Napló, 1971. augusztus (Veszprém, 27. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
Vasárnap, 1971 augusztus 1. Huszonöt éves a forint egyedszázados a második világháború utáni időszak magyar valutája, a Forint. 1946. augusztus 1-én a sikeres valutareform véget vetett a pénz történetében példátlan inflációnak. A pengő teljesen elértéktelenedett, mint pénz megszűnt funkcionálni, s ez alapjában veszélyeztette a háborús romokban heverő magyar gazdaság újjáépítését. Ilyen körülmények között a gazdaság helyreállításának, a termelés megszervezésének nélkülözhetetlen feltétele volt a stabilizáció, az értékálló valuta megteremtése. 1946. augusztus elsején nemcsak az új magyar valuta született meg, a stabilizációhoz kapcsolódó új árak az akkori politikai és gazdasági adottságoknak megfelelő elosztási viszonyokat is meghatározták. Az infláció kényszerítő hatása miatt olyan időpontban került sor a valutareformra, amikor annak jónéhány fontos feltétele hiányzott. 1946-ban a termelés még nem érte el a háború előtti színt 50 százalékát sem, az alacsony nemzeti jövedelem csak alacsony kereseti viszonyokra adott reális lehetőséget. Az alacsony bérszínvonal részbeni ellensúlyozására olyan árpolitika lépett életbe, amely az élelmiszerek és az alapvető szolgáltatások — lakbér, közlekedés stb. — árát tudatosan alacsonyan, a ruházati és egyéb iparcikkekét pedig magasan állapította meg. A stabilizáció messzemenően sikeresnek bizonyult: meggyorsította a gazdaság újjáépítését, az ipar termelése és az ország nemzeti jövedelme néhány esztendőn belül elérte, sőt némileg meghaladta a háború előtti szintet. Ebben az időpontban — 1948— 1949 táján — elvben és gyakorlatban egyaránt mód lett volna az értékarányos árrendszer kialakítására, a forint pénzfunkcióinak fokozottabb érvényesítésére. Az ötvenes évek gazdaságpolitikája, figyelmen kívül hagyva a gazdasági egyensúly, valamint a tervszerű és arányos fejlesztés követelményeit, az iparosítás meggyorsítására törekedett, s ez a forint vásárlóerejének alakulására is kedvezőtlenül hajtott. 1950-ig a fogyasztói árszínt minimális mértékben emelkedett. Ettől kezdve azonban gyorsan nőtt az áruhiány, tehát az aránytalanság, a vásárlóerő és az árualap között. Az egyoldalú gazdaságpolitikának ezt a következményét az 1951. végi általános ár- és béremelés kívánta kiküszöbölni. E két intézkedés tulajdonképpen a valuta újólagos stabilizációját jelentette, mégpedig az 1950. évinél kb. 70 százalékkal magasabb fogyasztói árszinten. Más fogalmazásban: a fogyasztói forint vásárlóereje az ötvenes évek első esztendőiben igen nagy mértékben csökkent. Gazdaságpolitikánk a hatvanas évek elejétől előbb a mezőgazdaságban, majd 1968 óta a gazdaság röviden ágában hasznosítja az áru- és pénzviszonyok gazdaságszervező erejét. A vállalati önállóság pénzügyi vonatkozásban nemcsak azt jelenti, hogy a bevételeknek fedezniük kell a kiadásokat, ideértve az állammal szembeni adókötelezettségeket és a bankhiteleket, kamatokat is, hanem azt is, hogy minden gazdasági történés, folyamat elindítója a pénz, a forint. A forint nem konvertibilis valuta, s így az iránta való nemzetközi bizalom nem mérhető az árfolyam alakulásával. Közvetett módon ez a bizalom Magyarország nemzetközi hitelképességében tükröződik. Számos bizonyítéka van annak, hogy hitelképességünk jó, nincsenek törlesztési, fizetési nehézségeink. Mindennek „aranyfedezete” a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődése, növekvő exportképessége. A fogyasztói forintról szólva utaltunk annak értékveszteségére. A gazdaságirányítás reformja során a hatósági árrendszert, vegyes árrendszer váltotta fel, mind a termelés, mind a fogyasztás szférájában egymás mellett alkalmazzuk a fix, a maximált, a korlátozottan változtatható és a szabad árakat. Jogosan vethető fel az a kérdés, vajon ebben a korábbinál kötetlenebb árrendszerben nem romlik-e majd az árszint növekedése következtében a forint stabilitása, értéke? Nos, éppen a forint negyedszázada tanúskodik arról, hogy a valutaértékekre ható árstabilitás nem az ármechanizmustól és az árrendszertől, hanem elsősorban a gazdaság arányos és egészséges fejlődésétől függ. Napjainkban éppen ezért a viszonylagos — az évi 1—2 százalékkal változó — árstabilitás a követelmény, amit egyrészt a kormány árpolitikája, másrészt az egyensúlyi helyzet megteremtését, fenntartását szolgáló gazdaságfejlesztési intézkedései, a népgazdasági tervek biztosítanak. Mellesleg a forint iránti belső bizalom erőteljes dokumentuma a lakosság takarékbetét-állománya, amely a legutóbbi tervidőszakban is megkétszereződött, több mint 42 milliárdra nőtt. Nagy eredményeket hozó, de gondoktól sem mentes negyedszázad valutája a forint. Megalapozta a háborúban súlyos károkat szenvedett és szétzilált magyar gazdaság újjáépítését és konszolidálását, segítette a szocialista gazdaság építésének minden fázisát és folyamatát, az utóbbi években pedig a gazdaságirányítási rendszer fejlesztésének lett nélkülözhetetlen eszköze. Garamvölgyi István Lapunk pénteki számában a „Gazdasági mozaik”-ban közöltük, hogy a Veszprém megyei Kiskereskedelmi Vállalat 30 ezer üveg vodkát cserélt lengyel partnerével mosóporért. A mosóport adtuk mi a lengyel vodkáért. A csereüzletért semmiképpen sem lehet elmarasztalni a megyei kiskereskedelmi vállalatot. Minden valószínűség szerint a legjobb szándék vezette és jó üzletet is kötött. Tomi mosópor van elég, nem hiányzik, amit elcseréltek. Bővült az áruválaszték a megyében — legalábbis vodkában. Olcsóbban kaptuk így a vodkát és a vállalat nem is akar nyerészkedni vart, olcsóbban is adja. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az állam is jól jár, mert a növekvő italforgalom után több adót, nyereséget, fizet be a kiskereskedelmi vállalat, teljes az érdekazonosság. Látszólag. Az állam érdeke valóban és kétségtelenül a több szeszfogyasztás volna ha az állam érdeke volna az is, hogy családok széthulljanak hogy romoljon munkafegyelem, több legyen a baleset, a szesz okozta ezerféle betegség és emiatt több kórházorvos kelljen, hogy kijózanítókat kelljen létesíteni, külön iskolákat azoknak a szellemileg fogyatékos gyerekeknek, akiknek e fejletlenséget nagyon gyakran az apa vagy az anya részegsége okozta. Eltekintve a dolog erkölcsi oldalától, nem tudom, kiszámította-e már valaki, hogy az államnak a szeszfogyasztásból eredő haszna nagyobb-e vagy az ebből adódó kiadása?! Az egyén — mármint a szeszfogyasztó egyén — érdeke valóban az árcsökkentés, és a feltétlenül ezzel járó több szeszfogyasztás, ha érdeke az egyénnek hogy tönkretegye az egészségét a családját és hogy koros utódoknak adjon életet. A kereskedelem érdekét semmiképpen sem lehet visszájára fordítani. De nem lenne-e kötelessége az államnak a saját és polgárai érdekében olyan anyagi ösztönzőket teremteni a kereskedelem számára, hogy világosan és egyértelműen érdeke legyen a szeszfogyasztás csökkentésére törekedni?! És nekünk, valamennyiünknek, akik még képesek vagyunk józanul gondolkodni, nem lehetne olyan légkört teremteni amelyben nem virtus az ivás, amelyben nem az az „egyéniség”, aki nyelés nélkül iszik, hanem aki nem iszik. Vagy legalábbis amelyben nem kell szégyenkeznie annak, aki nem szereti az italt, vagy amelyben nem kötelező senkinek mások egészségére inni — igazán bizonytalan eredménnyel — hogy teljes biztonsággal tönkretegye a sajátot?! Cs. I. Egyetemes érdek az ivás? NAPLÓ VOTlÍUrCSdMÍI Valóságos történet. A színhely, a „szereplők” konkrét megnevezésétől mégis eltekintünk. Hogy miért, a későbbiekben kiderül. Az egyik kedvezőtlen természeti feltételek között gazdálkodó termelőszövetkezet vezetői a tavalyi tervkészítés idején merészen fogalmazták az elérendő célokat. Egyebek között azt tervezték, hogy a téesz fennállása óta a legmagasabb díjazást biztosítják tagjaiknak: munkaegységenként 40 forintot. Az erősebb alapokkal rendelkező gazdaságokban jóval előbbre tartanak már, de ebben a téeszben a 40 forint nagy szó volt A munkaegység tervezett értéke nemcsak a tagságot „fogta meg”, akárhány vezetőnek is legszemélyesebb dolga volt annak elérése. Sokéves fáradozásuk csúcsa, vagy legalább is jelentős állomása. Közben nem várt események rázkódtatták meg a gazdaságot. Felőrölte erejét és szinte máról-holnapra meghalt a termelőszövetkezet elnöke. A természet is nekikeseredett. Előbb fagy, majd utána a jégverés csapkodta a határt, több milliós kárt okozva. A tsz tagjai „kívülálló”, új elnököt választottak; ő észszel, leleménnyel igyekezett is munkához látni, de csakhamar kiderült, hogy a 40 forintos munkaegységnek nincs fedezete. Természetesen ki is mondta a nem kellemes változást. Emberileg teljesen érthető, hogy egyik-másik olyan vezető, akinek a tsz mos alakulásától kezdve minden nyomorúságban része volt, tartotta magát az adott szóhoz, a már említett 40 forinthoz. Több volt ez a szám, mint egy összeg kifejezője, hosszú fejlődés valóságos szimbólumává vált. Nem részletezzük: a zárszámadás előtt kirobbant a válság. Az új elnök a tartalékolás és a kényszerűségből megnyirbált munkaegység mellett kardoskodott, a régi vezetők az eredeti, a tervezett összeg mellett álltak ki. A tagság természetesen a „negyveneseket” támogatta. Már-már úgy tűnt, hogy az új elnök hamarjában szedheti sátorfáját, az emberek ellene fordulnak, amikor talán minden korábbinál meggyőzőbb bizonyítékát kapta a demokratizmus erejének. őszintén elmondta a szövetkezet tagjainak, hogy őt magát is érinti a kisebb jövedelem, de ha üresen marad a pénztár, ha a rossz év után a legszükségesebb dolgokat — abrakot, vetőmagot meg más egyebet — nem tudják megvásárolni, később még nagy árat fizetnek a „kiharcolt” munkaegységért. Az elnök tovább példálózott: nagy építkezésbe kezdtek, mielőbb be kell fejezni, és az csak utána törleszt. A vita, az érvelés, a tartalékolás fontosságáról mondott meggyőző szavai megfordították a hangulatot. Az „új” elnök és a „régi” vezetők között jó ideig tartott a kötözködés (sajnos hatása a munkafegyelemre is kisugárzott), de aztán csak elrendeződött a vita. Az elnök maradt, a konfliktust barátsággá oldotta a tagság és a szövetkezet dolgai iránt érzett felelősség. A história felidézéséhez az ad apropót, hogy a minap elkészült félévi mérleg majd egymillió forinttal erősebb a tervezettnél. Remény van rá, hogy a munkaegység az év végén többet ér, mint ahogy közösen tervezték. A színhely, a „szereplők” konkrét megjelölésétől azért tekintünk el, mert mi értelme lenne a szomorú előzmények felmelegítésének most, amikor minden nyugvópontra jutott. A tanulság viszont nemcsak a „szereplőket” érinti. Nyugodt légkörben ma már közösen vallják: a vezetők felelős állásfoglalását ugyan szubjektív dolgok is színezik, de a nagy döntéseknél felül kell emelkedni az egyéni ambíciókon, még akkor is, ha azokat nem önző érdek diktálja, ha érzelmierkölcsi fedezetük is van. Az egység megőrzése követeli a tagság becsületes és reális tájékoztatását Az emberek ha tudnak mindenről, ami a gazdaságukban történik, a pillanat előnyénél igenis többre tartják a megalapozott biztonságot. És a tartalék nélkül nem lehet gazdálkodni. Egy jó év az igazi figyelmeztető ennek felismeréséhez. (1. 1.) 3 ..Csúsztunk” a kollektív szerződések megkötésének határidejével. A tervezett júniusi időpont helyett üzemeink, intézményeink csak július elején írták alá az öt évre szóló vállalati alkotmányokat. Sőt, akadnak vállalatok, ahol még ma sincs érvényben az új kollektív szerződés. Az elmarasztalás persze nemcsak a medve vállalatait illeti meg, a késedelem orszá°os méretű. A kérdésre, úgy véljük, csak egyetlen válasz lehetséges: ha a ,,csúszás” az értékesebb, tartalmasabb kollektív szerződések megkötése érdekében történt nem volt hasztalan a késlekedés, indokolt volt az egyhónapos határidőmódosítás. Minderre bizonyíték megyénk 91. már megkötött kollektív szerződése is. Valamennyi nagyobb gondossággal, reálisabb tervezéssel készült a korábbiaknál, lényegesen több figyelmet fordítanak bennük a dolgozók javaslataira észrevételeire a nők és fiatalok helyzetére. A most megkötött kollektív szerződések tapasztalatainak elemzésekor szembetűnő a vállalati alkotmányok demokratikus megalkotása. Annak ellenére, hogy lényegében nem új kollektív szerződést kellett kötni, hanem csupán a régebbit módosították, az eddigi tapasztalatok alapján mindenütt részletes vita előzte meg a tervezetek elfogadását. Termelési tanácskozások, bizalmi értekezletek, párttaggyűlések, igazgatói beszámolók állandó napirendje volt az elmúlt évek kollektív szerződése. Jó és részletes igazgatói beszámoló volt például a fűzfői Nitrokémiánál, a Péti Nitronénműveknél, a Bakony Műveknél, a Pávai Textilgyárban, a menyei építőknél, az Ajkai Üveggyárban a Pápai Elekthermaxban, a Veszprémi és BadaDehiba-e, hogy nem kötöttek kollektív szerződést vállalataink a részletes középtávú tervek ismerete nélkül? Felróható-e mulasztásul, hogy a gazdasági vezetők, a szakszervezeti tanács tagjai csakis az anyagi eszközök részletes ismeretében kívánták szabályozni saját munkájukat, munkarendjüket, bérpolitikájukat, munkásvédelmüket munkaversenyüket a csányi Állami Gazdaságokban az előző évek kollektív szerződéseinek tapasztalatairól. Néhány vállalatnál azonban az igazgatók ennek a beszámolási kötelezettségnek csak formálisan tettek eleget. Főként a tanácsi vállalatoknál — mint az 1. számú Tanácsi Építőknél, a Vasipari Szolgáltató Vállalatnál, a Keszthelyi UNIVERSAL Ruházati Vállalatnál . A kollektív szerződések megkötése tehát kétségtelenül tovább erősítette az üzend demokráciát. S ez az egyik legjelentősebb tapasztalat. A szerződések tartalmi elemzése során éppen ezért főként azokról a fejezetekről érdemes szólni, amelyek javaslatokat, vitákat váltottak ki. Ilyen az anyagi ösztönzés. Az új, öt évre szóló kollektív szerződések a bérfejlesztés mértékét az új bérszabályozási rendszer megkötöttségei szerint határozták meg A szigorú, progresszív adózás miatt a vállalatok általában csak a kedvezményes bérfejlesztés mértékéig kötelezték el magukat. Így az 1970-es évihez hasonló nagyobb, 3— 5 százalékos bérfejlesztés már csak elvétve fordult elő. Az 1971. évi bérfejlesztés 1,5 —3 százalék között mozog. Sőt, egyes iparágakban, ahol még nem adták ki az új munkaköri besorolást, még ezt a bérfejlesztést sem hai szervezési hibák következtében, időhiány miatt, a munkások nem tudták részletesen elmondani véleményüket. Több vállalat, mint a Bakony Művek, a Pápai Textilgyár, a Peremartoni Ipari Robbanóanyag a már üzemi újságban is közzétette a kollektív szerződést. Mindenütt időben kifüggesztették az egyes üzemekben is a készülő tervezetet. Ezek alapján, a tanácskozások résztvevői, az üzemek dolgozói, például a Bakonyi Bauxitbánya Vállalatnál több mint száz észrevételt tettek. A Péti Nitrogénműveknél a javaslatok száma meghaladta a százat, a fűzfői Nitrokémiánál a kétszázat. A legtöbb észrevétel, javaslat a bér, a munkaidő, az év végi részesedés, a béren kívüli juttatás, a törzsgárda fokozottabb megbecsülésének kérdésével foglalkozott, tották végre. A Középdunántúli Szénbánya Vállalatnál, a fűzfői Nitrokémiánál, a Péti Nitrogénműveknél, a Közép-dunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalatnál az említett végrehajtási utasítás késlekedése miatt a bérfejlesztést csak a második félévben hajtották, illetve hajtják végre. A termelékenység kötelező és szükségszerű növelése érdekében valamennyi kollektív szerződés foglalkozik a munkanormák és a teljesítménykövetelmények megállapításával, ezek anyagi ösztönzőivel. De például az év végi részesedés felosztásának sogát a tényleges munka mennyisége és minősége alapján csak kevés vállalatnál adták le üzemrészekre, munkahelyekre. Csak ott ahol már kialakult a megbízható önelszámolási rendszer. Ezeknél a vállalatoknál a differenciálás mértéke általában az év végi részesedés 5—15 százaléka. A Közép-dunántúli Szénbánya Vállalatnál 20 százalékos különbség lehet az egyes bányaüzemek között a műszaki, gazdasági mutatók alapján. Hasonló a helyzet a Balatonfelvidéki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságnál. Az anyagi ösztönzők körébe tartozik a nyereségprémium és nyereségjutalom is. Mint a korábbi kollektív szerződésekben, a mostaniban is részletesen szabályozzák ennek felhasználását, kiterjesztését egyes munkakörökre. De sajnos változatlanul kimaradnak a nyereségnemizáltak köréből a fizikai dolgozók, bármily segítséget nyújtanak is a vállalat eredményes munkájához. Demokratikusan, nyilvánosan Szerényebb bérfejlesztés Vállalati alkotmányok — öt évre Nincs törvényellenes intézkedés A béren kívüli juttatásoknak is egyre gazdagabb tárházával találkozunk az új kollektív szerződésekben. A vállalatok többsége — de főleg az építőipari vegyipari vál'g'"-ok — a korábbi éveknél nagyobb összegeket biztosítanak az üzemi étkeztetésekhez. Jelentősebb anyagi eszközöket áldoznak a saját kezelésű gyermekintézmények fejlesztésére bővítésére. Az elfogadott kollektív szerződésekben nőtt a lakásépítkezés vállalati támogatásának összege is. A kölcsön dolgozónként 10 és 60 ezer forint között mozog. Figyelemreméltó — a törzsgárda fokozottabb anyagi megbecsülése mellett — a fiatalokkal való törődés. S végül, szemben a korábbi évek gyakorlatával, egyetlen szabályellenes, vagy törvényellenes intézkedés sem található, ami ugyancsak az alaposabb előkészítésről tanúskodik. Az új öt évről szóló kollektív szerződésekről tehát elmondhatjuk, hogy jobban figyelembe veszik a vállalatok sajátos igényeit, jobban egyeztetik a dolgozók s a vállalat érdekeit. Valók vállalati alkotmányok. Andrássy