Vasárnapi Ujság – 1911
1911-05-21 / 21. szám - A téglási toronyóra. Elbeszélés. Írta Móricz Pál 422. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
18. SZÁM. 1911. 58. éVFOLYAM. 425 toronyba. Akkor kerekedett igazi nagy öröm Tégláson, amikor Simon fráter helyresrófolta a kitoldozott órakalapácsot és a kalapács újból zúgva-búgva, zengedezve tisztán, teljes erővel kongatta az órákat. Simon fráter sem úszta meg tisztán az óraigazítást. Nagy áldomást tartottak a faluházán. Másnapra kitisztult az idő és mikor kocsira ült a barát, a téglási kálvinisták toronyórája tele torokkal verte ki Simonnak a felejthetetlen kedves búcsúszót, a nagy érzéseket, hogy a magyar értse meg, szeresse egymást. HELLÉ. REGÉNY. (Folytatás.) Irta Marcello Tinagre. Fordította M. Hrabovszky Julia. XXVII. Még nem jöttem volt ki a szobámból, mikor Maurice máris megjelent. A friss víz, amivel megmostam az arczomat, eltüntette az álmatlanság nyomait, mely egész hajnalig kínozott. Sokat gondolkodtam ezen az éjjelen. A legszigorúbban megvizsgáltam a lelkiismeretemet és ítélve önmagam fölött, ítéltem a szerelmem fölött is. Végre megértettem, minő illúziók hoztak közel Mauricehoz és minő valóságok távolítottak el tőle. Megfosztva minden erkölcsi presztízsétől, nem maradt egyéb vonzereje, mint csupán a külső bájak: szép kék szemei, a mosolya, a hangja. De szűzi voltomban a férfi hatalma, az érzéki inger nem érvényesült nálam, az érzéki vágy csak homályosan, öntudatlanul ébredt meg bennem és csak szívem érzéseivel együttesen tudott volna tartós lenni, de miután a szívem elhallgatott, maguktól eltűntek a vágyak is. Elképzeltem Maurice szemrehányásait, az igazolást, mentegetődzéseit, melyek nem magyarázták meg eléggé előző estei szánalmas magaviseletét. Tudtam, hogy nem fogjuk egymást megérteni, sem kibékülni. És csodálkoztam, hogy ez a gondolat olyan kevés szenvedést okoz nekem . . . Miként az érett gyümölcs lehull az ágról, úgy szakadt el lelkemtől az édes illúzió, mely ott egy ideig hajlékot, táplálékot talált. Az akaratom mit sem tehetett. És úgy tetszett előttem, az előző este óta végtelen sok nap múlt el, hogy Maurice, az eljegyzésünk már távol vannak tőlem, a múlt lepleibe burkolva, ahol az, ami azelőtt a kedves, élő valóság volt, most zavarosan, színehagyott álomként lebeg. A szívem erősen megdobbant, mikor szemben találtam magamat Maurice-val. A büszkesége szenvedett, talán a lelkiismerete is bántotta és ezért talán kétszeresen ingerlékeny volt. De azért kezet nyújtott. — Kitalálja, miért jövök ilyen korai órában? Nagyon meg vagyok zavarodva, bántva és magától várok magyarázatot. — Mi fölött? Az én magaviseletem nagyon logikus és természetes volt, de a magáéról nem mondhatnám ugyanazt. Íme, az asszonyi ravaszság. — szólt Maurice, a szemöldökét ránczolva. — Maga megfordítja a kérdést. — Igazán? Szeretném tudni, miként teszi fel azt. Maurice egy asztalnak könyökölve ült és lábával idegesen dobolt a szőnyegen. — Maga gúnyolódik fölöttem, Hellé. Tegnap olyan meggondolatlanságot követett el, amelynek komoly következményei lehetnek. Egy ellenséget csinált nekem . . . Aztán kegyetlenül megsértett. — Megsértettem én? — Ne játsza az ártatlant. Tudja, mit akarok mondani. — Magyarázza ki magát. — Parbleu kedves barátnőm, maga fitogtatni akar nemes érzéseket, amelyeket a világ azonban nem becsül meg úgy, mint hiszi. Tapintatlanságot követett el. Bebussat nagyon meg van sértve. Ő nem fog megbocsátani. — De hát annyira szüksége van reá? . . . Oh! igen, félti a kitüntetését, azt a becses érdemrendet, melynek varázsától tegnap este se nem látott, se nem hallott. — Maga gúnyolódik fölöttem. Koszul választotta a pillanatot. — Nos hát! — szóltam, felingerelve a részakaratától, — őszintén fogok felelni, sőt brutálisan őszintén; ez a kimagyarázás közöttünk komolyabb, semmint gondolná és köztünk semmi félreértésnek sem szabad lenni. Ön a szememre veti, hogy nem volt tapintatom, én meg azzal vádolom, hogy nem járt el becsületesen. Elővigyázatlan voltam, lehet. Ön azonban gyenge és kétszínű volt. — Úgy cselekedtem, mint minden jól nevelt embernek hasonló helyzetben cselekednie kell. Én korrektül hallgattam. — Vannak esetek, mikor a hallgatás gyávaság. — Hello! — A hallgatásával részese lett egy rágalomnak. Jól nevelt emberként viselkedett? Jobban szerettem, ha úgy viselkedik, mint egy férfi, ha az kárára lett volna is a kifogástalanságnak, az elővigyázatnak, az ön érdekeinek. — Úgy cselekedtem, amint nekem tetszett. És ha nem keltem Genesvriernek védelmére, okaim voltak reá. — Szeretném ösmerni az okait. — Ne óhajtsa, hogy valamennyit elmondjam. — Nem félek az igazságtól.— Eoszul teszi. — Fog beszélni végre? — szóltam rövid csend után. Maurice tompa hangon felelte : — Legyen . . . maga akarta. — Nos tehát? — Nos tehát, az ön kedves barátja, Genesvrier Antoine, nem az a feddhetlen hős, akinek ön tartja. Mindenféle hírek szállinganak felőle . . . Parkleu ő ravasz, nagyon ravasz, nagyon erős, de nem eléggé, hogy át ne lássanak a szitáján. — Mit akar ezzel mondani ? Maurice gonosz iróniával mosolygott. — Szánalommal vagyok az illúziói iránt, Hellé. Maga nagyon okosnak képzeli magát és mesésen naiv. De tudva azt, amit tudok, látva a maga kultuszát a képzelt nagy embere k. József 1. Az osztrák-magyar államvasutak kiállítása. —• 2. Kötélpályák és mezei vasutak alkatrészei. — 3. A kormány tagjai a kiállítás megnyitásán főherczeg megnyitotta a kiállítást. — 5. Tűzoltó-szerek kiállítása. A BUDAPESTEN RENDEZETT VAS- ÉS FÉMIPARI KIÁLLÍTÁS. — Jelfy Gyula fölvételei.