Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-04 / 23. szám - Emlékezés Goldziher Ignáczra (arczképekkel). Ballagi Aladár 268. oldal / Élet- és jellemrajzok
<4. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 269 ez úton az orientális irodalomnak egypár magyar művelőt megnyerni." Török Pál superintendens kapva kapott a jóakaratába ajánlott tehetséges emberen, s azonnal alkalmazta- Tényleg azonban, külföldi utazásai miatt, mindössze pár hónapig, s akkor sem egyhuzamban, hanem megszakítva taníthatott. Még életben van egy-két Nagytiszteletű úr, aki nála tanulta az álepht, béth, gímelt. Légió a száma azoknak, akik Török Pált koruk egyik legkiválóbb emberének tartották. De nagyobb tisztelője, mint a minő Goldziher volt, senki sem lehetett. A gyönge, kormányra nem termett ember könnyen érthető bámulattal nézett fel az erős akaratú, alkotó munkában felülmúlhatatlan férfiúra. Egymáshoz való viszonyukról, Goldziher, mindkettőjük egyéniségét élesen megvilágító esetet beszélt el nekem. 1840-ben, mikor először jött szóba a magyar országgyűlésen az emanczipáczió, Török Pál, a pesti református egyház újonnan választott lelkésze, rendkívül szabadelvű egyházi beszédet mondott, mely Mindnyájan egy vagyunk czím alatt megjelenvén, országszerte óriási hatást tett. A pesti izr. hitközség, hogy kimutassa hálás elismerését az érdekeiket közelről érintő szónoklatért, önszántából évenként fizetendő pár száz forintot ajánlott fel a pesti ref. egyház részére mindaddig, míg Török Pál a lelkésze. Abban az időben nem volt ez példátlan. Katholikusok is szépen adakoztak a még mindég idegen jellegű fővárosban a magyarságot képviselő református egyház gyarapítására. Egy szép napon, 1870-ben, Goldziher levelet kap Török Páltól. Magához kérette, Goldziher mindig gyorsan járt. Hát még most, képzelem hogy szaladt, hódoló tiszteletének tárgyához! Török aggodalmas arczczal fogadta. Előadta neki, hogy iratai között véletlenül reábukkant az izr. hitközség régi ajánlatára, s csakhamar konstatálhatta, hogy ez összeget a hitközség csak egypár évig fizette, ő meg elfelejtette reklamálni, így hát gondatlanságával megkárosította (bizonyára életében legelőször) saját egyházát. Ez nem hagyja őt nyugodni, lelkiismeretét bántja s nem tudja mitévő legyen ? Goldziher sietett megnyugtatni a töprengő superintendenst. Lehet ezen segíteni. Maga vállakozott kész örömmel a közvetítésre. El is intézte a dolgot, simán, mindkét fél megelégedésére. Mikor aztán Török Pál 1883 október 7-én meghalt, Goldziher mint hitközségi titkár sietve hívta föl testülete figyelmét Török Pálnak a felekezetközi testvériség ápolása körül szerzett érdemeire. A miért is a pesti izr. hitközség, gyönyörű koszorút küldött a kálvinista püspök ravatalára. * A hűség és a hála eleven érzete és gyakorlása, mit az egyházi szentatyák az erények koronájának minősítettek, mindenekfölötti ékessége volt Goldziher egyéniségének. Természetesnek találta, hogy minden alkalommal örömest tegyen róluk bizonyságot. Mindenfelől hallom, hogy teszem boldogult atyám nevét, hálája kifejezése nélkül soha sem említette, pedig sokat emlegette. Olvasom ahhoz intézett leveleit, melyeken következetesen így írja alá magát: „legháládatosabb szolgája," „mindig hálás kegyeltje," „örökké háladatos szolgája." Ezt mástól is megkövetelte. 1903 nov. 3-án bizonyos komoly ügyben fordult hozzám. Levelét így végzi: „mielőtt e levelemet a papírkosárba dobnád, kérlek olvasd el Károli Gáspár fordításában Salamon Pél=dabeszédei XXVII. része 10. versének legelejét." Ott pedig ez van megírva : ,,A te barátodat és a te atyádnak barátját el ne hagyjad." 1895-ben Cambridgebe hívták a keleti nyelvek tanszékére. Akkor hallottam tőle először az azóta közismeretűvé lett hármas fogadalmát , hogy atyai vallásához, családi nevéhez és magyar hazájához hűtelen soha sem lesz. Megtartá mindeniket, bár külföldi egyetemek versenyeztek érte meghívásukkal. Nagy ki= sértés nemcsak a fényesebb anyagi javadalom miatt, hanem azért is, mert a tudomány emberére kiszámíthatatlan érték, ha oly körbe juthat, ahol a tudományt, az egész művelt világ érdeklődése és ellenőrzése mellett, igazán önmagáért művelik. Egyik most megjelent újságban azt olvasom, hogy Goldziher áldozatkészen itthon maradt, bár hazáját inkább lett volna oka tán még „gyűlölni" is, mint szeretni. Ezt méltatlan vádnak tartván, nem hagyhatom szó nélkül. Mert utóvégre kétségtelen, hogy őt a magyar állam képeztette ki. Összes külföldi útjait államköltségen tette. Amint magántanár lett, szokatlanul azonnal 1200, majd 1600 forintos állandó jutalomban részesült, ami 40—50 évvel ezelőtt ha nem is sok pénz, de pénz volt. Igaz, hogy a magyar állam később mostohán is bánt vele. De csak azért, mert a köz viszonyok még igazán nem engedték meg, hogy másként járjon. Viszont azon idő alatt is, ép úgy mint egész életében vele volt, úgyszólván karjain ringatta tudományos életünk legkiválóbb testülete. Tevékenységét a Magyar Tud. Akadémia mindig a legeslegnagyobb mértékben méltányolta. Nem töltötte még be 20-ik évét, mikor levelező tagjai közé vette föl. Később, 1892-ben rendes tagjává, 1905-ben az I. (nyelv- és széptudományi) osztály elnökévé, 1911-ben igazgatói tanácsa tagjává választotta. Mind a három olyan megtiszteltetés, a minőben hitfelei közül még soha senki sem részesült. Az egyszerű tudós immár egy sort ült s tanácskozásokban, jogai czímén mintegy egyenlősült József főherczeggel, aranygyapjas vitézekkel, miniszterekkel. Közéletünknek Goldziher mindig méltányolt, mindig számottevő tagja volt, bár maga is folyton folyvást hirdette, hogy érzéke sincs kormányzati ügyek iránt. Súlyos bilincs gyanánt viselte hosszúnál hosszabbra nyúlt hitközségi titkárságát, s gyönge emberek szokásaként szakadatlanul panaszkodott miatta, még akkor is, mikor már megszabadult tőle. Fővárosi bizottsági tagságát vagy tréfálkozva emlegette, vagy boszankodva a „hiábavaló időlopásért" amit a főváros gyűléstermében (soha meg sem mukkanva) követett el. Nem vetve beszélt róla, mily passzióval buktatták őt ki Ehrlich G. Gusztáv és Morzsányi, a mint úrrá lettek a VII. kerületben. A politikától meg a szó szoros értelmében undorodott. Engem is sokat korholt a politizálás miatt. Mikor pedig a főváros IXX. kerülete országgyűlési képviselővé választott, szokatlan hevességgel támadt rám, hogy „Istentől adott adományaimat az útfélre szó= romborgőzös kortesek közé. Elvégzik azt kevesebbre elhívottak is." Hiába vetettem ellene, hogy historicusnak közvetlen közelből kell látnia, miként végzik az ország dolgát. Falrahányt borsó volt minden szavam. Ki mondta rám a szentencziát: „Fahnenflüchtig vagy a tudomány zászlaja alól! Viszont én sokat évődtem vele, hogy nem csak a politikában, de a tudományos társadalom körében se teszi meg kötelességét. Mindég a többséggel tartott. Előtte a többség javaslata szentírás volt, így szavazott akkor is, mikor nyilván tudtam, hogy egyéni meggyőződése mást diktált. Annyi bizonyos, hogy semmikép nem termett a közügyek vitelére. Maga érezte legjobban, mennyire nem tudná megállani helyét a közélet durva tülekedéseiben. Félénk óvatosság honolt benne, mely irtózott minden kellemetlenségtől. Óvakodott bárkit is megbántani. A közönséges embereket kerülte. Tarott tőle, hogy „becsapják." Sokszor emlegette öreg anyját, aki ujját felemelve, aggódó tekintettel kötötte a szívére több ízben is: „Nazi, Nazi! lasz' dich nicht in einen Sack hin einfoppen." Vigyázott is minden lépésére. Csak egy példát hozok fel, de kora ifjúságából, amikor az emberek alaptermészete még leplezetlenül szokott nyilvánulni. A Schleiermacher születésének százados évfordulójakor Németországban tartott ünnepélyekről Berlinből egy czikket küldött be a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapba, mely ott, névtelenül, meg is jelent. Ebben megcsipkedi „az egyházi reakczió látható fejét és a hatalom azon kezelőit, kik örömest kacsintanak Rómára és minden szentéire" és a kik 300 évi fejlést ignorálnak a hitvallások kötelező erejének megítélésében. Saját véleményének ilyetén nyilvánítása, mely egészen az akkori eszmeáramlatok sodrában halad, elég volt arra, hogy czikke beküldésekor, 1868 november elsején a következő sorokkal forduljon atyámhoz : „Csak arra kérem, hogy nevem semmikép se említtessék vagy tétessék ki melléje, sőt hogy a szerző senki által ne ismertessék , ki tudja, hogy a nagyméltóságos kormány, különösen Ő Exczellencziája báró Eötvös értelmében cselekedem-e a festegetett elvek hirdetésével ? ?" Békeszeretőbb embert, mint Goldziher, soha életemben nem láttam. Szelíd volt mint a galamb, melyről azt tartják, hogy nincsen epéje. Nem hiszem, hogy valaha szert tudott volna tenni ellenségre. Felekezetéhez buzgón ragaszkodott. Az isteni kegyelembe vetett törhetlen hite az egyi istenhívő mintaképévé avatta. Azért szerette úgy a XXIII. zsoltárt: „Az UR énnékem őriző pásztorom." Igen jól érezte magát hit felei között. A VII. kerület azon részében lakott, melyet nagy előszeretettel titulált Budapest ghettójának. Ott van, Hollós utcza 4-ik szám alatt, a zsidó fiárvaház alapítványi, ócska háza, ahol 41 évig lakott régi jó barátja, Kohn Sámuel, a tudós rabbi szomszédságában. Kielégíthetetlen tudományszomj élt benne. Tudása kiterjedt a keleti dolgok minden ágára. Különösen erős volt a részletekben, általában mindabban, ami memória dolga. Jóval gyengébb az összefoglalásban. Sokat bosszantottam amiatt, hogy egyik főmunkájának „Az Iszlámnak" első mondata egy „is"-en pen= dal, amit syntheticus gondolkodó nem követhet el. Tudósok között úgy érezte magát, mint a hal a vízben. Derűs kedélye s lelki fürgesége szinte lubiczkolt a neki való elementumban. Otthonán kívül jóformán mindig a könyvtárakban, főleg az akadémiai és az egyetemi könyvtárban lakott. S mivel én is azt cselekedtem, rendszerint a könyvtárakban talált köztünk, ahol nem igen lehetett tőle szóhoz jutni. A tudomány csarnokaiban úgyszólván bugyborékolva tört ki belőle a sok ismeret, anekdota, irodalmi játszi, gyermeteg kedélye kuriózum, és munkaereje fölött, egész a legutóbbi ideig, nyomtalanul suhantak el az évek, miben — úgy sejtem — nagy része lehetett áldottlelkű nejének, Mittler Laurának. Csak sejtem, mert családi viszonyairól mélyen hallgatott. Nem emlegette tudós fiát, s jó barátjai is csak a lapokból értesültek róla, hogy jogász fia egy csekélység miatt önkezével vetett véget életének. Most ott nyugossza az igazak álmát a szeretett fia mellett magának fenntartott sírban. Fájó szívvel búcsúzom tőle. Szép pályát futott meg. Dicsőséget árasztott mindarra, amit forrón szeretett: családjára, vallására, nemzetére és hazájára egyaránt. Ballagi Aladár: GOLDZIHER IGNÁCZ.