Vas Népe, 1965. március (10. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-07 / 56. szám

Reflektorfényben Kodály Zoltán életműve tagadhatatlanul, a leghal­ványabb kétséget kizáróan a miénk. Nekünk, rólunk beszél. Éppen ezért korsza­kos jelentőségű. Általános érvényűvé tudta emelni sajátot, nemzeti mondani­valóját, az emberiség ügye­ié növelte azt, aminek ere­dete a mi népi kultúránk­ból, történelmünkből, folk­lórunk értelméből, indulati töltéséből, formakincséből gyökerezik. Ezért lesz indokolt, h­a meghallgatjuk, miként vé­lekedik róla — s ezen ke­resztül tehát rólunk — a külföld. Mit ír Martinov, jeles szovjet zeneszerző és esztéta: „Kodály Zoltán zenéje országunkban már a huszas években ismertté vált. Ek­kor mutatták be első ízben Moszkvában cselló-szonátá­ját. Ezt követően elhang­zott a hangversenyeken a Háry János szvit, a Galán­­tai táncok s a kiváló ma­gyar zeneszerző több más alkotása, amelyek szépsé­gükkel, eredetiségükkel azonnal lebilincselték a hallgatókat. Miért szeretik nálunk Kodály muzsikáját? Azért, mert tisztán népi, mert igaz, s mert magas művé­szettel jeleníti meg Magyar­­ország arculatát, népének érzelmeit. Hogyan jellemzi ezt a művészetet a neves svájci kam­­ester és teoretikus, Ernest Ans érmét? „Kodály egyénisége nem kelt divatos feltűnést, és Kodály nem áll egyedül eb­ben a nemben... a divat múló, a való értékű zene viszont maradandó.” Mit mond a francia kó­rus­művészet kiváló patró­­nusa, Louis Durey? „Kodály Zoltánt, a je­lenkori muzsika egyik leg­kimagaslóbb egyéniségének tartom zeneszerzői munkás­ságáért csak­úgy, mint nép­zenei kutatómunkájáért és nevelési szerepéért. Ko­dály művei közül különö­sen a Psalmus Hungarians, a Háry János, Székelyfonó és a Galántai táncok cso­dáló­ja vagyok, de mélyen megindut kórusaink szépsé­­ge és tisztasága is, így a Kállai kettős, a Molnár An­na, a Mátrai képek és any­­nyi más... Hosszú út vezetett a szá­zadforduló romantikus ze­nei nyelvétől addig a leg­fontosabb dolgok természe­tes méltóságához tartozó egyszerűségig, ami a mai Kodály Zoltánt jellemzi. Puritán alkotó. Nemcsak közismerten puritán, életvi­telére célzunk itt, ami hí­ján van mindenfajta „mű­vészkedésnek”, artisztikus nagyképűsködésnek és kü­löncködésnek. Művét, mon­danivalóját és művészi nyelvét jellemzi ez a le­tisztult egyszerűség. Ko­dály a bonyolultságot fog­lalja össze s fejezi ki egy­szerűen, világosan, mond­juk így: demokratikusan. Nyelve a­ nép nyelve; nem­csak a tudós kutató buzgal­mával, hanem az alkotó kíváncsiságával, s demok­ratikus szenvedéllyel fi­gyelt a népre, hogy zenei anyanyelve minden erejét és finomságát ellesse. S azt, amit a nyelv sommáz, a művészi tartalmat: az emberi kapcsolatok, plebe­­jusi indulatok, vonzások és taszítások érvényes törvé­nyeit. Kodálynak pályatár­sával, barátjával, hű szö­vetségesével, Bartók Bélá­val együtt — tudta, hogy honnan kell merítenie, s azt is tudta, hogy miért. Hősei nem afféle tarka díszlet­ elemek. Szűkszavú­sága: lényegmondás. Nem a tarka képzelet, a gazdag­ság, a nagy színskála hiá­nya, hanem kérlelhetetlen következetesség, ragaszko­dás az óriási választékból meglett legjobb, legérvénye­sebb, a legtalálóbb zenei hasonlathoz. Nem csodálható, hogy a külföld nem a művészi tel­jesítményhez fűződő ma­gyarázatokat értékeli, még kevésbé a mentségeket, ha­nem magukat a műveket. Mi látjuk, átéljük a kö­rülményeket, a nagyvilá­got a végeredmény érdekli. Kodály Zoltán azonban művei hallatlan szuggeszti­­vitása révén érdeklődést, tartós vonzalmat tudott éb­reszteni a művek oka, ins­pirációja iránt is. A ma­ga alkotó géniusza segít­ségével mintegy beemelte a halhatatlanság és a közfi­gyelem magaslati tájainak védelmébe műveinek hőse­it, népünk fiait, lányait, nyelvüket, gondolatvilágu­kat, érzéseiket. Ezért je­lent ma már önmagában többet a nagyvilág szemé­ben, bizonyos mértékben nemzeti zenénk jelképe is. S merthogy művészete a miénk, elidegeníthetetlen sajátunk, megtoldhatjuk mondanivalónkat: a mai Magyarországnak, népünk beteljesülő vágyainak k­is nagykövete Kodály Zoltán. Z­OLTÁN Negatív szereplők az irodalmi művekben »•Ss után­a téma! (Endrődi István kaliberú­rája) A szocialista realizmusról A Társadalmi Szemle februári számában kö­zölte az MSZMP KB mellett működő Kultu­rális Elméleti Munka­­közösség tanulmányát a szocialista realizmus kérdéseiről. A bevezető megemlíti: a tanulmány az évek óta folytatott viták eddigi eredményeit rögzíti, s emellett továb­bi vitára kívánja ösztö­nözni az esztétákat, Iro­dalmárokat, kultúrpoli­­tikusokat és művésze­ket, hogy a kommunista művészetelmélet eme legfontosabb kategóriá­jának tisztázására irá­nyuló együttes erőfe­szítésük elősegítse mű­vészetünk és kultúránk még eredményesebb fej­lődését. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a terjedelmes írás főbb szempontjait. 1­932-ben a szovjet párt feloszlatta a proletár iro­dalmi szervezeteket, s a szektás, proletkultos gyen­geségek elhárításával egy­idejűleg a szovjet iroda­lom fellendülésének új korszaka kezdődött. Ebben az időben fogalmazták meg először a szociálisa realiz­mus fogal­mát E meghatá­rozás szerint: „A szocia­lista realizmus, mely alap­vető módszere a szovjet szépirodalomnak és irodal­mi kritikának, a művészet­től megköveteli, hogy a va­lóságot forradalmi fejlődé­sében, igaz, történelmileg konkrét módon ábrázolja. Emellett a valóság művé­szi ábrázolásának igaz vol­tát és törénelmi konkrét­ságát egybe kell kapcsolni a dolgozók szocialista szel­lemű eszmei átalakításának és nevelésének feladatá­val.” A későbbiekben ezt a helyes és a művészetek fejlődését ösztönző elvet dogmatikus és revizionista torzítások befolyásolták. A dogmatizmus a valóság gazdag és művészi ábrá­zolása helyett a merev sé­mák szerinti illusztrálás felé szorította az irodal­mat, a revizionizmus pe­dig kétségbevonta a párt­irányítás elvi jogosultsá­gát, nem ismerte el a pár­tosságát a művészetben, hanem az ösztömösséget hirdette. Bár a marxista esztétika igen fontos vívmányai fű­ződnek Lukács György ne­véhez mégis munkásságá­nak egyes elemei mind a dogmatikus mind a revizio­nista torzításokhoz hozzá­járultak s nem segítették ösztönzően az új vívmá­nyok között a szocialista irodalmat. Lukács elméle­tének helyes alaptétele a lenini visszatükröződés- el­mélet alkalmazása a mű­vészetben. Ennek lényege az, hogy a realista művé­szért a valóságot híven, a maga összetettségében, tel­jességében, „intenzív tota­litásában” tükrözi. E művé­szet a valóságot érzékletes konkrétsággal fejezi ki az egyedi és az általános dia­lektikáját önmagában egye­sítő különös segítségével. De ez az esztétikai felfo­gás a visszatükröződés fi­lozófiai elvét túl közvetle­nül vitte át a művészetbe, s hajlamos volt arra, hogy valamely meghatározott, egyedül helyesnek vélt for­mát, stílusrendszert is egye­düliként érvényesnek nyil­vánítson. Ez a stílusesz­­mény — szántára — a gya­korlatban a múlt századi polgári regény volt, s eh­hez képest egy-két alkotó kivételével a későbbi fejlő­dés — szerinte — hanyat­lásnak, dekadenciának mi­nősült. Ez az esztétikai is­kola elhanyagolta a világ­nézet fontos szerepét, a pár­tosság elvét, lényegében te­hát a polgári ízlés és szem­lélet húzódott meg mögöt­te, demokráciafogalmának az irodalomban és művé­szetben a „nagyrealizmus” kategóriája felelt meg, így ez a felfogás alkalmatlan­ná vált arra, hogy vele a huszadik századi művészet­nek a múl­t századitól lé­nyegesen eltérő szocialista és polgári jellegzetességeit megfelelően értelmezhes­sük. A mai vitákban a realizmust és a szocia­lista realizmust illetően kü­lönböző marxista, vagy marxista indíttatású néze­tek alakultak ki. Roger Garaudy francia és Ernst Fischer osztrák esztétáik hajlanak arra, hogy a vi­lágirodalom minden jelen­tős alkotóját besorolják a realizmus körébe. A koráb­bi dogmatikus felfogás sok jelentős nem-realista mű­vészt elhatárolt onnan, mi­vel a realizmus fogalmát azonossá tette a művészi értékkel, sőt etikai tarta­lommal is megtöltötte azt. A realizmus „parttalanná” válása azonban semmit­mondóvá tenné a művészi realizmus fogalmát, s­ik, végletesen absztrakt és esz­meileg dekadens, pesszimis­ta művet is bevonna ide, ezért végeredményben el­fogadhatatlan. Mindazonál­tal a „parttalan realizmus” képviselőinek érdemük, hogy — habár túlzottan is —, de hangsúlyt adtak az eddig némiképpen elhanya­golt sajátosság: a művészi aktivitás, az alkotói terem­tőkészség gazdag tartalmai­nak. Egy másik jellegzetes álláspont a vitában az, amely Lukács nagyrealiz­­mus -elmél­e­tének nyomában jár, azzal a lényeges kü­lönbséggel, hogy igyekszik magát elhatárolni mind­azoktól az elméleti torzítá­soktól, amelyek Lukácsnak a XIX. századi Irodalomra korlátozott szemléletéből fakadtak. Ez a felfogás kritikailag értékeli és elis­meri a huszadik századi szocialista avantgarde leg­jobb vívmányait is. Egy harmadik felfogás a realiz­must nem módszerként, ha­nem stíluskategóriaként ér­tékeli, felismervén, hogy egy-egy kor azonos stílusán belül különböző művészi felfogások, törekvések, he­lyezkedhetnek el. A Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya a továbbiakban a történeti és elméleti kérdések átte­kintése után a szocialista realizmus általános prob­lematikáját tárgyalja. Meg­­állapítja, hogy a szocialista művészet az első, amely tudományos világnézetre, a marxizmus-leninizmusra tá­maszkodva fejlődik, tuda­tossága abból ered, hogy szorosan összefonódik a forradalmi munkásmozga­lom fejlődésével. Innen ered pártossága is, és hu­manizmusának újszerűsége, hiszen most vált első ízben igazán lehetségessé az em­ber teljes szabadsága, har­monikus kibontakozása. A tudományos világnézet alapján értelmezhető he­lyesen a pártosság, a mun­kásosztály történetileg ob­jektíven kifejeződő érdekei­nek felismerése, ez egyben a valóság helyes művészi visszatükröződésének, a realizmusnak is kulcsa. A szocialista művészet nem nélkülözheti a párt­irányí­tást, amely elsősorban esz­mei befolyásolást jelent, amely nem egyéb, mint a nép, a társadalom s a szo­cialista építés művészi szükségleteinek megfogal­mazása, közvetlen kifejezés­re juttatása, valamint az eszmei-ideológiai bírálat kötelezettségének teljesíté­se. A tanulmány fellép a politikai és a művészi érté­kelés vulgáris összekeve­rése ellen. Míg a politika az ember sokoldalú létét a természeti és társadalmi mozgásformák legalapve­tőbb törvényszerűségeinél, összefüggésekben fogja fél, addig a művészet sajátos­ságai révén képes arra, hogy konkrétan, részlete­zően és személyes jelleggel egyidejűleg, egységben ra­gadjon meg tipikus jelen­ségeket s így érzékletesen tárjon fel lényeges össze­függéseket. Ez azt is jelenti, hogy a művészet nem tölt­het be társadalomirányító vezető szerepet, de ugyan­akkor az irodalom nem al­kalmas arra sem, hogy a neje politikai kérdéseket közvetlenül visszatükrözze, azokat illusztrálja. A szocialista realiz­mus a szocialista társa­dalom fejlődő, alakuló va­lóságának művészi tükrö­zése, ebben rejlik optimiz­musa, ezért idegen tőle a polgári irodalom szoron­gása, a pesszimista, deka­dens hangulatok és a perspektívátlanság. Rámu­tat a negatív jelenségekre, megőrzi a korábbi realiz­mus kritikai jellegét is, de egyben meg is haladja azt, hiszen az objektív valóság mélyebb összefüggéseit, tar­tós törvényszerűségeit ra­gadja meg. Ugyanakkor szerepe nem korlátozódik kizárólag a szó­zabb érte­lemben vett visszatükrözés­­re, ellenben egyszerre érvé­nyesül benne a megismerő és az írói szubjektumot ki­fejező funkció. Korunkban a szocialista realizmus fon­tos jellemzői: az adott élet­anyag mély és teljes ábrá­zolása, az intenzív totali­tásra való törekvés, a kor­k­­rétség, az értelmetlenül túl­hajtott absztrakciótól való tartózkodás, a változás, a fejlődés iránti különös ér­zékenység, a múlt vissza­húzó erőinek a bírálata, az új társadalom új embere arculatának megrajzolása. A szocialista realizmus nem kerüli meg az életben je­lentkező konfliktusokat, mert társadalmilag, embe­rileg és művészetileg csak a kitűzött, megszenvedett távlatnak van hitele és csak a távlat összefüggéseiben válhat a harc, ha eseten­ként még oly tragikus is, emberileg, művészileg ér­tékessé. A tanulmány befeje­ző részében az irodalom, a művésze­tek magasrendű nevelő hatásáról szól, a szocialista irodalom és a tömegek kapcsolatáról, a művészet demokratizmusá­ról, a gondolati és formai igényességről és ugyanak­kor a formalizmus elkerü­lésének szükségességéről Megjelöli a további kuta­tások távlatait is, így pL a pozitív hős, a forradalmi romantika fogalmának történetileg helyes értelme­zését, a művészetek nem­zeti és nemzetközi sajátos­ságainak figyelembevéte­lét, az egyes művészeti ágak, sőt műfajok különle­ges problematikájának ki­dolgozását szorgalmazza. Sürgetően szükséges az is, hogy az elmúlt évtizedek, századunk művészi alkotá­sainak elemzése során a mi esztéták megha­tároz­zák azokat a törvényszerűsége­ket, amelyek a szocializ­mus felépítése korszakának realizmusára jellemzőek. I. T. VAS NÉPE *7 1965. márc. 7. Vasárnap •

Next