Vas Népe, 1965. május (10. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

­ Mégy má­jus Hetvenötödször ünnepeljük Magyarországom május elsejét. A mai embernél ez alig több egy átlagos életnél. És mégis hányféleképpen ünnepeltük ez idő alatt. Találunk a ma­gyar május elsejék történeté­ben most már sok százezres 1890-ben a Városligetben tartották az első budapesti május elsejét. A fehér lepel­lel leborított tribünön vörös pajzsban két kézre fogott pu­sztán nagyot fordult a tör­­énelem kereke. Oroszország­ban 1917-ben a Bolsevik Párt vezetésével a nép megdöntöt­­e a cári elnyomást, és a maga tömeggyűléseket szép szám­mal, de találunk titokban ün­nepelt májusokat is. Olyan esztendő azonban egy sem volt 1890 óta, amikor május elsején néma volt az ország. A magyar munkásosztály hangja hol erősebben, hol rely szimbolizálta a munkás­osztály erejét. Az egykorú la­pok arról számoltak be, hogy ezrével jöttek gyertyagyári munkások és nyomdászok, esz­elős proletárhatalmát szervez­te meg a helyébe. 1919-ben a példát Magyarország, Szlová­kia, majd Bajorország népe is követte. Így lett 1919 fe­lejthetetlen május elseje a gyengébben, de mindig ott zengett a nagy nemzetközi má­jusi kórusban. Ha vért kellett áldozni érte, a magyar prole­tár a vérét adta. Mert a má­jus elseje nem egy ünnep a sok közül. Ez a munkásosztály nemzetközi harci napja, tergályosok, gépkezelők és ka­zánfűtők, szabók, sütők és ci­pészek, sokan zászlókkal és zeneszóval. A krónikások feljegyezték az 1891-es orosházi május el­sejét is. „Mikor Orosházára megérkezett Békéscsabáról a táviratilag segélyül kért kato­naság, egy század — írta a Népszava —, a parancsnok a katonasággal fegyvert tölteni rendelt, a főszolgabíró ismé­telve felhívta a tömegeket a szétoszlásra, melyre az a hi­vatal összes ablakait bezúzta. Erre a katonaság és a csend­őrség szuronyt szegezve a tö­megeket szétoszlatta, miköz­ben ez a csendőrséget kővel dobálta, mire az fegyvert hasz­nálva, a zavargók közül egye­seket megsérelmezett.’’ megvalósult néphatalom első örömünnepe. A zászlódíszbe öltözött Budapest utcáin soha nem látott tömeg, mintegy 600 ezer ember vonult fel. (Lent) Az 1945-ös május elseje ugyancsak emlékezetes marad mindenki számára, aki csak részt vett az akkori ünnep­ségeken. Az ország nyugati fele csupán néhány héttel ko­rábban szabadult fel, az a ta­vasz a parasztság százezres tömegének hozta meg ezer éve hiába várt jussát a földre. S először az ország történeté­ben azon a május elsején nemcsak a városok, de a fal­vak is ünnepeltek (Képünk Budapest Hősök tere 1943.) a hetvenötből Vézna kis proletárlányka kiáll a fáradi ha­jógyári munkások elé. A májusi szél összebor­zolja sűrű, vékonyszálú haját. Keskeny arcát betölti az indulat. Ajkáról száll a költemény: „Akasszátok fel a királyokat.. Gárdos Mariskának hívják és nyolc éves. Szeméből lövell a gyűlölet a „királyok" ellen. Korán megtanulta a törvényt: kétféle ember van, szegény és gazdag. Szerette a szegényeket, és engesztelhetetlenül gyűlölte a gazdagokat. Itt ülök most vele szemben. Elnézem apró termetét, sorstól barázdált, keményvonású ar­cát, szigorú ívelésű ajkát. Ő nem lát engem. Tizenöt évvel ezelőtt elvesztette a szeme vilá­­gát. — Tizenöt éve nem látom a betűt, de lá­tom a fényt, azt a fényt, amit életemben min­dig kerestem. S valóban látja a fényt, ha nem is a kül­ső fényeket. Hisz lehet-e világtalan, akinek gazdag lelkében egy egész világ lakozik? A klasszikus irodalomtól Marxig. Akiben ott él a művészet képet teremtő ereje és belső zené­jével a világosságot teremtő eszme? Nem! Lá­tó ő ma is, hisz alkotókedve egy pillanatra sem fogyatkozott, sőt még dúsabb színekkel ábrá­zolja az embert. Mennyi mindent írhatnék igazán esemény­dús életéről! A piros karosszék melegében ké­nyelmesen elhelyezkedve ő is napokig mesél­hetne igaz, szép meséket a küzdelemről, a harcról. Ki merne hát vállalkozni egy szűkre­­szabott riport keretében a teljességre? VAS NÉPE „d­átuM­­a . ." Gárdos Mariska 80 éves Ma is ír elbeszéléseket, amik olykor kis­regénnyé formálódnak. Miről ír? Talán arról a csöpp somogyországi leány­káról, aki 1885-ben megszületett? Akit a sors kegyetlensége kétéves korától ötéves koráig megfosztott a szemevilágától. Aki már akkor megtanulta, megérezte, felismerte a jót, a tisz­taságot. Vagy arról a családról, ahol az egyik év­ben megszületett a gyermek, csupán azért, hogy egy évre rá a kis koporsót kivihessék a teme­tőbe? Orvos, kórház, vágyálom volt akkor a proletárnak. Serényen dolgozik. Előadásokat tart, nevel, tanít. — Mindig tanítónő akartam lenni. Értet­tem az emberek nyelvén, éltem a szegények mindennapos gondjaiban, éreztem a lelkük minden rezdülését. De következtek a nehéz, harcos esztendők, s felsőbb iskoláról még álmodni sem lehetett. Ő mégis tanítónő lett, aki a lelkéből, eszéből szakította ki az igazságot, hogy az egyszerű embereknek fényt adjon az életébe. Híresek voltak a Gárdos szemináriumok. Sok ezer ta­nítványának lelkében ébresztette fel a marxiz­mus eszméinek igazságát. Tanítványai még ma is hálásak ezért. Lépésről lépésre ismerte meg a munkás­­osztály vágyait, érdekeit. Először a közösség hatalmas erejét fogta fel. Azt, hogy egy fá­radt proletár karját könnyű letörni, de állja­nak csak­ össze ezrivel, százezrivel, hatalmas forradalmi­­munkáshadsereggé, s akkor nincs senki, aki győzedelmeskedhet felettük. Hirdette az eszmét. Úgy tudta mindig átad­ni érzelmeit, a nép igazságát hallgatóinak, hogy azok vele együtt lelkesedtek, hittek. Vörös párttagsági könyvét őrzi. Benyúl az Íróasztal fiókjába és enyhe mosollyal, ami mö­gött talán inkább pironkodás, mint büszkeség rejtőzik, megengedi, hogy megnézzem. Tagsá­gának kezdete, — olvasom — 1900. A 15 éves leány hatvanöt évvel ezelőtt már tudta, hol a helye, ismerte célját. És az évek múlásával,az ösztönös sejtésből tudatos felismerés lesz, a harcok kérlelhetetlen forradalmárasszonnyá ed­zik Gárdos Mariskát. Alig öt év múlva megírja első könyvét. Húszéves ekkor és szerkesztője a Nőmunkás című lapnak, amelynek fejlécén — nem félve a bíróság szigorától — bátran írta: Szocialista politikai lap. 1919-ben, 34 éves korában a Vörös Újság egyetlen női munkatársa. A munkásegyetem előadótanára. Az Ötszázak tanácsának tagja. Azután__ — Emlékszem, ültünk az új városháza nagytermében. Kun Béla bejelentette a Tanács­köztársaság bukását. Borzasztó volt. Mintha kést szúrtak volna szívembe, dőlt a könny a szememből, úgy éreztem a legközelebbi hozzá­tartozómat vesztettem el. S aztán a szörnyű fehér terror!­fiz emig­ráns évek Bécsben. Az egész élete örökös, szün­telen harc. Keserű hónapok a Markában, a toloncban. — Szinte kibírhatatlan volt. Piszok, férgek, éhezés. Otthon beteg férjem és 10 éves kis­leányom várt. Keményen összehúzódik a szája, ha a fa­sizmusról szól. Mozgása energikus, emlékei le­­bilincselőek. A börtönben regényt fordított. Az Októberi Forradalom 20. évfordulójára megje­lentette börtönben készült műfordításában Vja Ehrenburg regényét. Mennyi küzdeni akarás. Milyen óriási ki­tartás. Vajon hol rejtőzött az ereje a törékeny asszonynak, hogy félt tőle minden uralkodó rend. Ady Endre így ír róla 1904-ben, egyik nagyváradi újságcikkében: „...A szocializmus keblén igaz, piros szegfű Gárdos Mariska, fé­ket nem ismerő igaz agitátor tehetség ... Pél­dátlan bátorsággal izgat a fennálló társadalom kiváltságos osztályai ellen... Ezen az arcon láthatni milliók szenvedését, egyéni gond, egyé­ni bánat nem teheti ily markánssá a voná­sokat. ..” S végül így jövendöl a költő: „Hátha meg vagyon írva számára, hogy ott lehet, ha majd egyszer megérik a kalász .. .** És ott volt. Sírva, nevetve, de elsők kö­zött a hatvan éves, viharokban edzett asszony. Részt kért az új életből, a nehéz feladatokból. Irt. Szervezte az MNDSZ-t, mindenhol fölbuk­kant fáradhatatlan kis alakja. S aztán bekövetkezett a tragédia, a megfá­radt szem bezáródott, a petróleumlámpa pislá­koló fényénél átolvasott éjszakák megviselték a látóidegeket. Ennek ma 15 esztendeje. Azóta diktál, nem tört meg. Nemrég jelent meg élete regénye „Szállj gondolat__” és a „Kukoricán térdepelve”. Egy harcokban eltöltött élet nap­lója igaz átéléssel, teremtő művészi erővel. A m­inap valaki megkérdezte tőle, nem fá­radt-e már? — Én egész életemben elégedetlen voltam eredményeimmel, ezért mindig új célokat állí­tottam magam elé. Ezekért persze sokat kellett dolgoznom. Úgy vélem, a legtökéletesebb élet­­eliekt a munka. Így nem jutott soha időm a fáradtságra. Május 1 a munka, a tavasz ünnepe, s az ő születése napja. A sok-sok gratuláló levél és távirat mellé küldjük mi is jókívánságainkat, további hosszú életet kívánva, erőben, egészség­ben. írta és fényképezte: Regős István 1363. május 1. Szombat

Next