Vas Népe, 1996. április (41. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-01 / 77. szám
1996. áprilisi, HÉTFŐ KRÓNIKA Amerikai graffiti ! • Tímár Virgil :Aki az amerikai katonáknál nagyobb dzsentlemen, az vagy hazudik, vagy Sir Lawrence-nek hívja őt a komornyikja. ” (Ismeretlen falfirkáló a XX. század végéről) Ezzel bizonyára egyetért Ron Williams, a taszári sajtóközpont vezetője is, akinek ha a magyar pincérek által becsapott amerikaiak sanyarú helyzetéről beszélek, tágra nyílt szemekkel néz rám. Pedig újságcikkek garmadája szólt már arról, hogy egy kóláért háromszáz forintra lenyúlták a városnéző IFOR-szoldátokat. Miszter Williams csak széttárja a karját, sütivel kínál és mosolyog. Szőri, én erről nem tudok, mondja, és én hiszek neki, de nem szólok, ugyanis pudingos fánkkal teli szájjal elég bajos úriemberhez illőn beszélgetni. A faluban egyébként azt beszélik, hogy a magyar katonák képtelenek arra, hogy köszönjenek, ha végigmennek a főutcán. Bezzeg az amcsik! Ők mindig integetnek, meg mosolyognak. — Az amerikaiak úriemberek — állapítja meg Vincze Józsi bácsi, aki beszélni nem tud angolul, csak — állítása szerint — integetni képes ezen a nyelven. Józsi bácsi csaknem egy évtizedig a taszári reptéren szolgált. Neki aztán el lehet hinni, ha azt mondja, hogy belevaló gyerekek az amerikaiak, hiszen van összehasonlítási alapja, dolgozott együtt oroszokkal. De ezt mondja dr. Kovács József, a falu orvosa, polgármestere is, aki az amerikaiak által a taszáriaknak szervezett programokkal, az iskolában tartott angol nyelvtanfolyamokkal, az IFOR-parancsnok lakossági fórumaival, a tengerentúliak és a magyarok közös templomi imáival, és még ki tudja, mi mindennel támasztja alá állítását. Persze, igaz az is, hogy a falun átvonuló több ezer katonai jármű súlyától tönkrement az út, a csatorna, a csővezeték, megrepedtek a házak. A kár becslések szerint több tízmillió forint. A taszáriak pedig egy ideig éjszakánként inkább havat lapátoltak, mert nem tudtak aludni a nagy robajtól, a forgalomtól. Erre azt is lehet mondani, hogy „ja kérem, ilyen a háború! Zajos.” Az amerikaiak, meg a magyar kormány illetékesei, úriemberekhez illőn, majd csak kifizetik a károkat. De a taszáriak — ahogy a racionális gondolkodású emberekkel már ez lenni szokott — döglött az autórádió, s bevallása szerint ha hosszú úton kriptacsendben kellene vezetnie, tutira begolyózna, így utólag visszagondolva, azt hiszem, túlélte. Mielőtt elfelejteném, lelkemre kötötte, vegyem bele a cikkbe, hogy ő a taszári katonák közül a legjobb képű amerikai gyerek. Leírtam. Ugye, minden oké, Broocki? ” „ Az oroszok álmodtak róla, a magyarok szerették volna, az amerikaiak pedig megvalósították a kommunizmust a katonai menzán.” Miközben falatozunk a taszári amerikai sátorváros katonai étkezdéjében, nem kis büszkeséggel mutogatom kísérőimnek a szomszédos asztalnál magas rangú amcsi tisztek és egy ferdeszemű vörös tábornok társaságában eszegető Farkas Bercit: ő az első magyar űrhajós! A kissé őszülő hajú Ernie Brown őrmester nagy érdeklődéssel tekint a megadott irányba, hümmög, aztán mosolyogva eszi tovább az enyhén csípős csiliszósszal leöntött hot dogját. Hogy én milyen fafejű vagyok! Ezeknek már lassan harminc éve ott a lábnyomuk a Holdon, nekik dicsekszem az egyszem —pardon, másfél szem—űrhajósunkkal?! Brown őrmester tartalékos a nemzeti gárdánál. Általában hetente egyszer szoktak gyakorlatozni, de ez a mostani helyzet kicsit más. Azt mondja, nem zúgolódnak tanártársai, hogy most helyettesíteniük kell őt. Broocki szülei pedig egyenesen megnyugodtak, hogy fiuk megtalálta a helyét a világban. Ha az amerikai munkanélküliségre gondolunk, igazat kell nekik adnunk, itt tényleg jó helye van a srácnak. Koszt, kvártély megvan. Csak a fránya háborúk ne lennének! Apropó koszt! Az amerikai katona annyit eszik, amennyi belefér, nem kell repetáért kuncsorognia. Ehet szalonnás krumplit, hot dogot, vagy virslit, hamburgert, salátákat, borsót, meg valami barna krémet, amit állaga és színe alapján mogyorókrémnek tippel az ember. De választhat egy barna zacskóban szervírozott túlélőcsomagot is, melyben a levesporon, fűszereken, rágógumin, cukron, kávén, piskótán, gyufán, italporon kívül még egy főételt is talál az ember. A koszt állítólag anynyi kalóriát tartalmaz, amennyi egy napra bőven elegendő. Különösen előnyös ez háborús foglalatosság idején: csak egyszer kell bajlódni a kajával, aztán lehet öldökölni. Az állandóan daloskedvű Broocks — aki nemegyszer vetemedik arra, hogy elénekeljen egy soul-slágert — a kedvemért a főételt egy másik zacskó, egy zöld lapocska és némi kis hideg víz segítségével tűz nélkül felmelegíti. Mikor a hideg vizes zacskóból kicsap a gőz, nézek, mint Jenő a moziban. Ha az amerikai katona nem lakott jól, vehet még a svédasztalokról fagylaltot, pudingot, joghurtot, desszertkrémet, almát, narancsot. Az italautomatákból azt ihat, amit akar. Kivéve alkoholt, mert az tilos az amerikaiaknak. Érdekes, nem? Sem a laktanyán belül, sem a városban nem ihatnak szeszt. De azért megtalálják ők is a módját annak, hogy a hódító nedűből szerezzenek egy kis flaskával. A taszári italbolt pincére, aki 1985 óta szolgálja ki a vendégeket, azt mondja, hogy az oroszok annak idején teherautóval álltak a kocsma hátsó bejáratához, s úgy vitték el a piát. Az amerikaiak divatos dzsoggingban kocognak a kocsma felé, lopva körbenéznek, majd ha tiszta a levegő, vegyi be az italmérésbe. Állítólag a kisüveg konyakot jól elrejti a bő szabadidőruha. Na, ennyi talán elég az amerikai menzáról, az IFOR-kánaánról, mert még kitör a lázadás Kelet-Európa laktanyáiban. (Folyt, köv.) nem hisznek az ígéreteknek. — Hisszük, ha kezünkben lesz a pénz — mondják. S ebben bizonyára igazuk is van. A taszáriak óhaja és Williams úrnak a vendégszeretetről és a kapcsolatok ápolásáról szóló értekezése még akkor is ott motoszkál a fejemben, mikor sofőrünkkel a 22 éves chicagói, fekete Joseph Weestbrook elsőosztályú közlegénnyel, és egy Puerto Rico-i nemzetigárdista tanárnővel, Brown őrmesterrel beülünk egy mikrobuszba, irány a taszári dzsungel. Broocki — ahogy a fiút a magyarok nevezik — közben fészkelődik, a walkmanjét emlegeti, zeneelvonási tüneteket produkál, ugyanis de Benkő Sándor felvételei VAS NÉPE 3 11 1 UJJ * 1 MEGKÉRDEZTÜK Lobbyznak-e a kiskórházakért? • Angyal László A körmendi képviselőtestület legutóbbi ülésén hangzott el, hogy hetekkel korábban levelet írtak Mészáros Béla országgyűlési képviselőnek. A szabaddemokrata honatyát arra kérték, hogy a kiskórházak sanyarú sorsát, helyzetét elemezve interpelláljon a parlamentben. A kömendiek nehezményezték, hogy elmaradt a kormánypárti interpelláció. Mi ennek az oka? — kérdeztük Mészáros Bélát. — Talán egy hónappal ezelőtt valóban kaptam ilyen írásbeli kérést — válaszolta az országgyűlési képviselő. A probléma valós, a kisvárosi kórházakat, így a körmendit is hátrányosan érinti az új finanszírozási rendszer. Az igaz, hogy nem vittem a plenáris ülés nyilvánossága elé a témát, ám meg kell mondjam, egy ügyben nem csak interpellációval lehet harcolni. Egyébként is, hasonló témakörben már volt kérdés az illetékes tárca képviselőjéhez, és az Országgyűlés elfogadta a választ. Én inkább a kicsit hosszabb, de talán célravezetőbb utat választottam. A kisvárosi kórházak ellehetetlenülését megemlítettem a szakminisztérium vezetőinek, szóltam róla az egészségügyi és szociális bizottságban dolgozó képviselőtársaimnak, sőt a szabaddemokraták frakciójának a témában jártas frakcióvezető-helyettesének is felvetettem. Azonban azt látni kell, pillanatnyilag nincs pénz az azonnali megoldásra. A problémára a választ együtt keressük Szabó Lajos képviselőtársammal, és néhány más, kisvárosi kórház ügyében érdekelt kormánypárti és ellenzéki honatyával. GLOSSZA A küszöb „...ahol a lakosság fele kerül a szegénységi határ alá, ott rosszul állapítják meg a küszöböt." —mondotta nemrégiben egyik országos napilapunknak adott interjújában a Központi Statisztikai Hivatal elnöke. A teória teljesen lenyűgözött. Gyorsabb, elegánsabb és szellemesebb megoldással a szegények számának csökkentésére az idézetben sugalltaknál még nem találkoztam. Különösen figyelemreméltónak tartom — ezért is ragadott magával már az első olvasatra—, hogy nem kívánja mellőzhető kiadásokkal terhelni a központi költségvetést, és nem von el pénzt a gazdaságtól. A világ némely részén a szegénységi küszöb az átlagjövedelem felénél húzódik. Nálunk ez magasnak bizonyult (24-25 ezer forint), mert túl sokan fértek alája. Szerencsére immáron van egy követendő elméletünk, melynek szellemiségét magunkévá téve megfelelő megoldást találhattunk. Legyalultuk a küszöböt a minimál nyugdíj másfélszeresére (14 ezer 400 forint), és a dolgok máris a helyükre billentek. Ez a nagyszerű módszer a jövőben is bármikor alkalmazható anélkül, hogy az államháztartásra nézve anyagi következményekkel járna, akadályozná a stabilizációt, és mégis a szegénység csökkentésének irányába hat. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy lelkesen és sietve állok be az elnök úrtól citált gondolat propagálói közé, és segíteni kívánom annak elterjesztését minél szélesebb körökben. Mert ugye: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá, hanem hogy gyertyatartóba tegyék és fényeljen mindazoknak, akik a házban vannak.” (Máté evangéliuma, 5.15.) B. B. Ablakon kidobott pénz