Vasárnapi Ujság – 1899
1899-06-25 / 26. szám - A bánhidai turul (képpel) 431. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
26. SZÁM. 1899. 46. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. a tálakat és már válogatni is akart közülök, mikor Bánffy Dénes hirtelen rátette kezét a tálakra. — Majd csak máskor, komám ! Igazad van, ezüst tál csak a fejedelemnek való. Ezeket hát neki ajándékozom, állok a szavamnak. Ha Telekinek, a ki mindenét a fejedelem grácziájának köszönheti, nincs miből ajándékozni, van Bánffy Dénesnek. Hadd lássák, nem vagyok rebellis, ha mindjárt megszólom is, ami dorgálandó. Majd Bojtosnéhoz fordult. Derék asszony vagy, hugám, hol is az a góbé, akit elfogtál ? — Akkorra már hozták is. Gúzsba volt kötözve rettenetesen és nagyokat jajgatott, a mint a mórió édes kedvteléssel lökdöste hátba és hajtogatta egyre : — Nesze liga, góbé, nesze liga, süsd meg ! Bánffy szigorúan ráförmedt: — Mondd, mi vagy? Lator, kurucz, vagy zsivány, vagy mind a három ? A fogoly keservesen sóhajtozott. — Nagyságos uralmak, csak ezt a gúzst oldassák fel rólam és mindent bevallok. Se lator, se kurucz nem vagyok : ország katonája vagyok. — Az ország katonája nem rabol ki tisztességes polgár-asszonyokat. — De mikor a liga csak igér, de nem fizet, — siránkozott a góbé. — Erről ismerek Teleki kezére,— mosolygott magában Vajda László. A liga szóra elkomorodott Bánffy. Parancsára lábra állították a székelyt, a ki aztán vallott, mint a parancsolat. — Nagy sereggel jövünk három oldalról, hogy elfogjuk amaz istentelen Bánffy Dénest, aki a német kerálnak akarja eladni a székely szabadságot. Bethlen Miklóst figyelme szorítja az udvarhelyiekkel, Kornis Gáspár a marosszékiekkel, Haller János uram penig a csíkiekkel. Magam a Bethlen embere vagyok és esküt tettünk mind, hogy élve, vagy halva, de beszolgáltatjuk Fejérvárra. Egy óra múlva itten lesznek. Én és néhány czimborám portyázni voltunk csak. Vajda László helyeslőleg bólintott és odasúgta Bánffynak: — Igazat beszél, ilyenféle a tervük. Fejérvárott a halál vár Nagyságodra. Bánffy felförmedt. — A halál? Hát a szemébe nézek majd! Lehetetlen, hogy a fejedelem elejtse legigazibb emberét. Nem visznek, magam megyek Fejérvárra, hiszen mindenki tudja, hogy oda indultam. Ott majd aperiálom praktikáikat és majd meglátom, ki cseppen el. — Maga cseppen el Nagyságod, ha bevárja praktikáikat. Erőszaknak csak erőszakkal állhat ellen. Ha fegyvert fog a liga ellen, nem a fejedelmet támadja. •— szólt már most hangosan Vajda László.— Ne hallgass rá, ne hallgass rá, — szakította félbe éles kiáltással Bánffy Dénesné. — Ne emelj fegyvert hazád ellen, ezt az egyet Bornemisza Anna sohasem bocsátaná meg. — A liga nem a haza. Nagyságos asszonyom, de a kis Bánffy György a haza reménysége. Ha ezt túszul ejtik, urunk is el van veszve. Útja nem Fejérvárra, vissza, Kolozsvárra vezet, a gyermek megmentésére. Ez döntött. A nagyasszony sírva borult az ura vállára és zokogta: — Igaz, igaz, a fiunkat mentsük meg! Bánffy Dénes szeliden megsimogatta, aztán gyöngéden félretolta.—Nyugosztalódjál meg,— szólt; — könnyek között nem tanácskozhatnak a férfiak. Igaz, a liga nem a fejedelem; a ligát tehát ránczba szedhetem. Még van időm a visszafordulásra. Thoroczkay István fiam, te elviszed a levelemet Teleki Mihályhoz. Ellenfelem volt, de nem ellenségem, ő pártolóm lesz. Vajda László gonoszul mosolygott. «Ő csinálta a ligát» — gondolta jó kedvvel. — Kegyelmed pedig, Vajda László uram, úgy is Fejérvárra indul. Elviszi ezeket a tálakat a fejedelemnek. A fejedelem emberét csak nem meri megtámadni a székely populé. Megmondja neki, hogy a legjobb kedvemben is rá gondoltam és azt akartam, hogy Erdély fejedelme ne szégyelje magát a tálai miatt. Megmondhatja neki őszintén a véleményemet: gyenge ember, italos ember, de jó ember. Igaz indulattal ezt izeni neki Bánffy Dénes. A belső szobába ment és megirta a levelet Telekinek: «Magnifico ac generoso Michaeli Teleki, arcis Ivuvoriensis et Hust capitaneo, illustrissimi principis Transylvaniae consiliario, carissime mihi dilecto». «Nem tudom, mit forralnak ama gonosz párton lévő emberek, de violentiájuknak violentiával kelletik ellenállanom. Elégséges hadak gyűjtése végett Kolozsvárra fordulok vissza, hogy ha lehet, nagy erővel imponáljak, hogy motust vérontás nélkül sápiálhassam. Hivségem a fejedelem ő Nagyságához ismeretes Kegyelmed előtt, édes rokonom, utolsó gondtalan napomon is ő rá emlékezvén, midőn Vajda László urammal ezüst tálakat küldenék neki ajándékul. Emlékezzék ő is szeretettel rólam. «A békekötésre nézve nem teszek más conditiot, mint elégséges securitást, keserves megbántásomnak illendő orvoslását és három refusioját. De ha vérem szomjúhozzák, gondolják meg, extremitas embert nagyra kényszerítik ! Összekötözte a levelet, úgy adta át Thoroczkaynak. Megölelte a feleségét, akit húgaival együtt Vitéz Gábornak kőfallal védett házába szállásolt, kisietett az udvarra és intett a móriónak: Csak te jösz velem. A cselédség maradjon fegyverben, hogy védelmezze az asszonyokat. Isten vele, püspök uram,— szólt a hozzá legközelebb álló Koncz Boldizsárhoz. — Imádkozzék igaz ügyünkért. Koncz Boldizsár jóleső elégtétellel felelt: — Nagyságos uram, én elhiszem, hogy Nagyságodnak igaza van, mindazonáltal mostani időkben minden meglehet. De Bánffy már nem hallotta az édes boszú szavát, nem a bolondot, a mint dörmögte: «Megemlegeted a napot, amikor megbántottad a papot», megsarkantyúzta a lovát— és gyors vágtatással sietett a legrövidebb úton, — a tur-koppándi kapun át — Kolozsvár felé. Már messze volt, mikor visszakiáltott: — Aztán a tálakat el ne felejtse Vajda László uram ! (Vége következik.) Genfben fölvett pillanat-fénykép után. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ SZTÁRAY GRÓFNŐVEL. 431 ERZSÉBET KIRÁLYNÉ LEGUTOLSÓ KÉPE. Boldogult Erzsébet királyné a legutóbbi húsz év leforgása alatt egyszer sem volt hajlandó megengedni, hogy róla fényképi felvételt készítsenek. És mégis a fényképezőgépnek köszönhetjük, hogy most fejedelmi alakjának olyan ábrázolását szemlélhetjük, amely csak 5 nappal keletkezett gyászos elhunyta előtt. A kép története egy kis legenda. 1898 szeptemberében egy amerikai úr időzött Genfben s koronként azzal szórakozott, hogy a városról és gyönyörű környékéről sajátkezűleg fényképi felvételeket készített. Szeptember 5-ikén ablakából az utczára nézegetve, igen magára vonta a figyelmét két úrnő, kik az átelleni kávéház előtt elhaladtukban valamiért egy pillanatra megállottak, miközben az egyik a másiknak a napernyőjét átvette tartani. Az amerikai úrnak föltűnt a magasabb úrnő méltóságos alakja, fejedelmi tartása. Rögtön ráirányozta gépét a gyanútlan hölgypárra s egy pillanat múlva márbirtokában volt az ismeretlenek képe. Az amerikai talán már másnap útra kelt hazája felé, hová megérkezvén, alkalmilag előszedte s barátainak és ismerőseinek megmutatta Európában fölvett fényképeit. Egy ilyen alkalommal a társaság valamelyik tagja ráismert a genfi fényképen Erzsébet királynéra, kinek gyászos halálhíre akkor már Amerikába is eljutott s mint az egész művelt világon mindenütt, ott is nagy részvétet keltett. A kis fénykép ezzel rögtön olyan nevezetessé lett, hogy mindenki látni, vagy bírni is óhajtotta. A ritka fénykép Budapestre is eljutott, s másolatát ezennel mi is bemutatjuk lapunk olvasóinak, kik bizonyára érdeklődéssel fogják szemlélni felejthetetlen Nagyasszonyunk legutolsó képét, amelyen a felséges asszony rendes kísérője, Sztáray grófnő társaságában látható. A BÁNHIDAI TURUL. Közelebb egy új emlékszobor készült el , ama hatalmas turul-alak, melyet a komárommegyei Bánhida mellett emeltek annak az emlékére, hogy itt győzte le Árpád döntő csatában Szvatoplukot. A szép eszme, hogy eme történeti nevezetességű helyen valamely méltó emléket állítsanak és épen egy kardot tartó hatalmas turul-alakot, Jókai Mórtól és Feszty Árpádtól származott. Az eszme Komárom megye hazafias közönségénél lelkes visszhangra talált, megalakult a szoborbizottság Sárközy Aurél főispán és Tuba János országos képviselő elnöklete alatt, gyűjtések is megindultak, melyekhez filléreikkel a a legszegényebbek is szíves készséggel járultak. Az óriási mintát jeles szobrászunk, Donáth Gyula tervezte és készítette, az érczmunkálatokat a Zellerin-gyár hajtotta végre. Mind Donáth Gyula, mind a Zellerin-gyár vezetői, mindenekelőtt azt tekintvén, hogy a szobor csakugyan nagyszerű s ama nevezetes esemény emlékéhez méltó legyen, részükről is tetemes anyagi áldozatokat hoztak. A most már helyén álló szobor valójában megkapó, nagyhatású mű, mely a hegytetőről mérföldekre ellátszik. Szárnyait kiterjesztő koronás turul-madarat ábrázol, mely kardot tart karmai között. Az egész turul vörösrézből van kiverve s hogy arányai mily roppant nagyok, arról fogalmat nyújthat az, ha elmondjuk, hogy a magassága a lábától a szárnyhegyig 20 méter 84 centiméter, a két szárnyhegy közti távolság 14 méter 26 centiméter, a kard, melyet a madár tart, 12 méter 38 centiméter hosszúságú, a turul egyik középső karmának az üregébe pedig 5 liter víznél több férne el. Ez a turul Európa legnagyobb szobra. Erre vonatkozólag a következő adatokat kaptuk: A többi nagyságukról híres szobrok ily sorban következnek utána: a müncheni Bavaria, a niederwaldi Germania, a Hermann szobra a teutoburgi erdőben, a belforti oroszlán. Nagyobb szobor a turulnál csak egy van a világon s ez a new-yorki szabadság-szobor. A turul vasszerkezetét Czekelius Aurél miniszteri tanácsos és jeles hídépítő rajzolta, a szoborfelállítási nehéz munkálatok pedig Donáth Gyula vezetése alatt mentek végbe.