nemzedékek. Műveinek hangja, eszméi előadása, a kedély elragadó üdesége oly tiszta, mint a tengerszem : azt hinnők, hogy fenekére látunk, de mélységébe nincs búvár, aki leszállhasson. Gondolatolvasáson töri fejét a század vége : itt mindenki tisztán olvassa a gondolatot soraiból, s az, összhangzó szépségében mindenkit magához emelve, mindig megmozgatja a nemesebb érzés húrjait. S nem a dölyf magaslatáról tekint az olvasóra. A legegyszerűbb nép fia s legbölcsebb tudós egyformán élvezi bűvös zengzete ellenállhatatlan varázsát. Olyan ő, mint a legenda csodatevő Krisztus képe, mely minden embernél, kicsinél és nagynál, egy fővel volt nagyobb, (mert az isteni ige előtt is egyformán hajolnak meg a népek milliói s fogadják meg tanítását,) — de nagyobbá a keresztfa emelte, melyet viselt életében és mélyen kiszenvedett az emberiség szent eszméiért. A durva önkény törpe viadorai azt hiszik, hogy kéjelegve a hatalom kegymorzsáinak osztogatásában, ők emelkedtek a dicsőség talapzatára, s a nemzeteket igába hajtva, önmagokat emelték föl és korukat tették nagygyá. De azon lelki óriások, a kik magukhoz, nemes lelkületök magasságához emelnek milliókat: ezek az egyenlőség igaz apostolai! * Petőfi igéi 48-ig az ó-testamentomot jelentik ; 48 márczius 15-ikétől a magyar nemzet evangéliumát. S az első nemzetek első szellemei jöttek üdvözölve elébe. Erkölcsi épségében rejlik fensősége, ez teszi legnagyobbá Petőfi költészetét. Ebből fakadt szabadság- és honszeretete s művészete, — az oroszláni, daczos erő : védni őseink szerzeményét, a hazát. Ez a legszentebb szó előttünk. S a magyar azért imádja ugy hazáját, mert ezek az ősök alkották, ezért haltak, s ez temetőjök, — az ősök nagyságát pedig jól tudjuk, végtelen büszkék vagyunk rájok a múltból, s ezt követeljük a jelentől. Ez erkölcsi fensőség elismert, ez tett Európa legelső népei közé a nagy múltban s képezte szilárd alapját a birodalomnak, mely szent István koronája alá foglaltaték, s ez tette, hogy az ezredév nem az öregség jubileuma, hanem a szilárd férfiasságé. Petőfi jelleme és élete példa nekünk, a népnek: e jellem tiszta forrás az eliszaposodott, romlott korban, hol a romlottság elvei már-már jogszabályokat hirdettetnek. Ősbecsületessége, úgyszólván szegénységi fogadalma, nélkülözései, — és eszméiért önfeláldozási készsége: ez erényeket kell Petőfi szellemében ünnepelni s az ünnepléssel megőrizni. Érzése, verse, tette, jelleme ugyanaz, s nem választhatni el a költő szárnyalását a hazafi törekvéseitől, s nem képzelhetni lantját élete nélkül, mint a napot sugara nélkül. A napnak vannak homályos foltjai, lángelméknek karjaik : nála minden ép és fény, mert minden eszményi, semmi sem salak. A földdel csak egy pont köti össze: a haza földje, de ez nála a leglélekemelőbb eszmény. Ő mindazért együtt harczolt, a mi csak ideális ; s nincs ideál, mely valaha emberszívben fészkelt, hogy az ő szivéből elő ne zendült volna. Ezért ő a mi eszményünk, a költők eszményképe, a költők költője. Ezt nem volt képes sem a zsoltáros király, sem a caesari Róma ódaköltője, sem a keresztény lovagkor s az újabb századok dalnokai elérni: csak a modern demokráczia, népszabadság Petőfije. Az író, a ki tettekben, életben humanizmusban nem követi, remek tollal se harczol Petőfi táborában. A ki ajkán szabadságot, nemzetet, férfias jel-