Vas Népe, 1992. október (37. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-14 / 243. szám

Falu a dombok között • Olmodi pillanatok Az egyik legszebb falu, so­kan csak így emlegetik a ha­táron fekvő falut, Ólmodot. Ma már a régmúlt regéihez tartozik, hogy egykor csak az Őrségen keresztül lehetett bejutni a tele­pülésre. Személyi igazolvány maradt, a látogató pedig mehe­tett. Az elzártságnak nemcsak átkai voltak. Aki rosszban sánti­­kált, még a falu környékét is el­kerülte. Ez a tegnap. A ma valósága annyi, hogy jelenleg nyolcvan­­hatan élnek Ólmodon, közülük tizennyolcan hetven év felet­tiek. A község ügyeit a szom­szédos Horvátzsidányban ren­dezik, a pénz jórészét elviszi az iskola, a nemrég épült vastalaní­tó. Kilenc iskolás gyerek van a faluban, mondja a polgármes­ter, aki név szerint szedi össze a tanulókat. Annyira más minden a dombok közé húzódó telepü­lésen. Mintha itt felejtődött vol­na abból a korból, amikor a köz­ség többet jelentett házaknál, ut­cáknál, egy helyen élő emberek­nél. Szabadabban élünk, mondja az elöljáró, sokan jönnek a falu­ba. Külföldiek is. Keresik az el­adó házat, telket. Például a kö­zségházára is igényt tart az egy­kori tulajdonos. Itt a falu összes fontos intézménye. Orvosi ren­delő, kultúrház, könyvtárszoba, az önkormányzati iroda. Ha vissza kellene adni, nagyo megsínylené a község. Most megy az egyezkedés az Ameri­kában élő egykori tulajdonos­sal. Nem valószínű, hogy visz­­szaadják. Inkább arra hajlanak, hogy egy másik épülethez jus­son hozzá az régi házára igényt tartó. Keresik nagyon az öreg házakat „az idegenek.” Még az Alföldről is jönnek, mindig visszatérnek, annyira tetszik ne­kik a hely. Jó lenne valamennyi idegenforgalom a falunak, így a polgármester. Ott van a régi őrs, azzal lehetne kezdeni valamit. Hallani olyant is, hogy nyugati vevő jelentkezett erre is.Ha a fa­lu maga venné meg, többévi költségvetését felemésztené. Pedig ott ki lehetne alakítani kempinget, szálláshelyet. És akkor maradhatna a vendég. A gázról most készül egy tanulmányterv, azt vizsgálják, hogyan lehetne idehozni. Kő­szegről jönne a vezeték, nehéz ügy lesz. A távolság miatt, más­felől nagyon sok az idős, egye­dülálló ember. Nagy kérdés, ők hogyan fizetnék ki a költsége­ket. Utcák. Nyitott kapuk, terebé­lyes, göcsörtös diófák, zárt ajta­jú pajták. Igazi tündérvölgy, na­pi gondokkal.(Benkő S. fotói) Egy írás utóélete A szálak Vas megyébe vezettek A Haynaut eltemető pap Kőszegen nyugszik Az október hatodiki gyász­nap alkalmából jelent meg a Vas Népe hasábjain egy írás Egy pap bátor búcsúbeszéde Haynau te­metésén címmel. Mindjárt a cikk mejelenése utta nem várt reagálás érkezett, azzal a meg­lepő hírrel, hogy az a pozsonyi pap Vas megyei születésű volt, közelebbről kőszegi származá­sú, s a kőszegi temetőben ma is áll a síremléke. Minderre pedig a Tudomá­nyos Ismeretterjesztő Egyesület Vas megyei szervezetének e­­gyik vezető tisztségviselője, Po­­lay Istvánné hívta fel a figyel­memet. De honnan volt neki er­ről tudomása? A szálak az idei Savaria Nyá­ri Egyetemhez nyúlnak vissza. Augusztus elején, a Nyári Egye­tem megnyitására Szombat­helyre érkezett dr. Szentágothai János nyugalmazott anatómus professzor, a TIT országos elnö­ke, akit elkísért útjára felesége, Alice asszony is. Ő tett említést arról, hogy ükapja (vagy talán szépapja?) Biberauer Mihály e­­vangélikus lelkész a kőszegi te­metőben nyugszik, s­őt nagyon bántja, hogy a sírja nagyon el­hagyott és gondozatlan. Pedig ő 2-3 évvel ezelőtt már kéréssel fordult a kőszegi evangélikus gyülekezet vezetőségéhez, kér­ve a sír gondozását, illetve azt, hogy a sírkövet vigyék át a te­metőből az evangélikus temp­lomhoz, s helyezzék azt el a templom falánál vagy a szent­egyház udvarában. Ennek a ké­résnek a teljesítésére akkor biz­tató ígéretet kapott, de sajnos, mindmáig nem történt semmi. Amikor pedig az említett írás október 6-án napvilágot látott, nyomban megtörtént az „identi­fikálás”, hogy az a bátor pap, aki Haynaut eltemette Grazban, azonos azzal a Michael Bibe­­rauerrel, aki Kőszegen van elte­metve. De hogyan került a sípja Kő­szegre? Úgy, hogy a pap Kősze­gen született, s mivel német a­­nyanyelvű volt, német gyüleke­zetekben szolgált, így többi kö­zött Grazban is, ahol nevéhez fűződik az egyik grazi evangéli­kus templom építése is. Onnan került aztán később Pozsonyba, ahol a német luteránus gyüleke­zetét gondozta nyugalomba vo­nulásáig. Íme, néhány dátum: Biberauer Mihály 1853. márci­us 18-án végezte el a temetési szertartást Haynau sírjánál Grazban. (Nyilván azért is őt kérték fel a temetési szolgálatra, mivel azelőtt Grazban is szol­gált.) Rá három évre, 1856-ban ment nyugdíjba, s úgy döntött, hogy hazatér szülővárosába, Kőszegre, ahol még három évet élt, 1859-ben bekövetkezett ha­láláig. Később sírjába temették az 1886-ban elhunyt feleségét és Auguszta nevű leányát is. A minap jártunk a kőszegi te­metőben, ahol könnyen rátalál­tunk a sírjára, amely valóban el­hanyagolt és gondozatlan jelen­leg. Mint megtudtuk, régebben egy kőszegi asszony rendszere­sen gondozta a sírt, de mióta ez a jótét lélek meghalt, nincs, aki törődnék a gondozásával. Tet­tünk lépéseket a város vezetői­nél is, így van már róla tudomá­sa a polgármesternek és helyet­tesének is. (Szerdahelyi Pál) Szombathelyiek az altenburgi kolostorban Horn város közelében 400 méter tengerszínt feletti magas­­sában a Kamp északi partján van Altenburg község. Itt épült az osztrák barokk egyik legkie­melkedőbb műve, az altenburgi bencés kolostor és templom. A Keresztény Egészségü­gyiek Dr. Batthyány László Társasága október 10-én zarán­dokúton vett részt Altenburg­­­ban. Útközben a félszáz résztve­vőnek dr. Széll Kálmán, a társu­lat elnöke ismertette Szent Be­­­nedek apát életét és rendje történetét. Megtudtuk, hogy Szent Benedek, a nyugati szer­zetesség atyja 480-ban született az itáliai Nursiában. Tanul­mányai befejeztével remeteéle­tet kezdett Subiaco rengetegé­ben. Rájött arra, hogy az isten­kereső szerzeteseknek közös é­­letszabályra van szükségük, így állította össze reguláját, amely szerint élnek — immár másfél évezrede — a bencések. Be­nedek eszménye a szemlélődő és tevékeny élet összhangja. Mottója: Ora et labora! Imád­kozzál és dolgozzál! A bencé­sek eljutottak a keresztény világ minden tájára. A magyar bencés család négy év múlva lesz 1000 éves. Géza fejedelem idején, 996-ban telepdtek meg Szent Márton hegyén, Pannohalmán. Megérkezésünk után a kolos­tor freskókkal és szobrokkal ékesített csodálatosan gyönyörű templomában Tibola Imre ka­nonok hárompapos szentmisét pontifikált. Szentbeszédében Dr. Batthyány-Strattmann Lászlóról, a szegények orvosá­ról szólt a főpap.A szentmise u­­tán a kolostor apátja megmutat­ta a templomot és a kolostort. Elmondta, hogy a kolostort 1144-ben alapították s az évszá­zadok folyamán minden na­gyobb háborús cselekmények után újjáépítették... Átmentünk Maria Dreiekhen községbe. Megcsodáltuk a kéttornyú kupolás, nagyméretű bazilikát, amely 1744-ben épült. Simándi János 1992. október 14. Szerda A füst árt a szerelemnek Mitől múlik el a másik fél iránt érzett szerelme? —kérdezték a franciákat a közvéleménykutatók. 643 együttélő nő és férfi vála­szaival elképesztette a fel­mérés készítőit. Kiderült: a szerelemre mindkét nem esetében a dohányzás a legártalmasabb. A nők a ruháikat átható bagófüst után párjuk rend­szeres éjszakai tévénézését tűrik a legkevésbé. Azt is nehezen viselik el, ha fér­jük rendetlen és össze­vissza dobálja személyes holmijait. A mértéktelen horkolás és a másik érzel­meivel szembeni közöm­bösség szintén méregként hat a szerelemre. A férfiak tűrőképessége sem végtelen, sőt. őket a folytonos tisztaságmániá­ban szenvedő feleség bo­rítja ki legjobban. Az ál­landó súrolás és portörlés után az dühíti őket legin­kább, ha nejük beleszól a férfiak dolgába. A francia felmérés szerint a gyen­gébb nemhez hasonlóan az urak is igénylik, hogy va­lakinek kiönthessék baju­­kat-bajukat. Kissomlyói „dallamkatlan” Dzsoni, az ébenfekete, loboncos bundájú puli vidám farok­­csóválással rohan elénk, szájában lemorzsolt kukoricacső — „kutyanyelven” ez annyit jelent: gyere játszani! Gazdája csöndes szóval utasítja rendre: fontosabb dolgok is vannak a világon, mint derék házőrzője bolondos jókedve. Németh Gyula, a háromszáz lelkes Vas megyei kisközség, Kissom­lyó polgármestere a hűvös utcai szobában kezd mesél­­ni.Megelevenedik a falu „hét határra” szóló kulturális ünne­pének története. — A Kissomlyó hegy tetején kőbánya volt valamikor, innen épült a környék minden háza. A kitermeléssel régen fölhagytak, ott maradt a hegy oldalában a hatalmas katlan. Van egy jó ba­rátom Borgátán, Vajda Lajos­nak hívják. Vele beszélgettünk arról, mit lehetne az elhagyott gránitbányával kezdeni. Mond­ta, látott ő már olyat, hogy bá­nyában hangversenyt rendez­tek, meg kellene próbálni, hátha ide is eljönne a nép. A gondolat befészkelte magát a fejembe. Nem sokkal később Tapolcán találkoztam egy kedves hölgy­gyel, Kovács Györgyivel, aki kulturális dolgokkal foglalko­zik. Kértem, ha tud, segítsen megvalósítani az ötletet. Nem sokkal később el is jöttek néhá­­nyan, megnézték a bányát, ki­próbálták, milyen az akusztiká­ja. Nagyon meg voltak eléged­ve, a nyár végére ki is tűztük a hangverseny időpontját. — Ez mikor volt? — Hát, valamikor június kö­zepe táján. Megmondták, hogy nekem mit kell elintézni, az ösz­­szes többit magukra vállalták. Elmentem a borgátai, meg az egyházashetyei polgármester­hez, Samu Gézához és Markos Vilmoshoz, merthogy a három falu amolyan háromszöget ké­pez a hegy körül. A szükséges pénzt — nem volt sok, mindösz­­sze hatvanezer forint­r­a három település adta össze. Egy helyes villanyszerelő társadalmi mun­kában vezette le a bányáig a há­romfázisú áramot, de jöttek má­sok is terepet egyengetni, talics­­kázni.Igazi, kőből való színpa­dot csináltunk a hegy oldalába, szembe vele meg székeket hordtunk a kultúrházból. A falu­beliek is vitték a maguk élőal­kalmatosságait, így készült el a nézőtér. A szabadtéri koncertterem De menjünk, nézzék meg, milyen is a mi szabadtéri „kon­certtermünk!” Kanyargós út vezet a hegyte­tőre, majd hirtelen szakadék nyílik a lábunk előtt — megér­keztünk. A jókora bányagödör falairól a Kissomlyó környéké­nek geológiai múltja rétegről­­rétegre leolvasható, csupán ava­tott szem kell hozzá. Mi a laiku­sok álmélkodásával csodálko­zunk rá a bazalttöm­bökre, a „vaskő” acélos szürkén fénylő, szabályos alakzataira és a lyu­kacsos „kenyérkövekre”. — Nézzék csak, itt vonultak be a hölgyek és az urak. Veszp­rém Város Vegyeskarának gyö­nyörű ruhába öltözött énekesei, amikor véget ért az ökumenikus hálaadó ima. Ez volt itt a szín­pad, hatalmas lámpákkal vi­lágították be a technikusok. Az a kicsike asszony, a karnagyuk, Erdélyi Ágnes ott állt ki, fel­emelte a kezét, és akkor megtör­tént a csoda. Úgy szólt a kórus, hogy mindenkinek elakadt a lé­legzete. — Hányan lehettek a nézőté­ren és honnan jöttek az embe­rek? — Kevés híján itt volt a há­rom falu népe, meg azok, akik­nek a környéken van szőlőjük, nyaralójuk. De jöttek a városok­ból is — Veszprémből, Sárvár­ról, Pápáról... Voltak vagy hat­­százan. A faluba visszatérve vendég­ségbe invitálnak minket. A ma 84 éves Kiss Józsi bácsi volt egykor a falu kovácsmestere. Életében először ekkor ment hangversenyre, és ha megéri — mondja —, ott lesz jövőre is. Lánya, veje jóféle kissomlyói borral kínál, de meg kell kóstol­ni azt is, ami a papa szőlejében termett. — Kár, hogy maguk nem voltak ott a koncerten és a tévé­től sem jött senki. Ha hallották volna, hogyan szólt az orgona! És képzeljék csak, a karmeste­rük magával hozta a kéthónapos kisbabáját, itt szoptatta meg a Németh Gyusziéknál. A kisuno­káim majd megkergültek, csak hogy a közelébe férkőzhesse­nek— meséli az asszony. Jövőre ugyanott, ugyanúgy Kissomlyón még most is fris­sek az élmények és a falu — ta­lán első — kulturális ünnepére mindenki szívesen emlékezik. Kinek ez, kinek az melengette meg a szívét: a látvány, a hang­zás, a készülődés izgalma, a si­kerből való részesedés, vagy ép­pen Erdélyi Ágnes csöpp kis gyermekének jóllakottan­ elége­dett mosolya. Végül is nem az a fontos, hogy a kissomlyóiak megje­gyezték-e az Albhorn orgona nevét, elég, ha a hangzása ott maradt a fülükben. Talán arra sem emlékeznek igazán, hogy Bednarik Anasztázia orgona­művész és a Vegyeskar Schütz, Kodály, Liszt, Mendelssohn műveket adott elő, éppen elég, ha a 100. Zsoltár, Sik Sándor Te Deuma, a Szép könyörgés, a Pa­ter noster, a Tu es Petrus, az F- moll szonáta és a Missa chora­­lis gyönyörűséges hangzása egy életre szólóan megérintette a lelküket. Kissomlyón az idén olyan koncertközönség született, a­­mely a muzsika nagyszerűségét és a zenehallgatás felszabadító érzését a gyermeki felfedezés ö­­römével élte át, s már most azon fáradozik, hogy jövőre, ugya­nott, ismét megtörténhessen a csoda. S. Bonnyai Eszter 7

Next