Vasárnapi Ujság – 1906

1906-06-24 / 25. szám - Amerikai úti naplómból (képekkel). Gróf Vay Péter 403. oldal / Általános nép- és országisme

23. SZÁM. 1906. 53. ÉVFOLYAM. VASÁRN­API UJSÁG. 403 A pópa gyöngéden megsimogatta a fáta haját. — Jól tetted, hogy hozzám jöttél. Segíteni fogok rajtad ... Ha nem tenném, nem lennék méltó szolgája a jó Istennek ... S ha nálam nem maradhatsz is . . . — Miért ? — kérdezte Máricza kissé meg­ütközve. A pópa szelíden válaszolt: — Miért fiam ?mert én özvegy ember vagyok. Maricza élénken vágott közbe: — Annál jobb, szükséged van valakire. Hát ki feji meg a tehenet, ki mossa ki a köcsögöket, ki szárítja a ruhádat, ki eteti a baromfiakat? Látod, én mindent megteszek . . . Dolgos leány vagyok, olyan, a­milyen az én jó anyám volt, ki haláláig azt hajtotta, hogy a lusták gonoszak, istentelenek. A pópa komoly, megindult hangon jegyezte meg: Igaza volt szegény anyádnak. És ha nem maradhatsz is nálam, gondoskodni fogok rólad. A leány arcza félelmet fejezett ki. Eiadt szem­mel nézett a pópára: — Én nem merek innen elmenni, félek . . . — Kitől? — Dimitrutól ... Az rosz ember, azt akarja, hogy menjek hozzájuk, az anyjához, de én nem merek vele találkozni sem. — Miért? —­ Mert az apám azt mondta, mikor a zsan­dárok elvitték, hogy csak tőle, a Dimitrutól óvakodjam, mert az romlásba visz . . . S hirtelen kivett kebléből egy éles kést. — Látod, pópa, ezt mindig itt hordom. Ezzel védelmezem magam a Dimitrutól . . . már egy­szer ráfogtam, mikor rám törte a kunyhó aj­taját . .. A pópa elvette a kést a leány kezéből. — Erre nem lesz szükséged fiam, míg én oltalmazlak ... Menj szépen a konyhába, a töb­bit bízd rám. Bízó lélekkel jöttél hozzám, úgy is fogsz távozni . . . A tavasz kora estéje már ráborulni készült a tájékra, mikor a pópa távozni akart hazulról. Az udvar közepén egy szikár, magas, hegyes orrú ember állotta útját. — Megállj, pópa, egy szóra. — Mit akarsz ? — Azt mondják, hogy a Máricza nálad van.. — Itt van, nálam.­­— No hát nem marad itt, elviszem. A pópa sötét tekintettel nézett végig az em­beren. — Ki vagy te ? — kérdezte. — A Dimitru. Aztán gúnyosan tette hozzá: - Nekem is tetszik a Máricza, nemcsak ne­ked . . . Nekem szabad, neked nem, mert pópa vagy és özvegy . . . Hát csak mondd meg, hol van ? A többit rám bízhatod . . . Ugy ám. A pópa megintette Dimitrut az ujjával. — Nem jól beszélsz, Dimitru, én annak a szegény, árva leánynak csak oltalmazója va­gyok, semmi egyéb. Nem is láttam soha. — Elég azt egyszer is látni. — Úgy jött hozzám segedelemért, olta­lomért . . . Nem kergethetem el, nem is ten­ném. Értetted? Dimitru kihívóan válaszolt:­­— Persze hogy értettem ... Itt akarod tar­tani. Kéne, ugy­e ? Abból nem eszel . . . Nem pópának való. A pópa nyugodtan rázta a fejét. — Dimitru, — mondotta, — ne beszélj isten­telenséget. Dimitru hangosan felkaczagott. Ohó, pópa, nekem hiába beszélsz Istenről, mikor iszép leányról van szó. Én ilyenkor nem az Istent nézem . . . A pópa komoran kérdezte : — Dimitru, te nem félsz Istentől ? — Nem én! Nem ? — kiáltotta a pópa haragtól resz­kető hangon, s egy hirtelen mozdulattal elkapta Dimitru mellét. A küzdelem csak egy pillanatig tartott. A pópa egy hatalmas lökéssel egész a sövénykerítésig lódította a hosszú embert, ki­nyekkenve terült végig a földön. A pópa összefonta mellén a két karját. — Ha nem félsz Istentől, hát reszkess a pópá­tól . . . Az Isten megbocsát, mert az ő irgalma végtelen, de én nem kegyelmezek. Ha még egy­szer ide beteszed a lábadat, elevenen nem ke­rülsz ki . . . És nyugodtan bevárta, míg a földre terült ember, kinek szemében állati félelem villogott, összeszedte magát és összegörnyedt testtel, sán­títva távozott. Mikor a kis faajtó becsapódott, Máricza oda­borult a pópa lábához és átölelte térdeit. — Köszönöm, pópa, most már nem félek . . . És a nagy fekete szempárból rajongás su­gárzott . . . AMERIKAI ÚTI NAPLÓMBÓL. írta gróf Vay Péter. Fagyos februári reggelen érkeztünk Sandy Hookba. Egy erős hófergeteg következtében, melynek farka végébe belekerültünk, két napi késésünk volt. A vigasztalanság megragadó képe terült el előttünk — minden szürke és fehér köröskörül, ezüstszínű köd függött a part fölött, hópelyhek keringtek a keservesen hideg levegőben, a tengerhab odafagyott a hajó ké­ményeihez, egészen befedve hóval. Kísértet­hajóhoz hasonlíthatott, a­mint lassan bekanya­rult a Hudson-folyamba. Hirtelen, mintha varázslat lett volna, látha­tókká váltak az óriás város körvonalai: épüle­tek, felfüggve valahol az égen, a felhőket át­hidaló hidak, a szabadság kolosszális szobrának fenséges feje, mely üdvözli az újonnan érkező utasokat, átlátszottak törni a köd és párák fá­tyolán. A hajó fedélzetén lévő 2400 lélek bámészan nézett, mintha minden értelem nélkül szemlél­nék az előttük kitáruló képet. Vajjon milyenek lehettek ezen szerény emberek érzelmei? Vaj­jon milyen első fogalmakat alkothattak maguk­nak, milyen benyomásokat nyerhettek rég áhított ígéretföldjükről? Minden érkezés többé-kevésbbé titokzatos, minden ismeretlen táj h­at képzelő tehetségünkre. Mennyire hatványozódik mindez, ha az úgyne­vezett Új­ Világba érkezünk! De nem maradt sok idő az álmélkodásra. A fedélzetet megszállták a vám- és egészség­ügyi hivatalnokok, kötelességüket teljesítendők, a­mit igazi amerikai ridegséggel vittek véghez. Ama óriási dockokban horgonyoztunk, melyek New­ York környékének oly jellemző részei. De mennyire eltérő volt a mai látvány attól, me­lyet rendesen nyújtani szoktak az érkezők vagy távozók szemével ! Érkezések és távozások Amerikában szín- és élet­dúsak. Ezeket a docko­kat látni, a­mikor hemzsegnek az emberektől, a­mikor minden érkezőt üdvözöl valaki, minden távozót elkísér a sok rokon és barát, a­mikor minden kéz teli­­ virággal, emlékkel, a­mikor minden zsebkendő köszöntve int, a­mikor a levegőben visszhangzanak az éljenek, a­ haza­fias dalok szólamai, ez egy soha el nem felejt­hető tipikus kép. Mennyire más kép volt ez ma! Némák és üresek voltak a rakpartok. Az óriási fészerszerű épületek senkit sem üdvözöl­tek. A jelentéktelen munkások eltévelyedett sere­gét senki sem várta a gőzbárkákon kívül, melyek készen álltak, hogy Ellis Izlandba vigyék őket, a­hol ki kell állaniok a vizsgálatot. Tagadhatatlanul jogában áll minden nem­zetnek kellő elővigyázat! rendszabályokkal élni, hogy gátolja beözönlését a nem kívánatos ele­meknek. Joggal utasíttatnak vissza a beteg egyének, vagy az olyanok, kik egy fillérrel sem bírnak, vagy képtelenek életüket fentartani. De mint minden rendszernél, itt is nehéz, ke­mény és megdönthetetlen szabályokat felállí­tani, a­nélkül hogy a hivatalnokoknak nagy része adatnék a személyes felelősségnek. Tény­leg az egyes hivatalnokoktól függ a szellem, melyben a rendeleteket végrehajtják, és azok iránt nagyon változó. Egy oly gyorsan fejlődött országban kétszerte nehéz az eszményi mérték betartása. Saját tapasztalatom ez alkalommal eléggé ked­vező volt és nem nyílt különös okunk panaszra. A «Pannónia» fedélzetén nem akadt ember, a­ki «nem kívánatos» lehetett volna: valamennyie falun született, megszokta a nehéz munkát, ép volt testben, lélekben, valamennyien a bánya vagy földművelő kerületekhez szándékoztak, mert a GRÓF VAY PÉTER S A HAJÓSKAPITÁNY A «PANNONIAD KIVÁNDORLÓ-HAJÓ FÖDÉLZETÉN. KIVÁNDORLÓK A «PANNÓNIA» FÖDÉLZETÉN.

Next