Vas Népe, 1965. március (10. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-07 / 56. szám
Reflektorfényben Kodály Zoltán életműve tagadhatatlanul, a leghalványabb kétséget kizáróan a miénk. Nekünk, rólunk beszél. Éppen ezért korszakos jelentőségű. Általános érvényűvé tudta emelni sajátot, nemzeti mondanivalóját, az emberiség ügyeié növelte azt, aminek eredete a mi népi kultúránkból, történelmünkből, folklórunk értelméből, indulati töltéséből, formakincséből gyökerezik. Ezért lesz indokolt, ha meghallgatjuk, miként vélekedik róla — s ezen keresztül tehát rólunk — a külföld. Mit ír Martinov, jeles szovjet zeneszerző és esztéta: „Kodály Zoltán zenéje országunkban már a huszas években ismertté vált. Ekkor mutatták be első ízben Moszkvában cselló-szonátáját. Ezt követően elhangzott a hangversenyeken a Háry János szvit, a Galántai táncok s a kiváló magyar zeneszerző több más alkotása, amelyek szépségükkel, eredetiségükkel azonnal lebilincselték a hallgatókat. Miért szeretik nálunk Kodály muzsikáját? Azért, mert tisztán népi, mert igaz, s mert magas művészettel jeleníti meg Magyarország arculatát, népének érzelmeit. Hogyan jellemzi ezt a művészetet a neves svájci kamester és teoretikus, Ernest Ans érmét? „Kodály egyénisége nem kelt divatos feltűnést, és Kodály nem áll egyedül ebben a nemben... a divat múló, a való értékű zene viszont maradandó.” Mit mond a francia kórusművészet kiváló patrónusa, Louis Durey? „Kodály Zoltánt, a jelenkori muzsika egyik legkimagaslóbb egyéniségének tartom zeneszerzői munkásságáért csakúgy, mint népzenei kutatómunkájáért és nevelési szerepéért. Kodály művei közül különösen a Psalmus Hungarians, a Háry János, Székelyfonó és a Galántai táncok csodálója vagyok, de mélyen megindut kórusaink szépsége és tisztasága is, így a Kállai kettős, a Molnár Anna, a Mátrai képek és anynyi más... Hosszú út vezetett a századforduló romantikus zenei nyelvétől addig a legfontosabb dolgok természetes méltóságához tartozó egyszerűségig, ami a mai Kodály Zoltánt jellemzi. Puritán alkotó. Nemcsak közismerten puritán, életvitelére célzunk itt, ami híján van mindenfajta „művészkedésnek”, artisztikus nagyképűsködésnek és különcködésnek. Művét, mondanivalóját és művészi nyelvét jellemzi ez a letisztult egyszerűség. Kodály a bonyolultságot foglalja össze s fejezi ki egyszerűen, világosan, mondjuk így: demokratikusan. Nyelve a nép nyelve; nemcsak a tudós kutató buzgalmával, hanem az alkotó kíváncsiságával, s demokratikus szenvedéllyel figyelt a népre, hogy zenei anyanyelve minden erejét és finomságát ellesse. S azt, amit a nyelv sommáz, a művészi tartalmat: az emberi kapcsolatok, plebejusi indulatok, vonzások és taszítások érvényes törvényeit. Kodálynak pályatársával, barátjával, hű szövetségesével, Bartók Bélával együtt — tudta, hogy honnan kell merítenie, s azt is tudta, hogy miért. Hősei nem afféle tarka díszlet elemek. Szűkszavúsága: lényegmondás. Nem a tarka képzelet, a gazdagság, a nagy színskála hiánya, hanem kérlelhetetlen következetesség, ragaszkodás az óriási választékból meglett legjobb, legérvényesebb, a legtalálóbb zenei hasonlathoz. Nem csodálható, hogy a külföld nem a művészi teljesítményhez fűződő magyarázatokat értékeli, még kevésbé a mentségeket, hanem magukat a műveket. Mi látjuk, átéljük a körülményeket, a nagyvilágot a végeredmény érdekli. Kodály Zoltán azonban művei hallatlan szuggesztivitása révén érdeklődést, tartós vonzalmat tudott ébreszteni a művek oka, inspirációja iránt is. A maga alkotó géniusza segítségével mintegy beemelte a halhatatlanság és a közfigyelem magaslati tájainak védelmébe műveinek hőseit, népünk fiait, lányait, nyelvüket, gondolatvilágukat, érzéseiket. Ezért jelent ma már önmagában többet a nagyvilág szemében, bizonyos mértékben nemzeti zenénk jelképe is. S merthogy művészete a miénk, elidegeníthetetlen sajátunk, megtoldhatjuk mondanivalónkat: a mai Magyarországnak, népünk beteljesülő vágyainak kis nagykövete Kodály Zoltán. ZOLTÁN Negatív szereplők az irodalmi művekben »•Ss utána téma! (Endrődi István kaliberúrája) A szocialista realizmusról A Társadalmi Szemle februári számában közölte az MSZMP KB mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmányát a szocialista realizmus kérdéseiről. A bevezető megemlíti: a tanulmány az évek óta folytatott viták eddigi eredményeit rögzíti, s emellett további vitára kívánja ösztönözni az esztétákat, Irodalmárokat, kultúrpolitikusokat és művészeket, hogy a kommunista művészetelmélet eme legfontosabb kategóriájának tisztázására irányuló együttes erőfeszítésük elősegítse művészetünk és kultúránk még eredményesebb fejlődését. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a terjedelmes írás főbb szempontjait. 1932-ben a szovjet párt feloszlatta a proletár irodalmi szervezeteket, s a szektás, proletkultos gyengeségek elhárításával egyidejűleg a szovjet irodalom fellendülésének új korszaka kezdődött. Ebben az időben fogalmazták meg először a szociálisa realizmus fogalmát E meghatározás szerint: „A szocialista realizmus, mely alapvető módszere a szovjet szépirodalomnak és irodalmi kritikának, a művészettől megköveteli, hogy a valóságot forradalmi fejlődésében, igaz, történelmileg konkrét módon ábrázolja. Emellett a valóság művészi ábrázolásának igaz voltát és törénelmi konkrétságát egybe kell kapcsolni a dolgozók szocialista szellemű eszmei átalakításának és nevelésének feladatával.” A későbbiekben ezt a helyes és a művészetek fejlődését ösztönző elvet dogmatikus és revizionista torzítások befolyásolták. A dogmatizmus a valóság gazdag és művészi ábrázolása helyett a merev sémák szerinti illusztrálás felé szorította az irodalmat, a revizionizmus pedig kétségbevonta a pártirányítás elvi jogosultságát, nem ismerte el a pártosságát a művészetben, hanem az ösztömösséget hirdette. Bár a marxista esztétika igen fontos vívmányai fűződnek Lukács György nevéhez mégis munkásságának egyes elemei mind a dogmatikus mind a revizionista torzításokhoz hozzájárultak s nem segítették ösztönzően az új vívmányok között a szocialista irodalmat. Lukács elméletének helyes alaptétele a lenini visszatükröződés- elmélet alkalmazása a művészetben. Ennek lényege az, hogy a realista művészért a valóságot híven, a maga összetettségében, teljességében, „intenzív totalitásában” tükrözi. E művészet a valóságot érzékletes konkrétsággal fejezi ki az egyedi és az általános dialektikáját önmagában egyesítő különös segítségével. De ez az esztétikai felfogás a visszatükröződés filozófiai elvét túl közvetlenül vitte át a művészetbe, s hajlamos volt arra, hogy valamely meghatározott, egyedül helyesnek vélt formát, stílusrendszert is egyedüliként érvényesnek nyilvánítson. Ez a stíluseszmény — szántára — a gyakorlatban a múlt századi polgári regény volt, s ehhez képest egy-két alkotó kivételével a későbbi fejlődés — szerinte — hanyatlásnak, dekadenciának minősült. Ez az esztétikai iskola elhanyagolta a világnézet fontos szerepét, a pártosság elvét, lényegében tehát a polgári ízlés és szemlélet húzódott meg mögötte, demokráciafogalmának az irodalomban és művészetben a „nagyrealizmus” kategóriája felelt meg, így ez a felfogás alkalmatlanná vált arra, hogy vele a huszadik századi művészetnek a múlt századitól lényegesen eltérő szocialista és polgári jellegzetességeit megfelelően értelmezhessük. A mai vitákban a realizmust és a szocialista realizmust illetően különböző marxista, vagy marxista indíttatású nézetek alakultak ki. Roger Garaudy francia és Ernst Fischer osztrák esztétáik hajlanak arra, hogy a világirodalom minden jelentős alkotóját besorolják a realizmus körébe. A korábbi dogmatikus felfogás sok jelentős nem-realista művészt elhatárolt onnan, mivel a realizmus fogalmát azonossá tette a művészi értékkel, sőt etikai tartalommal is megtöltötte azt. A realizmus „parttalanná” válása azonban semmitmondóvá tenné a művészi realizmus fogalmát, sik, végletesen absztrakt és eszmeileg dekadens, pesszimista művet is bevonna ide, ezért végeredményben elfogadhatatlan. Mindazonáltal a „parttalan realizmus” képviselőinek érdemük, hogy — habár túlzottan is —, de hangsúlyt adtak az eddig némiképpen elhanyagolt sajátosság: a művészi aktivitás, az alkotói teremtőkészség gazdag tartalmainak. Egy másik jellegzetes álláspont a vitában az, amely Lukács nagyrealizmus -elméletének nyomában jár, azzal a lényeges különbséggel, hogy igyekszik magát elhatárolni mindazoktól az elméleti torzításoktól, amelyek Lukácsnak a XIX. századi Irodalomra korlátozott szemléletéből fakadtak. Ez a felfogás kritikailag értékeli és elismeri a huszadik századi szocialista avantgarde legjobb vívmányait is. Egy harmadik felfogás a realizmust nem módszerként, hanem stíluskategóriaként értékeli, felismervén, hogy egy-egy kor azonos stílusán belül különböző művészi felfogások, törekvések, helyezkedhetnek el. A Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya a továbbiakban a történeti és elméleti kérdések áttekintése után a szocialista realizmus általános problematikáját tárgyalja. Megállapítja, hogy a szocialista művészet az első, amely tudományos világnézetre, a marxizmus-leninizmusra támaszkodva fejlődik, tudatossága abból ered, hogy szorosan összefonódik a forradalmi munkásmozgalom fejlődésével. Innen ered pártossága is, és humanizmusának újszerűsége, hiszen most vált első ízben igazán lehetségessé az ember teljes szabadsága, harmonikus kibontakozása. A tudományos világnézet alapján értelmezhető helyesen a pártosság, a munkásosztály történetileg objektíven kifejeződő érdekeinek felismerése, ez egyben a valóság helyes művészi visszatükröződésének, a realizmusnak is kulcsa. A szocialista művészet nem nélkülözheti a pártirányítást, amely elsősorban eszmei befolyásolást jelent, amely nem egyéb, mint a nép, a társadalom s a szocialista építés művészi szükségleteinek megfogalmazása, közvetlen kifejezésre juttatása, valamint az eszmei-ideológiai bírálat kötelezettségének teljesítése. A tanulmány fellép a politikai és a művészi értékelés vulgáris összekeverése ellen. Míg a politika az ember sokoldalú létét a természeti és társadalmi mozgásformák legalapvetőbb törvényszerűségeinél, összefüggésekben fogja fél, addig a művészet sajátosságai révén képes arra, hogy konkrétan, részletezően és személyes jelleggel egyidejűleg, egységben ragadjon meg tipikus jelenségeket s így érzékletesen tárjon fel lényeges összefüggéseket. Ez azt is jelenti, hogy a művészet nem tölthet be társadalomirányító vezető szerepet, de ugyanakkor az irodalom nem alkalmas arra sem, hogy a neje politikai kérdéseket közvetlenül visszatükrözze, azokat illusztrálja. A szocialista realizmus a szocialista társadalom fejlődő, alakuló valóságának művészi tükrözése, ebben rejlik optimizmusa, ezért idegen tőle a polgári irodalom szorongása, a pesszimista, dekadens hangulatok és a perspektívátlanság. Rámutat a negatív jelenségekre, megőrzi a korábbi realizmus kritikai jellegét is, de egyben meg is haladja azt, hiszen az objektív valóság mélyebb összefüggéseit, tartós törvényszerűségeit ragadja meg. Ugyanakkor szerepe nem korlátozódik kizárólag a szózabb értelemben vett visszatükrözésre, ellenben egyszerre érvényesül benne a megismerő és az írói szubjektumot kifejező funkció. Korunkban a szocialista realizmus fontos jellemzői: az adott életanyag mély és teljes ábrázolása, az intenzív totalitásra való törekvés, a korkrétség, az értelmetlenül túlhajtott absztrakciótól való tartózkodás, a változás, a fejlődés iránti különös érzékenység, a múlt visszahúzó erőinek a bírálata, az új társadalom új embere arculatának megrajzolása. A szocialista realizmus nem kerüli meg az életben jelentkező konfliktusokat, mert társadalmilag, emberileg és művészetileg csak a kitűzött, megszenvedett távlatnak van hitele és csak a távlat összefüggéseiben válhat a harc, ha esetenként még oly tragikus is, emberileg, művészileg értékessé. A tanulmány befejező részében az irodalom, a művészetek magasrendű nevelő hatásáról szól, a szocialista irodalom és a tömegek kapcsolatáról, a művészet demokratizmusáról, a gondolati és formai igényességről és ugyanakkor a formalizmus elkerülésének szükségességéről Megjelöli a további kutatások távlatait is, így pL a pozitív hős, a forradalmi romantika fogalmának történetileg helyes értelmezését, a művészetek nemzeti és nemzetközi sajátosságainak figyelembevételét, az egyes művészeti ágak, sőt műfajok különleges problematikájának kidolgozását szorgalmazza. Sürgetően szükséges az is, hogy az elmúlt évtizedek, századunk művészi alkotásainak elemzése során a mi esztéták meghatározzák azokat a törvényszerűségeket, amelyek a szocializmus felépítése korszakának realizmusára jellemzőek. I. T. VAS NÉPE *7 1965. márc. 7. Vasárnap •