Vas Népe, 1996. április (41. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-01 / 77. szám

1996. áprilisi, HÉTFŐ KRÓNIKA Amerikai graffiti ! • Tímár Virgil :Aki az amerikai katonáknál nagyobb dzsentlemen, az vagy hazudik, vagy Sir Lawrence-nek hívja őt a komornyikja. ” (Isme­retlen falfirkáló a XX. század vé­géről) Ezzel bizonyára egyetért Ron Williams, a taszári sajtóközpont vezetője is, akinek ha a magyar pincérek­ által becsapott ameri­kaiak sanyarú helyzetéről be­szélek, tágra nyílt szemekkel néz rám. Pedig újságcikkek garma­dája szólt már arról, hogy egy kóláért háromszáz forintra le­nyúlták a városnéző IFOR-szol­­dátokat. Miszter Williams csak szét­tárja a karját, sütivel kínál és mosolyog. Szőri, én erről nem tudok, mondja, és én hiszek ne­ki, de nem szólok, ugyanis pu­­dingos fánkkal teli szájjal elég bajos úriemberhez illőn beszél­getni. A faluban egyébként azt be­szélik, hogy a magyar katonák képtelenek arra, hogy köszönje­nek, ha végigmennek a főutcán. Bezzeg az amcsik! Ők mindig integetnek, meg mosolyognak. — Az amerikaiak úriembe­rek — állapítja meg Vincze Jó­zsi bácsi, aki beszélni nem tud angolul, csak — állítása szerint — integetni képes ezen a nyel­ven. Józsi bácsi csaknem egy évtizedig a taszári reptéren szol­gált. Neki aztán el lehet hinni, ha azt mondja, hogy belevaló gye­rekek az amerikaiak, hiszen van összehasonlítási alapja, dolgo­zott együtt oroszokkal. De ezt mondja dr. Kovács Jó­zsef, a falu orvosa, polgármeste­re is, aki az amerikaiak által a ta­­száriaknak szervezett progra­mokkal, az iskolában tartott an­gol nyelvtanfolyamokkal, az IFOR-parancsnok lakossági fó­rumaival, a tengerentúliak és a magyarok közös templomi imáival, és még ki tudja, mi min­dennel támasztja alá állítását. Persze, igaz az is, hogy a fa­lun átvonuló több ezer katonai jármű súlyától tönkrement az út, a csatorna, a csővezeték, megre­pedtek a házak. A kár becslések szerint több tízmillió forint. A taszáriak pedig egy ideig éjsza­kánként inkább havat lapátol­tak, mert nem tudtak aludni a nagy robajtól, a forgalomtól. Er­re azt is lehet mondani, hogy „ja kérem, ilyen a háború! Zajos.” Az amerikaiak, meg a magyar kormány illetékesei, úriembe­rekhez illőn, majd csak kifizetik a károkat. De a taszáriak — ahogy a ra­cionális gondolkodású embe­rekkel már ez lenni szokott — döglött az autórádió, s bevallása szerint ha hosszú úton kripta­csendben kellene vezetnie, tuti­ra begolyózna, így utólag visszagondolva, azt hiszem, túlélte. Mielőtt elfe­lejteném, lelkemre kötötte, ve­gyem bele a cikkbe, hogy ő a ta­szári katonák közül a legjobb képű amerikai gyerek. Leírtam. Ugye, minden oké, Broocki? ” „ Az oroszok álmodtak róla, a magyarok szerették volna, az amerikaiak pedig megvalósítot­ták a kommunizmust a katonai menzán.” Miközben falatozunk a taszá­ri amerikai sátorváros katonai étkezdéjében, nem kis büszke­séggel mutogatom kísérőimnek a szomszédos asztalnál magas rangú amcsi tisztek és egy ferde­szemű vörös tábornok társasá­gában eszegető Farkas Bercit: ő az első magyar űrhajós! A kissé őszülő hajú Ernie Brown őrmester nagy érdeklő­déssel tekint a megadott irány­ba, hümmög, aztán mosolyogva eszi tovább az enyhén csípős csiliszósszal leöntött hot dogját. Hogy én milyen fafejű vagyok! Ezeknek már lassan harminc éve ott a lábnyomuk a Holdon, nekik dicsekszem az egyszem —pardon, másfél szem—űrha­jósunkkal?! Brown őrmester tartalékos a nemzeti gárdánál. Általában he­tente egyszer szoktak gyakorla­tozni, de ez a mostani helyzet ki­csit más. Azt mondja, nem zúgolódnak ta­nártársai, hogy most helyettesíteniük kell őt. Broocki szülei pe­dig egyenesen meg­nyugodtak, hogy fiuk megtalálta a helyét a világban. Ha az ameri­kai munkanélküliség­re gondolunk, igazat kell nekik adnunk, itt tényleg jó helye van a srácnak. Koszt, kvár­tély megvan. Csak a fránya háborúk ne len­nének! Apropó koszt! Az amerikai katona annyit eszik, amennyi bele­fér, nem kell repetáért kuncsorognia. Ehet szalonnás krumplit, hot dogot, vagy virslit, hamburgert, salátákat, borsót, meg valami barna krémet, amit ál­laga és színe alapján mogyorókrémnek tippel az em­ber. De választhat egy barna zacs­kóban szervírozott túlélőcsoma­got is, melyben a levesporon, fű­szereken, rágógumin, cukron, kávén, piskótán, gyufán, italpo­ron kívül még egy főételt is talál az ember. A koszt állítólag any­­nyi kalóriát tartalmaz, amennyi egy napra bőven elegendő. Kü­lönösen előnyös ez háborús fog­lalatosság idején: csak egyszer kell bajlódni a kajával, aztán le­het öldökölni. Az állandóan daloskedvű Broocks — aki nemegyszer ve­temedik arra, hogy elénekeljen egy soul-slágert — a kedvemért a főételt egy másik zacskó, egy zöld lapocska és némi kis hideg víz segítségével tűz nélkül fel­melegíti. Mikor a hideg vizes zacskóból kicsap a gőz, nézek, mint Jenő a moziban. Ha az amerikai katona nem lakott jól, vehet még a svédasz­talokról fagylaltot, pudingot, joghurtot, desszertkrémet, al­mát, narancsot. Az italautoma­tákból azt ihat, amit akar. Kivé­ve alkoholt, mert az tilos az amerikaiaknak. Érdekes, nem? Sem a laktanyán belül, sem a vá­rosban nem ihatnak szeszt. De azért megtalálják ők is a módját annak, hogy a hódító ne­dűből szerezzenek egy kis flas­­kával. A taszári italbolt pincére, aki 1985 óta szolgálja ki a ven­dégeket, azt mondja, hogy az oroszok annak idején teherautó­val álltak a kocsma hátsó bejára­tához, s úgy vitték el a piát. Az amerikaiak divatos dzsoggingban kocognak a kocs­ma felé, lopva körbenéznek, majd ha tiszta a levegő, vegyi be az italmérésbe. Állítólag a kis­­üveg konyakot jól elrejti a bő szabadidőruha. Na, ennyi talán elég az amerikai menzáról, az IFOR-kánaánról, mert még ki­tör a lázadás Kelet-Európa lak­tanyáiban. (Folyt, köv.) nem hisznek az ígére­teknek. — Hisszük, ha kezünkben lesz a pénz — mondják. S ebben bi­zonyára igazuk is van. A taszáriak óhaja és Williams úrnak a ven­dégszeretetről és a kap­csolatok ápolásáról szó­ló értekezése még akkor is ott motoszkál a fejem­ben, mikor sofőrünkkel a 22 éves chicagói, feke­te Joseph Weestbrook elsőosztályú közle­génnyel, és egy Puerto Rico-i nemzetigárdista tanárnővel, Brown őr­mesterrel beülünk egy mikrobuszba, irány a ta­­szári dzsungel. Broocki — ahogy a fiút a magyarok nevezik — közben fészkelődik, a walkmanjét emlegeti, zeneelvonási tüneteket produkál, ugyanis de­ Benkő Sándor felvételei VAS NÉPE 3 11 1 UJJ * 1 MEGKÉRDEZTÜK Lobbyznak-e a kiskórházakért? • Angyal László A körmendi képviselő­­testület legutóbbi ülésén hangzott el, hogy hetekkel korábban levelet írtak Mé­száros Béla országgyűlési képviselőnek.­­ A szabadde­mokrata honatyát arra kérték, hogy a kiskórházak sanyarú sorsát, helyzetét elemezve in­terpelláljon a parlamentben. A kömendiek nehezményez­ték, hogy elmaradt a kor­mánypárti interpelláció. Mi ennek az oka? — kérdeztük Mészáros Bélát. — Talán egy hónappal ez­előtt valóban kaptam ilyen írásbeli kérést — válaszolta az országgyűlési képviselő.­­ A probléma valós, a kisvá­rosi kórházakat, így a kör­mendit is hátrányosan érinti az új finanszírozási rendszer. Az igaz, hogy nem vittem a plenáris ülés nyilvánossága elé a témát, ám meg kell mondjam, egy ügyben nem csak interpellációval lehet harcolni. Egyébként is, ha­sonló témakörben már volt kérdés az illetékes tárca kép­viselőjéhez, és az Ország­­gyűlés elfogadta a választ. Én inkább a kicsit hosszabb, de talán célravezetőbb utat vá­lasztottam. A kisvárosi kór­házak ellehetetlenülését megemlítettem a szakminisz­térium vezetőinek, szóltam róla az egészségügyi és szo­ciális bizottságban dolgozó képviselőtársaimnak, sőt a szabaddemokraták frakciójá­nak a témában jártas frakció­vezető-helyettesének is fel­vetettem. Azonban azt látni kell, pillanatnyilag nincs pénz az azonnali megoldásra. A problémára a választ együtt keressük Szabó Lajos képviselőtársammal, és né­hány más, kisvárosi kórház ügyében érdekelt kormány­­párti és ellenzéki honatyával. GLOSSZA A küszöb „...ahol a lakosság fele kerül a szegénységi határ alá, ott rosszul állapítják meg a küszöböt." —mondotta nemrégiben egyik országos napilapunknak adott interjújában a Központi Statisztikai Hivatal elnöke. A teória teljesen lenyűgözött. Gyorsabb, elegánsabb és szellemesebb megoldással a szegé­nyek számának csökkentésére az idézetben sugalltaknál még nem találkoztam. Különösen figyelemreméltónak tartom — ezért is ragadott magával már az első olvasatra—, hogy nem kívánja mellőzhető kiadásokkal terhelni a központi költségve­tést, és nem von el pénzt a gazdaságtól. A világ némely részén a szegénységi küszöb az átlagjövede­lem felénél húzódik. Nálunk ez magasnak bizonyult (24-25 ezer forint), mert túl sokan fértek alája. Szerencsére immáron van egy követendő elméletünk, melynek szellemiségét magun­kévá téve megfelelő megoldást találhattunk. Le­gyalultuk a kü­szöböt a minimál nyugdíj másfélszeresére (14 ezer 400 fo­rint), és a dolgok máris a helyükre billentek. Ez a nagyszerű módszer a jövőben is bármikor alkalmazható anélkül, hogy az államháztartásra nézve anyagi következményekkel járna, akadályozná a stabilizációt, és mégis a szegénység csökkenté­sének irányába hat. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy lelkesen és sietve állok be az elnök úrtól citált gondolat propagálói közé, és se­gíteni kívánom annak elterjesztését minél szélesebb körökben. Mert ugye: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá, ha­nem hogy gyertyatartóba tegyék és fényeljen mindazoknak, akik a házban vannak.” (Máté evangéliuma, 5.15.) B. B. Ablakon kidobott pénz

Next