Vasárnapi Ujság – 1903
1903-10-18 / 42. szám - Deák Ferencz emlékezete. Halász Imre 699. oldal / Élet- és jellemrajzok
41. SZJIM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. Az nemzedékről, nemzedékre szállva Mig e földön magyar lesz, élni fog. S mint mi őrizzük örökké emléked, Oh, ne hagyj minket soha te se el, Nehéz órán, ha újra hivunk téged Dicsőséged egéből oh, jövel! Tanácstalan, gerincztelen bús korba, Jövel mindig, légy tanácsunk, erőnk, Állj a vezértelen csüggedt hadsorba. S új szellemhősként légy a vezetőnk, Járj előttünk bátorítva, tanítva, Sorsunk ege ha borul, ha derül : Hogy kell küzdnünk s megállnunk, mint a szikla fogaink mellett rendületlenül! VASÁRNAPI ÚJSÁG. 699 DEÁK FERENCZ EMLÉKEZETE. Magyarország múlt századbeli történetét három fényes név ragyogja be: Széchenyi, Kossuth, Deák. Mindegyik gondviselésszerű küldetést töltött be nemzetünk fejlődése körül. Széchenyi reformátori szelleme megtörte tespedést, mely — mint ő mondani szokta, — a már-már halálos dermedtségbe sülyesztette a nemzetet. Kossuth egy nagy történelmi pillanatban bátor kézzel magához ragadta a vezetést, egy csapással a demokratikus eszmék talajára helyezte át ősrégi alkotmányunkat s ezzel megmentette annak életképességét. Ugyanakkor a ránk támadó reakczió ellen hatalmas erőkifejtésre egyesítette a nemzetet, mely ha diadallal nem végződhetett is, de megmentett bennünket a dicstelen enyészettől, megmentette számunkra a népek becsülését s a jövőnkbe vetett hitet. A harmadik nagy alak, Deák Ferencz, kinek századik születése napját jelenleg ünnepli az ország, mint a romokban heverő magyar államiság újraépítője, mint egy háromszázados alkotmányjogi küzdelem befejezője, mint a nemzet és uralkodó kibékítője nyerte el nemzeti pantheonunkban a halhatatlanság koszorúját. Ama másik kettő, Széchenyi és Kossuth — bár mindegyik más modorban — elsősorban reformátori, agitátori szellem volt, felruházva azzal a képességgel, hogy az új eszmék és a szó hatalmával mozgásba hozzák milliók lelkeit. Deák Ferencznek, hogy küldetését betölthesse, bár a modern eszméknek ő is egyik lánglelkű előharczosa volt s bár a szónoklat erejével ő is rendkívüli mértékben rendelkezett, legnagyobb ereje nem a szenvedélyek felszításában, hanem azok mérséklésére s bölcs irányítására való képességben nyilvánult. Neki nem az jutott osztályrészül, hogy egy tábort harczba vezessen egy másik ellen, hanem hogy kibékítse azokat, a kik még nemrég valóságos harczban s utóbb is kiegyenlíthetlennek látszó ellentétben állottak egymással szemben. Erre az észbeli adományoknak az a szokatlan mértéke, melylyel a Gondviselés Deák Ferenczet felruházta, magában véve nem lett volna elégséges, ha nem párosult volna az emberi jellemnek oly bámulatos erényeivel, melyek megnyerték számára a különben egymástól nézetben s vérmérsékletben eltérő emberek bizalmát és ragaszkodását. Deák az államférfi, aligha lett volna képes oly sikerrel betölteni hivatását, ahogy betöltötte, ha Deák, az ember, nem támogtja. E kettő együtt alkotja a valódi nagy embereket, kikben, mint pl. Washingtonban, nemcsak vezetőjét, de mintegy atyját tiszteli a nemzet, melyhez tartoznak. Deák megtestesítette magában a XIX. század magyar emberének tiszta, világos eszét, igazságosságát, törvénytiszteletét, szabadságszeretetét, hazafiságát. Deák ifjúsága a dermedtségből felocsúdó magyar közszellem ébredésének korszakába esett. Az ő pályája 1848-ig azt az újkor szellemében haladni akaró magyar középnemességet testesíti meg magában, mely a demokratikus Magyarországot előkészítette s mikor ideje elérkezett, önzetlen hazafiságával megvalósította. De bár Deák pályája 1848-ig is a sikerek fényes sorozatát tünteti elénk, mégis a mit addig tett és alkotott, csak talapzatul szolgált ahhoz, amit másfél évtizeddel később alkotni hivatva lett. Gyűjtötte óriási tőkéjét annak az államférfiúi bölcseségnek, annak a tekintélynek, köztiszteletnek, és közbizalomnak, mely tőke 1860-tól kezdve oly gazdagon gyümölcsözött az ország számára s mely 1867-ben meghozta leggazdagabb gyümölcsét: azt a nagy államjogi és politikai alkotást, mely a király megkoronázásában nyerte megpecsételését. Deák 1848-ban is nagy ember volt, de 1867-ben vált igazán történelmi alakká. Deák 1848-ban nem lehetett vezér, mikor a nemzet oly ellenféllel állt szemben, kivel kibékülni nem lehetett, a ki ellen, még a leveretés veszélyére is, harczolni kellett. Az ő korszaka akkor érkezett el, mikor békéltetni kellett a királyt a nemzettel s a nemzetet a királylyal. Két véglet közt vitt el a helyes út a kiegyezés vajúdásának éveiben : az egyik véglet volt, hogy a nemzet a lélekzethez juthatás türelmetlenségében be ne érje holmi tartományi autonómiával, a minővel az októberi diploma és a februári alkotmány megkínálta, a másik véglet, hogy forradalmi térre lépve fegyvertelen létére oly összeütközésbe ne jusson a hatalommal, mely ismét vérbe fojthatta volna szabadságát. Deák rendkívüli népszerűségére volt szükség, hogy azokban a mozgalmas időkben, az évtizedes elnyomatás még el nem múlt keserűségei közepette is képes legyen megóvni az országot ama két szélsőségtől s megértetni vele, hogy kibékült Magyarország nélkül a monarkhia, mint nagyhatalom fenn nem állhat ugyan, de viszont a monarkhia fenmaradása, ha összhangba hozzák Magyarország alkotmányos önállásával, a magyar nemzetre nézve az adott viszonyok közt minden gondolható alakulások közt a legkívánatosabb. Megtörtént a königgrätzi katasztrófa. A haza bölcsét a puszta-szentlászlói egyszerű kúriából felhívták Bécsbe. A Burg fényes termében ott állott egymással szemben egy nemesen gondolkozó uralkodó s az ész és jellem fenségével ékeskedő egyszerű magyar hazafi. A két igazságos lélek megértette egymást. Az uralkodó megértette a fentebbi kettős igazság első felét, a haza bölcse Königgrätz után sem adta fel annak másik felét. A nemsokára létrejött kiegyezés új alapokra fektette a monarkhiát. Sajátságos játéka a sorsnak, hogy mikor a nemzet e történelmi mű fő alkotóját ünnepli, ama nagy történelmi alkotás alapjai 36 évi fennállás után ingadoznak. Aggódva nézünk a jövőbe s kérdjük, vájjon e kiegyezési műre nézve is — mert hisz emberi alkotás nem lehet örökkévaló — elérkezett-e az az időpont, midőn fennállása kétségessé, vagy átalakítása kikerülhetetlenné válik ? Harminczhat év nagy idő. Egy politikai alkotás, mely czéljának ennyi időn át megfelelt, még akkor is jelentékeny mű volna, ha átalakítása kikerülhetetlennek mutatkoznék. Megalkotója és munkatársai még ez esetben is megérdemelnék a nemzet soha meg nem szűnő kegyeletét. De midőn szemléljük e nagy mű ingadozását, méltán tesszük fel a kérdést: Magában az épület szerkezetében rejlenek-e a hibák, melyek az ingadozást okozták, vagy az épületen kívül fekvő erők működésének hatásával van dolgunk ? A lefolyt 36 év eseményeinek bírálata az utóbbi értelemben dönti el ítéletünk mérlegét. Az 1867-iki alkotás ellen sokszor hozták fel, hogy túlságosan bonyodalmas gépezet: két parlament, mindegyik alsó és felső házzal, hozzá két delegáczió, tehát hat tanácskozó és vitatkozó testület, nem is említve nálunk a különálló Horvátország, Ausztriában a tartományok képviseleteit. Hozzá három kormány: egy közös és kettő a két állam számára. Mindehhez járulnak a tíz évről tíz évre tárgyaló kvóta-deputácziók, a kereskedelmi és vámszövetséget s a többi közösen érdeklő ügyeket tárgyaló tanácskozmányok. Ez, kivált a régi osztrák centralisták szemével nézve, valóban bonyodalmas szerkezet. De váljon a természetben a tökéletesebb szervezetek nem bonyodalmasabbak-e a tökéletlenebbeknél ? Egységes államok szervezete egyszerűbb. A legegyszerűbb az abszolutizmus. Nem szenved azonban kétséget, hogy az 1867-iki mű nem tartozik a kényelmesen kezelhető politikai szerkezetek közé. Egy lényeges és elengedhetetlen feltétele van, hogy sikeresen és zavartalanul működhessék: a kölcsönös méltányosság és jóakarat. Ez az első időkben nem is hiányzott. Hogy idővel mindinkább kiveszett a két állam közti viszonyból, hogy helyébe fokról-fokra jobban az elidegenedés lépett, mely 1895 óta mindinkább a gyűlölködés jellegét öltötte fel: ennek elsősorban az osztrák németség magatartása az oka. 1867-ben az osztrák pártok nem szívesen bár, de belenyugodtak a kiegyezés létrejött formájába. A régi reakczionáriusok nyíltan megmondták, hogy múlékony tüneménynek tekintik, mely legfelebb néhány évig állhat fenn. A szabadelvűek és autonomisták örültek, hogy a kiegyezés az osztrák alkotmány felfüggesztése után nyakukon ülő feudális klikk uralmától megszabadítja őket, de szónokaik a reichsrathban nyíltan kimondták, hogy rosznak tartják, azonban remélik, hogy át fog alakulni. «Segédkezet nyújtunk ahhoz, — mondá egyik vezérszónokuk, — hogy az osztrák birodalom hosszabb DEÁK FERENCZ SARKOFÁGJA. — Stróbl Alajos szoborműve.