Vasárnapi Ujság – 1921
1921-08-28 / 16. szám - Sas Ede: Csiki Balogh Mózes 183. oldal / Költemények
11. szám, 1921. 68. évfolyam. 171 nyek engedik, rögtön visszatér. Sámson úr abban a biztos tudatban váltott vele búcsús kézszorítást, hogy a derék urat jó hosszú ideig nem fogja látni. A Szentkuthyak nem csináltak ennyi komédiát, nem is ígértek semmit, biztosra vették, hogy Sámson úr-ból a nagy terv egy hét alatt ki fog páron lógni, de két nap múlva ők is elutaztak. V. Uzonyi András naplójából. . . . Mondhatom, hogy a kastélybeli jelenetek után magamból teljesen kiforgatva tértem haza. Mindenre el voltam készülve, csak arra nem, amit ott láttam és hallottam. Mindenek fölött az bosszantott, hogy alapjában véve ennek az undok Jób bárónak, akinek ereiben vér helyett bizonyosan eczet vagy vitriol kering, volt igaza. De hát nem tudta volna azt máskép megmondani? Ez az ember nem képes a száját anélkül kinyitni, hogy valakit meg ne sértsen? . . . Csodáltam ennek az aggastyánnak a lelki erejét, mely képessé tette őt arra, hogy a kínos hatásokat lerázza magáról és teljesen visszanyerje nyugodtságát. Amint Jób elhagyta a termet, ő rögtön elfelejtett mindent és olyan hagon diskurált a tervéről, mintha az a legegyszerűbb és legtermészetesebb dolog volna.Még énrám is volt gondja a jó öregnek és búcsúzáskor figyelmeztetett, hogy én állami alkalmazott vagyok, tehát nem független ember, azonfelül családapa és ő nem kíván tőlem semmit. Miközben ezt mondta, tekintete Sztregovay Mária képére esett és egyszerre elkomorult. — Ez az asszony talán feljönne hozzám a sírjából, — szólt halkan — ha az ellenséggel paktálnék és megmutatná a véres tőrt, mellyel az urát megölte. Az udvaron nagy ámulatunkra Patak Sámsont, a remetét találtuk, a ki Trepán Józse- val és az uradalmi tisztekkel beszélgetett. Ez a holdkóros ember is, igazán másnak nem nevezhetem, mindent megtud és mindenütt ott van, ahol valami érdekes dolog történik. Fogalmam sincs róla, hogy miféle rejtélyes erő működhetik benne. Alig vártam, hogy magunk legyünk Barinával és az apósommal, mert roppant kíván* esi voltam öcsém nyilatkozataira. Ő azonban orra hegyéig belehúzódott a bundájába, láttam, hogy mélyen el van merülve gondolataiba és nem mertem megzavarni. Egy darabig Pifkó papával beszélgettünk, de végre is a türelmetlenség kitört belőlem. — Beszélj már Barna valamit, hisz ez csak érdekes délután volt, van valami mondani* valód róla. Barna kidugta arczát a gallérból. Mi az? mit mondtál? . . . Bizony fiam ez a Jób báró egy utálatos fráter, nem szeret ez a világon senkit . . . — Még talán Klárikát sem, — vetette oda Pifkó papa. Barna egy darabig maga elé bámult, aztán halk hangon így szólt: — Még talán Klárikát sem. Megdöbbenve néztem a fiúra. Olyan hangon mondta, hogy benne volt ez. Hát lehet ezt az isteni lányt nem szeretni? Most egy= a szerre pozitív alakot kezdett bennem ölteni, mi eddig csak gyanú volt, hogy az én boldogtalan öcsém beleszeretett a bárókisasszonyba. Ismerve az ő nehéz természetét, és könnyű, felületes szenvedélyekre egyáltalán nem kapható lelket, ebből csak baj származhatott ránézve . . . Barna most már egészen magához tért és a rendes hangján kezdett beszélni: Milyen impozáns, csodálatra méltó alak az öreg báró a maga őserejével, és naivitásával és érintetlen lelkével . . . Tán ő az utolsó fája annak a gyönyörű magyar erdőnek, melyben Kossuth, Széchenyi és Deák termettek. Micsoda szörnyszülött mellette Jób báró, aki olyan, mint a pápaszemes kígyó, mely ha indulatba hozzák, mérget fröccsent szerteszét. Ezzel a brutalitással bizony el nem téríti apját a tervétől. Ez tehát mondórnak durva és sértő, taktikának pedig ostoba. — Hát te helyesled az öreg bárónak fantasztikus ötletét? (Folytatása következik.) LOCZY LAJOS EMLÉKÜNNEPE A BALATONFÜREDI GYÓGYTEREMBEN. LOCZY LAJOS SÍRJA A BALATON-ARACSI TEMETŐBEN. CSÍKI BALOGH MÓZES. Kiülvén pedig a szakáll-szárítóra, Búra hajtott fővel Balogh Esván szóla : — Mondjunk búcsút, apám, a csiki határnak, Székelyország fölött rossz csillagok járnak! Nem tudom elnézni, megmondtam már százszor, Nyakunkra hogy üle silány kecskepásztor, Attilának földjén hogy' gázol a bocskor, Markába hogy' csattog asszonyverő ostor, Kolozsvár piarczán a kólót hogy' ropják, Hajt megcsúfolják Hollós Mátyás szobrát ... Víz volna a vérem , tűz lángba borulna, Béna van a kezem , ökölbe szorulna. Megütött vad legyek, rugdosott eb legyek ? — Szivem belészakad , de mégis elmegyek. Tisza, Duna sikján, tán nekem is terem, Székely bujdosónak, falatka kenyerem. Gyüjjék, édesapám, kied is no, velem! Csiki Balogh Mózes ránéz a fiára, Mi tagadás, reszket a szeme pillája, Vénsas tekintete könytől lesz homályos, Csiki Balogh Mózes így szól a fiához : — Aranyigazság van minden egy szavadba , Érzem én is, Esván, érzem szivszakadva, Nyugtalan csikóvér, vissza se tartalak, Apai áldással útra bocsájtalak. Áldott Magyarország aranyos rónái — Eredj oda, fiam, szerencsét próbálni, De azért, az útad én még se követem, Öreg fa, uj földbe magam nem ültetem. Nem hagyom a kaput, mit magam faragtam, Az ugart, hol eddig életet arattam, A temetőkertet, a melynek ölében Nyugszik édes anyád, hites feleségem. És ha gúzsba kötnek és ha ketté szelnek, Maradok szemükben szálkának , székelynek! Hogy mások is példám, többen is kövessék: A Küköllő mentén eztán is, tovább is Magyar szó hallassék! És ha dúvadak közt, veszni kell a nyájnak , Székelyország sírján maradok virrasztó, Eleven fejfának . .. Hallgatja az Esván, mit beszél az apja. Öreg Balogh Mózes köszörül a torkán, Azután folytatja : — Néha majd fölhágok az ős Hargitára, Pillantásom elszáll messzi, messzi tájra, Bérczen túl, síkon túl a mi reménységünk: Azt lesem, azt várom : jönnek-e már értünk? Mert egyszer csak gyünnek, bizony mondom, gyün-Az lesz csak a hangos, lakodalmas ünnep! [nek — Lovuk lába elé szüzeink a rózsát, A Királyhágótól Nagyenyedig szórják. Élükön a vezér, mint égi kométa, És én fölkiáltok, mikép a próféta : Bocsásd el már, Uram, te hűséges szolgád, Mert láttam, hogy újra szabad Székelyország, Es nagy Magyarország! . . . Monda Balogh Mózes. Szava mély zúgása. Mint az estharang szó komoly kondulása. S mint estharangszóra a hogyan megállunk, És keresztet vetünk és magunkba szállunk, S a mi jó csak alszik, szivünkbe temetve, Föléled a zengő, égi üzenetre : A fiú is buzdul, a szeme fölragyog : — Édesapám, én is kleddel maradok! S ránéz a fiára Balogh Mózes bátya : Fiának szemében a jövendőt látja. Látja bizakodva, hivő, erős lélek : Ha én meg nem érem, te bizton megéred! S ahogy két fűz borul a vizparton össze Apa, fia állnak összeölelkezve, És sóhajtásaik szállnak, messze szállnak . . . Magyarok! Ők várnak! Ők ott miránk várnak!... Sas E<le.