Vasárnapi Ujság – 1904
1904-05-15 / 20. szám - Jókai temetése (képekkel) 341. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
342 VASÁRNAPI ÚJSÁG. "21. SZÁM. 1904. 51. ÉVFOLYAM. vetett úgy, a mint író ritkán volt szeretve. És te is szeretted nemzetedet! Ezelőtt tiz évvel ugyanezen a helyen, a nemzet egy másik nagy halottjának ravaatalánál azt mondád : «A lélek nem hagyja el azokat, kiket szeret.» Szavaid ígéretté, túlvilági üzenetté lesznek e perczben. Lelked nem fogja elhagyni nemzetedet, benne fog élni, lángját ezerekre árasztva, és gyönyörködve fogja látni beteljesedését annak, amire követőidet buzdítottad: a nemzet, melynek te és társaid életéért küzdöttetek, ki fogja vivni halhatatlanságát is! Isten veled ! Legyen mi közöttünk áldott a te emléked !» Beöthy Zsolt beszéde elején röviden jelezte, hogy a tudományos irodalmi és hírlapírói testületek nevében szól s aztán ezeket mondta : «Gyászoljuk benned a világnak egyik legragyogóbb képzeletű mesemondóját, egyik legmélyebb és legnemesebb tüzű humoristáját, egyik legnagyobb elbeszélő művészét. De fájdalmunk és dicsőségünk érzésének legmélyebb forrása, hogy szellemed képében a magyar lélek képét látjuk, fényével a világ felé, életadó melegével mi felénk. E szent kapcsolatot nemcsak a te nagyságodban érezzük, hanem érezzük az egész magyarság lelkében, sőt sorsában is. A történeti pillanatok alatt a mult századnak folyamában látjuk sugárzó és sugalló alakodat. «A tettek világában is vezetőink között voltál. Ott voltál attól a naptól fogva, midőn Petőfi oldalán a nemzet viharzó lelke vágyainak szárnyas szavakat adtál, kálváriákon és temetőkön át addig a napig, mikor a magyar lélek legköltőibb és legnemesebb képeinek egyikével mélyen meghatottad azt a királynői szívet, Erzsébetet, melyben nemzeti megváltásunk csodarózsái fakadtak. De legnagyobb történeti feladatodat azzal a mérhetetlen befolyással töltötted be, melyet költészeted a nemzet lelkére gyakorolt. Ez volt a mi igazi nemzeti iskolánk azokban a szomorú napokban, mikor semmit sem volt szabad felednünk és mindent meg kellett tanulnunk, hogy az időnek hívó szavára készen legyünk. Politikusaink sége csak azzal a nemzeti lélekkel győzhetett, bölcsemelynek legnagyobb alakító mestere Te voltál. «Költészeted történelemmé lett, de nem elmúlttá. Ma is, az új világnak új sodrában feléd tekintünk. Amit elképzeltél és átéreztél, az be van oltva lelkünkbe. Nemcsak örömünkre és gyönyörűségünkre és dicsőségünkre jöttél el, hanem hogy minél hívebbekké tégy magunkhoz és minél méltóbbakká feladatunkra. «Most indulj utadra. De hiszen két útra indulsz. Az egyik utad a Te sírodnál végződik, a másik csak e nemzet sírjánál érhet véget. Azzal az imádsággal bocsátunk el, hogy ez az utad — végetlen legyen.» A beszédek elhangzása után az operaház zenekara Erkel Ferencz «Hunyadi Lászlón dalművének gyászindulóját játszotta. Négy óra volt, mire a szertartás véget ért és akkor Apponyi Lajos gróf udvarnagy, a király képviselője eltávozott. A Múzeum csarnokából most már kivitték a koporsót, leborították a nemzeti színű lepellel, melyet a hirlapírói nyugdíjintézet e nagy csapás alkalmából készíttetett elhúnyt tagjai koporsójára. A koporsót vívó gyászkocsit megelőzi tizennyolcz kocsi virágokkal, koszorúkkal, lengő szalagokkal, melyekre aranyos betűkkel föl van jegyezve, ki küldte. A széles nagy útvonalon a gyászoló népség ott áll, öreg, ifjú, gyermek. Leveszi kalapját. A nyolcz lótól vont halottas kocsi előtt haladtak az iskolai ifjúság, az egyesületek küldöttségei, majd a honvédzenekar, a rendőrség csapata s a főváros csatlósai. Aztán négy fekete csuhába öltözött ember hozta a ravatalnál fölállított eltörött lantot, majd két vörös bársony vánkoson Jókai érdemrendjeit és kitüntetéseit vitték. Azután következett a koporsót vivő kocsi. Az üveges halottas kocsi négysarkán lila színű fátyollal letakart, rózsából, orgonából és gyöngyvirágból font bokrétát tűztek fel. A halottas kocsi körül lépdeltek a Petőfi-Társaság tagjai, írók és költők égő fáklyával a kezükben, kívül rajtuk az «Adria» hajóstársaság tisztjei. Az út mentén az első sorban két oldalt a fővárosi középiskolák tanulói állottak, intézeteik zászlaja alatt. A menet az egész útvonalon a közönség tízezreinek sorfala között haladt; a nagy tömeg tiszteletteljes csöndben szemlélte a gyászpompát. A Nemzeti szinház előtt megállt a gyászmenet, ott emelt szószékről Somló Sándor igazgató búcsúztatta el a halottat, kinek annyi sikere fűződik az intézethez s kinek első neje, Laborfalvi Róza, a legnagyobb művésznőink közé tartozott. Azután a Ganz-gyári Dalkör másfélszáz főnyi dalárdája elénekelte Kölcsey Himnuszát. Amikor a menet a Népszínház elé ért, az ott összegyülekezett népszínházi tagok ajkán felcsendült az ének: «Kitették a holttestet az udvarra.» A kerepesi uti evangelikus templomnál a harangok szava szólalt meg. A gyászmenetben koronként a honvéd zenekar gyászindulói hangzottak. A temető kapujánál még egy gyászdalt játszott s azután a menet bevonult a rácsos kapun, mely fölött aranyos írással ragyog: «Feltámadunk.» Hat óra felé járt, mikor a menet a temetőbe érkezett. A sírt rendőrök vették körül, hogy a tolongástól megvédjék. A család és rokonság tagjai számára tartották fenn a legbelsőbb helyet: a sír jobboldalán állott Jókai özvegye Vészi József képviselő karján ; a sír fejénél pedig Hegedűs Sándor és felesége, Feszty Árpád és neje, a sir körűl a Petőfi-Társaság tagjai állottak égő fáklyával, tizenketten. Mögöttük állottak Tisza István gróffal a kormány tagjai. A ref. theologusok énekkara egy bús egyházi éneket adott elő. Pap Károly ref. lelkész imát mondott, azután Herczeg Ferencz a Petőfi-Társaság nevében búcsúzott halhatatlan elnökétől. Tabu János, Komárom város képviselője egy fekete ládácskában a szülőház kertjéből és a Jókai anyja sírhantjáról hozott göröngyöket hintette a koporsóra megindító beszéd közben. Még az egyetemi ifjúság szónoka beszélt, aztán a lelkész megáldotta a koporsót, a család tagjainak zokogása hallatszott, az opera énekkara Erkel Ferencz «A halálnak éjszakája» czímű gyászindulóját adta elő. Végül a református theologusok éneke hangzott fel, kik a XXV. zsoltárt énekelték. Ekkor megkezdődött a sírásók munkája ; Jókai koporsója fölött néhány percz alatt sírhant emelkedett, melynek homokját teljesen elborította a virágok, koszorúk tömege. részeket Baksay kéziratából a következőkben adjuk: Mondhatnánk-e mi egyetlen szót is olyant, amit ti négy nap óta nem hallottatok s nem olvastatok volna; megírva sokkal szebben, rajzolva sokkal ékesebben, mint azt mitőlünk, szűkebb s homályosabb körű gyászok szemléléséhez szokott lelkektől, várhatnátok? Fűzhetne-e a mi kezünk egyetlen levélkét, egyetlen fűszálacskát is abba a koszorúba, a melyet négy nap óta százezrek kezei, a királyi felség megszentelt jobbjától kezdve addig a szegény asszonyig, a ki erdőkben szedett virágait tegnap hozta el, — fűztek s felhalmoztak arra a láthatatlan és soha nem hervadandó koszorúra, melyet e fáradhatatlanságokban áldott kezek magok fontak eliantokra hatvan esztendő alatt ? Nem vagyok oly elbizakodott, hogy egy ilyen alaknak rajzolásához kezdjek, s bontogassam azokat a szálakat, melyekből szőve van, ennek az életnek fajához való sok tűzben megpróbált hűsége, korával együtt növekedett olthatatlan szeretete, lelkének lankadást nem ismerő csuda munkássága. * Ki merjem-e mondani, ebben az órában, hogy az én minden fájdalom átérzésére fogékony szívem nem érti a koporsóra boruló gyász közönséges fájdalmát. Szégyenlem, hogy nem bírom szívemet arra kényszeríteni, szégyenlem, hogy ez a vallomás erővel ujat keres ajkalmon, holott én sem voltam utolsó azok között, kiket ez a lélek magához közeledni engedett, akik e nagy pálmafának árnyékában ültek és gyümölcséből táplálkoztak. A fájdalom helyét más érzés foglalja el szivemben, talán az atyáé, melylyel egyetlen fiát nagyobb, magasabb hivatásra, vagy az anyáé, melylyel egyetlen leányát szerető karjai közül szeretőbb karok közé bocsátja, amely az első keresztyének ajkain diadalmi énekben csendült meg halottaik fölött, az ő gyolcs ruhába öltöztetett halottaik fölött, s a mely az ő szívéből is annyiszor kicsordult a «Nincs már szívem félelmére» angyali énekében. — Egy tökéletesen bevégzett élet szemlélete kelti fel — legalább én bennem •— ezt az érzést. Sírok örömömben, láttára ennek a mennyei bölcseség terve szerint kialakult s bevégzett életnek, mely örökre a mienk marad , folytatva közöttünk munkás életét, szórva tovább is elméje kincseit, mint a nap a maga sugarait, a anélkül, hogy azzal egy szemernyit is veszítene súlyából és erejéből; gyógyítva, feddve, vigasztalva, biztosítva, felderítve, sírásra fakasztva szivünk mozdulását, mint a vizeknek folyását szabadon hajtva idestova. Ez a kéz annyi virággal hintette, annyi árnyékos fával szegélyezte utunkat, annyi írral kötözgette sebeinket, annyi vigasztalással bátorította csüggedésünket, múltunk dicsőségére vagy szégyeneire annyi erővel ébresztette figyelmünket és mikor hegedűink lepattogzott húrjaikkal függöttek a babyloni fűzeken, és fejünk a nagy búnak és bánatnak miatta meghajolt a porig, az ő szíve annyi édes bátorító szóval tudta feledtetni népe fájdalmait, mint egy édesanya, midőn haldokló betege halálverítékeit törülgeti: gyógyulásról szól, míg szíve szakadóban van ... Mit várnánk még tőle ? Mindent elmondott, és amit elmondott, mind a mi kincsünk marad. — Egy teljesen bevégzett életpálya, s ha szólna még, csak azt mondhatná Horacziussal: Aere perennius , ha szólna, még csak azt mondhatná, amit Monica mondott fiának, Szent Augusztinusnak: Édes fiam, engem semmi sem köt már a világhoz, mit keresnék itt tovább ! * Egy nagy városnak, egy egész országnak, a magyar nemzetnek jelenlétében szólottam itt, hol a magyar nemzet az ő nagy fiát, a magyar nép az ő legkedvesebb gyermekét, a magyar király az ő leghívebb szolgái egyikét népével együtt gyászolja. De nem felejtem el, hogy akit gyászolunk, keresztyén volt. Ez a nagy elme és nagy szív vallásos lélek volt. Türelmes, mint minden világos elme, mint minden igazán keresztyén lélek; tiszteli a mi másnak szent, mint minden becsületes ember, legszabadabban mozog mégis ott, ahol otthon érzi magát, a maga örökében. Ott foglalkozik vallása rendszerével, dogmáival, úgy látszik, mintha maga akarna rendszert alkotni ekklektikus módszer szerint; lelke megnyugtatására az örökkévalóság nagy titkait az ész fáklyájánál keresi, — lelkében gyakran megszólal a szó, melyet Pascal Isten nevében mond: «Te nem keresnél engemet, ha már meg nem találtál volna egyszer.» Láthatjátok minden írásaiban e gondolkodó lélek tűnődéseit, nem a skeptikusét, aki rombol, hogy a romok alá temesse hitét, hanem a skeptikusét, ki a réseket vizsgálja, hogy a falakat erősítse és védelmezze. Keresi a jövendő élet titkait, keresi a lélek útját fel a Mezartim alphájáig. Nem mehet tovább, és megnyugszik abban, a ki azt mondotta : Az én Atyámnak házában sok hajlékok vannak, midőn én felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok; megnyugszik és hattyúdalában a világ világosságáról énekel, a ki Világít a világtalanoknak Szabadulást hirdet a raboknak. Jókai özvegye Vészi József kíséretében, mikor a JÓKAI T rtartás végeztével lejön a Múzeum előcsarnokából. ÍTÉLE: BAKSAY BESZÉDE JÓKAI KOPORSÓJÁNÁL. Baksay Sándor püspöknek Jókai temetésekor mondott beszédéből, melyet a napilapok csak töredékes jegyzetek alapján közöltek, a főbb *