Vas Népe, 1974. április (19. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-14 / 87. szám
/Hakja szép? él® '„Derkovits Gyula rövidre szabott életének fele — pontosan húsz év — Szombathelyen telt el. Az 1894 és 1914 évhatárok közti időben a zárkózott, de mindenre figyelő ifjú ennek a városnak a konkrét viszonyai között ismerte meg az eseményes és folyton változó világot, a sokszínű és csodálatos természetet, a jót és rosszat magukban hordó embereket, a kapitalista életvitel kérlelhetetlenségének következményeként a családjában gyakori nélkülözést, az ismétlődő gyászt, mindazt, ami bizonyosan befolyásolta érzés- és gondolatvilágát, a művészetét.“ A fenti sorokat Kunir Lajos, Derkovits és Szombathely című tanulmányából kölcsönöztük (megjelenik az Életünk 1974. évi 2. számában) a szerző beleegyezésével, aki már hosszú évek óta arra törekszik, hogy minél több — ma még homályos részletet — felderítsen a nagy művész szombathelyi éveiről. — Mi ösztönözte a kutatására? — Az ötvenes évek elején találkoztam Kiss Pál asztalosmesterrel. A mai Lenin úti bisztró helyén állt a műhelye. Az idős mester Derkovits Gyula apjánál töltötte inaséveit, és az akkori kor szokásai szerint, mint házi mindenes, félig családtagnak számított. Együtt étkezett a mesterekkel, s a kis Gyulát, aki a népes család harmadik tagjaként 1894. április 13-án született Szombathelyen, a Rumi út 4. szám alatti házban, sokszor dajkálta, térdén lovagoltatta. Ő mesélte, hogy bizony gyakran kopogtatott az ínség Derkovitséknál, mert a megrendelők sokszor visszaéltek a műbútorasztalos atya jóhiszeműségével. — Újságíró voltam megfogott a téma. Az idős mestert, az egykori kisinast hallgatva nem hagyott nyugodni a nagy lehetőség, hogy felderítsem és megírjamDerkovits Gyula szombathelyi éveit. Felkerestem ismerőseit, iskolatársait, élő családtagjait, az iparos és a művész kortársakat, míg végül kialakult bennem Derkovits Gyula szombathelyi, személyiségformáló éveinek — fél életének — eléggé hű, de még kiegészítésre szoruló története. — Hogyan teltek a művész gyermekévei? — Az apa, bizonyára anyagi megfontolásokba, hiszen minden családtag egyben ingyen-munkaerőt is jelentett, valamennyi fiúgyermekét asztalosnak szánta. Gyula fia is asztalos szakmát tanult: 1910-től 13-ig inaskodott, majd a továbbiakban, 1914. július 21-ig segédként dolgozott apja műhelyében. Ő maga így beszél ezekről az évekről a „Mi ketten” című könyvben: „Húztam a kiskocsit, dolgoztam a gyalupad mellett, deszkát fűrészeltem, gyalultam, véstem, vagy politúroztam és hajtottam szorgalmasan körbe a politúros labdacsot. .. fényesült a mahagónilemez a rádörzsölt politúrtól és arcom verejtékétől. Fájó szívvel gondoltam és vágytam az estét a rajzolásért, amit most már csak ritkán csinálhattam és csakis este, mikor kifáradva abbahagytuk a munkát és a többiek pihenőre tértek.“ „Este, óh az este! Ha ráteregette kékes homályát a szemekre és megenyhültek a forró nyámapi műhelykínjaim, én akkor próbálgattam szárnyaimat a művészet légterében — rajzolhattam. Vagy vasárnap. Akkor az egész nap az enyém volt. Festhettem, faraghattam napestig.“ Már ezek a sorok is érzékletesen láttatják, hogy Derkovits Gyula keservesen töri az őt gyalupadhoz kötöző atyai szigort, hiszen nagyon mélyről jövő alkotói ambíciók feszítik. Este, vasárnapokon és ünnepnapokon élhetett csak önmegvalósító tervének. Tárnoki Jolán, Derkoviszék egykori házigazdájának ma is Szombathelyen élő leánya a következőket mondja erről a kielégíthetetlen alkotói szenvedélyről: „Gyula állandóan rajzolt vagy festett. Télen és rossz időben a műhelyben, máskor meg az udvaron. A műhely elég világos volt. A Permire néző két ablak ugyan nem volt nagy, de az udvari üveges ajtón át sok fényt kapott. Itt az ajtó mellett szokott dolgozni. Mindig bezárkózott, senkit nem engedett be. Ha az udvaron rajzolt, itt sem igen engedte meg, hogy mások nézzék munkáját. Én sokszor elmentem mellette, de egyetlen egyszer történt, hogy odahívott. — Jolán kisasszony! Jöjjön ide, nézze meg, mit festettem! Színes festmény, a világosi fegyverletétel volt A katonák halomba dobálták fegyvereiket és lehajtották fejüket. Nők is voltak a képen, karjukon gyermeket tartottak és elkeseredetten nézték a fegyverletételt.“ — Mit tud Kuntár Lajos az első sikerekről? — Hogy a kezdeti félszegség — a mesterségbeli tudás magasabb fokán — feloldódott, majd a művészi tehetség nyilvánoságot követelt, az utolsó szombathelyi évek bizonyítják. Wolf Samu vászonkereskedő édesanyjának és Mayer Jakab kalapos leányainak portréit már megrendelésre készíti el a fiatal asztalos. A Savaria Múzeumban látható Kékruhás lány ebből az időből való. S noha az apa és fiú közötti konfliktus bizonyára sokat rontott kettőjük viszonyán, jellemző az érzékeny lelkületű művész jó iránti fogékonyságára, hogy első tiszteletdíjának jelentős részét — akkor már betegeskedő — apjának adta. — Derkovits Gyula szakításnak tűnő hirtelenséggel távozott Szombathelyről. Miért? — A családot összetartó erő az édesanya 1908-ban bekövetkezett halálával megszűnt. Az ellentét ezután már nemcsak az apa és a fiúk, hanem a fiúk között is kiéleződhetett Közrejátszottak ebben idős Derkovits Gyula második házasságának terve, majd a megrendelések hiányában egyre sűrűsödő gondok, s bizonyára az ifjú művész állandósuló kitörési kísérletei is. Mindez az első világháború kezdetére azt eredményezte, hogy a lehúzó körülmények, a békétlenség és a meg nem értés közegéből — talán pillanatnyi elkeseredésében — a 20 éves ifjú a frontra „menekült”. — Ismeretes, hogy Derkovits Gyula rokkantan tért meg a háborúból, de nem Szombathelyre. Szülővárosát többé nem látta viszont? — A művész szombathelyi évei 1914-gyel lezárulnak. Még vendégként sem járt ezután gyermekévei színhelyén, pedig érett művészként is visszavágyott. Feleségének, Dombai Viktóriának a következőket mondotta erről, mint azt egy korábbi újságközleményből tudjuk: Egyszer majd elviszlek Szombathelyre, és megmutatom neked, milyen más a Gyöngyös meg a kis Perint, mint a Duna. Azok ott megnyugtatóak. Jó a partjukon sétálgatni. Szeretnék egyszer egy kollektív kiállítást rendezni a Kultúrházban. Így mutatkoznék be — talán még akadna valaki, aki emlékezne rám.“— Személyesen, rövid és küzdelmes életében nem látogatott haza, de nem sokkal halála után (1936) művei eljöttek helyette. A megye képzőművészeit egyesítő Szent Márton Céh, dr. Tóth János mérnök és festőművész kezdeményezésére, kiállította 45 alkotását. Az első dunántúli képzőművészeti kiállítás alkalmával kiadott katalógus előszavában a következő méltatást találjuk: „Maga a kiállítás folytatása annak a programnak, melyet a Céh az elmílt évben állapított meg s a Sterio — hagyatéki kiállítással kezdett megvalósítani. A kiállítás keretébe kapcsolta be a Céh Derkovits Gyulának, a szombathelyi származású, oly korán elhunyt európai értékű és hírű nagy művész művészi hagyatéka egy részének kiállítását is. Ez az anyag azt bizonyítja, hogy Derkovits minden iránytól, minden elődjétől és kortársétól függetlenül alkotta meg a maga sajátos, nagyvonalú művészetét és eljutott kora halála ellenére a legmagasabbrendű művészeti beteljesülésig: önmagát tökéletesen, a maga nyelvén fejezte ke, talán azért, mert majdnem teljesen önmaga, volt a tanítómestere, akadémiák, mestereit közbenjötte nélkül .* Az írott Kő is felkészítette olvasóit a kiállításra, íme egy szemelvény erről: „.. .elvitathatatlan hatása alatt áll úgyszólván az egész ifjú festőnemzedék, s alig van olyan fiatal tehetség, akinek festészetében határozott nyomára ne bukkannánk Barkóértt képalakításának és szbutatásánek. .. S nem « maga szubjektív én miméinek részesévé akarta, tenni s számláidé, mint —expresszionisták, hanem ezek tisztára indulati forrongásával szemben világnézeti állásfoglalást akart képeivel mindenkire rákényszeríteni... Nem induvicializmust hirdetett, de, nem közösséget... Mindazt a remegő gyengédséget, ami gyermekkorától elfojtottam élt benne s titokzatosan terebélyesedett a lelkében az anya, az anyaság, a szenve■édő asszony felmagasztalására szórta felröppenő tehetségének leggyönyörűbb műveivel“ — Szombatthely városrészt, iskolát, művelődési házat, emlékmúzeumot létesített és ösztöndíjat alapított európai rangú nagy fia tiszteletére, bátran elmondhatjuk tehát, a szülőváros méltóan emlékezik. Vajon a városlakók szívében hogyan él Derkovits Gyula? — Derkovits alakja szép, s emléke élő. Nagyon sokan keresnek fel a művész nevét viselő intézmények dolgozói, iskolák tanulói, klubok és a szocialista brigádok tagjai közül azzal, hogy többet szeretnének tudni névadójukról. Ez a tisztelettel táplált igény is arra ösztönöz, hogy további részletekkel gazdagítsam és színezzem a művész pályaindító éveinek történetét. Farkas Imre fotók: T. LTILA, Felkelők, 1514 Derkovits Gyula dolgozott ezekkel az eszközökkel VAS NÉPE