Vasárnapi Ujság – 1910
1910-11-06 / 45. szám - Farkas Imre: Vitéz Mihály diák 922. oldal / Költemények - Pap Zoltán: Búcsu dal 922. oldal / Költemények
922 több ízben felszólalt katholikus kérdésekben. Legutóbb sokat emlegették nevét a híres Borromei-encziklika kihirdetése miatt. Papjaitól szigorúan megkövetelte a szabályok megtartását, a feddhetetlen életet, de azokkal szemben, akik papi hivatásukhoz méltóknak bizonyultak, mindig méltányos és jóindulatú volt. Több új plébániát alapított, előmozdította a katholikus társadalmi egyesületek és intézmények alakulását s közművelődési intézeteket nagy összegekkel támogatott. A Szent Imre-kollégiumra 75,000 koronát adott és nagy összegre mennek különféle adományai és alapítványai is. Mint nemrég megemlékeztünk róla, 350,000 korona költséggel restauráltatta a kalocsai székesegyházat. Összesen mintegy másfél millió koronát adott közczélokra. Halálát hosszas betegeskedés előzte meg. Hetek óta küzködött a halállal, a mely végre leterítette. VITÉZ MIHÁLY DIÁK, Debreczeni Collégium, de magas. Vonal felé sorban a vaskalapos. Húsz professzor elé kiáll Csokonai Vitéz Mihály, Húsz professzor okulárés, haragos. Szól az egyik : a te vétked szörnyű nagy, Czérusoknak, tantermeknek réme vagy. Mindenre tudsz kádencziát, Bolondul a többi diák, Nótád, kedved, mindenikre ráragad. Szól a másik : sok a vétked, világos, Rettentő vagy, ha a kedved virágos, Köntösgáti kurta korcsma Beszélni de sokat tudna, Valamint a csicsogói csapláros. Húsz professzor tanácskozni bevonul — Aztán megint libasorban kivonul. Kimondják a szentencziát — Kicsapják jó Vitéz Mihályt, Távozzék el, mire a nap leborul. Vitéz Mihály botra köti batyuját, Úgy ballag a lármás pércsi soron át. Vén csengettyű búsan kondul Az öreg kollégiumból: Hires diák, nótás diák, jójszakát ! Ahogy beér a Darabos-utczába, Egy ablakból nóta csendül utána: «Estve jött a parancsolat Violaszín pecsét alatt — » Az ő kedves, szerelmetes nótája ! Vitéz Mihály most a fejét fölveti, Az a nóta annyi mindent mond neki. Visszanéz még nagy kevélyen Az alkonyi fényességben Ott mered a collégium, — neveti. Legátusok, professzorok, diákok. Bánom is én, akármit is csináltok, Por lepi be Írásotok, Idő őrli tudásotok, Nem fog senki emlékezni tirátok, * vágálhattok, szavalhattok, — hiába, Kiűzhettek százszor is a világba, Fakadhattok mérges szóra — Csak élni fog ez a nóta, Míg tavasz lesz s nyit az akácz virága ! Farkas Imre. VASÁRNAPI ÚJSÁG. BUCSU-DAL. Isten veled, kis galambom ! El kell mennem messze földre. Ne sirj, ne sirj olyan nagyon, Nem válunk el mindörökre. Madár-hangos csalitok közt A vadgalamb utján megyek . Visszarepül hű párjához : Csak találjon búzaszemet. Azért megyek. Isten áldjon, édes anyám, Édes szülem , kedves Hazám ! Hej, de nehéz az én utam : A te könnyed nem hull reám. Hogy ily könnyen útnak engedsz !... Mégis édes volt a tejed. Vándormadár sem felejti, Ahol fészkelt, azt a helyet. Isten veled ! Vagy este van, vagy eső van, Ködbe borult már a határ. Nem látom én az utamat, Mutasd meg hát, vándormadár, Mondd meg nekem , hogy birod ki, Hogy a szived meg nem hasad? — Madár-hangos csalitok közt Visszaszállok : azért van az ! Lesz még tavasz ! Pap Zoltán. 42. SZÁM. 1910. 57. ÉVFOLYAM. A GALAMB PAPNÉ. REGÉNY. (Folytatás.) Irta Móricz Zsigmond. X. A mint beléptek, az asztal le volt szedve, az ablakok kinyitva. Énóknak most tűnt fel legelőször, milyen nesztelenül végződik el náluk minden. Mintha szellemek végeznék el a házi dolgot. Sokat ér a jó cseléd. — Jaj Istenem, teremtőm ! — sóhajtott fel a fiatal asszony. Az ura gyöngéden megölelte s megcsókolta. Az asszony úgy taszította el, mint egy kis fúria. — Pfuj ! — kiáltott rá, — utálatos részeg. — Nem vagyok én részeg, babukám, — próbálta elnevetni a dolgot a férj. — Hisz alig ittam. — Ez magának alig ? Pfuj! A férfi hallgatott, restellte magát, csakugyan kár lett volna bort kóstolni, mintha — Istenem, Istenem, hova sülyedtem! — kiáltott elkeseredetten az asszony. Az ura szokatlan meghökkenéssel hallotta a szót. Most nem jutott már eszébe semmi, amivel máskor meg tudta magát nyugtatni. Erősen, élesen, szinte a testébe vágott a sértés. — Micsoda nép közé keveredtem! Pfuj, büdös parasztok, undok korhelyek. — Lelkem . . . — Igaza volt Hilda néninek, hogy ha egy hétig köztük leszek, úgy elparasztosodom, rám sem ismernek többet. A férje elkomolyodva és szomorú arczczal nézett rá. Az asszonyka dühösen pattogva folytatta s a szeme izzó tűzben égett. — Sohasem hittem, hogy ekkora áldozatot hozzak a vak szerelemnek. Tavaly ilyenkor Nápolyban voltam apikával, most meg itt vagyok a disznók közt a sárban. Az embert mintha villám sújtotta volna. Elsoppadt s az egész teste remegni kezdett. — Édes, — mondta színtelen hangon, — neked azt tudnod kellett, én azt előre megmondtam, hogy a papi állás szerény, de tisztességes élettel jár . . . — Tisztességes ! Ez a tisztesség! Egy hete vagyok itt, már ilyen megaláztatások! Hogy mernek utczai korhelyek betolakodni hozzám, az én házamba? Hogy? — Én hivtam meg őket, — mondta fakó hangon a férj. — Igen! Te hívtad meg hozzám azt a papi csordát is? A nagyszerű «lelkészi értekezletet!» Micsoda szemtelenség az, a más nyakára egy gyülevész vendégsereget rászabadítani ! — Ez itt így szokás. — Éhesek, koldusok. Mert egy se meri meghívni a tisztelt bandát, mert biztosan felfalnak egy félévi papi fizetést. Azért muszáj így vetni ki, hogy kihez menjenek. De tudom, én nem leszek itt akkor ! Mert én elutazom, külföldre, vagy a Tátrába! Úgy sem voltam még ott télen ! Gondoltam, majd asszony koromban ...— Édes, az én fizetésemből nem lehet a Tátrában telelni. — Mi közöm nekem a maga fizetéséhez. Majd kérek apikától. A férfi sápadt volt és szörnyen komor. Egyszerre megrendült a bizalma a feleségében. Nem! Lehetetlen az, hogy ők összetörődjenek. Hogyan értesse meg ezzel az elkényeztetett teremtéssel, hogy kell élnie egy falusi papnénak ? Szomorú kísérlet! Ha a paradicsommadár túzokok közé kerül, hogy él velük? — Mit várhatok a jövőben? — kesergett az asszony, — ha már most sem tud megkímélni fokhagymás parasztasszonyoktól ? — Hát mit kellett volna tennem ? — nyögte a pap. — Azt mondani neki, hogy menjen a konyhába. Majd kiszól a nagyságos asszony is egy perezre. Vagy azt sem, mert mi közöm nekem hozzá. Nem akarok én napszámost A nagyságos asszonynak migraitje van. fogadni. — Oh, lelkem! — Nagyságos asszony ! Az! Akinek az ura falusi korhelyekkel tegeződik és bort önt az asztalra. Disznó! És egy ilyen ember az én férjem! El kell sülyednem a szégyentől. A fiatal pap ijedten azt mondta magában, hogy az asszonyka elvesztette az eszét. — Meg fogok innen szökni, még az idén ! — Torzsa Ábrissal! — fulladozott az asszony. Az ember felhördült s vállon ragadta. Izmos ujjai egy pillanatig belevágódtak a puha, formás női karba, aztán rögtön kitágultak. Abban a mozdulatban már legyőzte őt a saját óriási testi felsőbbsége. Szinte úgy tetszett, hogy megroppan visszaszorított erejétől. Indulatát nem tudta kire önteni. Annál rémesebb volt a felindulása. Öklét homlokára szorította s feltárult előtte egy keserves élet képe: a szegény falusi pap mellett a méltóságos dáma, aki örökös kétségbeesésben és elégedetlenségben fogja tölteni életét. — Hát akkor miért jöttél hozzám, ha jobban szereted az úri életet, mint engemet? —hörögte. Az asszonyka értetlenül, kicsinylő csodálkozással nézte végig a férfit. — Te esztelen! — kiáltott az ember torkaszakadtából. S úgy nézett rá, haraggal, keserűséggel, szívfájdalommal. Az asszonyka ijedten hátrált az őrült tekintet elől s egy perez múlva ideges sírásra fakadt. — Ez a szerelem,— zokogta tördelve, — ez a szerelem! Hát faljon fel! Vadállat! Eddig tartott a szerelem! Eddig bírta ki. Nagy szerelem ! Jaj, mama, mama, megmondta nekem a mama. És olyan szívszaggatva kezdett sírni, hogy a férfi elfacsarodott szívvel tért magához. Rájött, micsoda őrültséget tett. Egy ilyen gyöngéd kis teremtést úgy megijeszteni. Bűnbánat fogta el. — Édes, édes, drágám, imádott, kedves kis feleségem, mindenem, drágám ! Ne haragudj, ne haragudj ! — így tud rám rivallni! Ez a szerelem! Ezt érdemlem én a nagy áldozatért! A férfinak ettől az utolsó szótól megint a fejébe ment a vér. — Micsoda áldozat? Mit áldoztál? Azt, hogy itt vagy és elégedetlen vagy és a szememre hányod ? Ez az áldozat! Nem az, ha valaki tűr és szenved és hallgat, mint én! . . . Újra belátta, micsoda őrültségeket beszél már megint. Mit tűr ő? Mit szenved? Mit hallgat el ? — Nem többet, soha többet, ha akármi történik is, többet nem bántalak ! — hörögte, s a fejébe tóduló vértől majd ledobbant. Az asszonyka egy perczig hallgatott, félt, hogy az ura hirtelen megőrül és őt széttépi, amikor látta, hogy nem, visszakapta a bátorságát. — Szép élet. Egy félbolonddal. Úgy gyűlő-