Napló, 1971. augusztus (Veszprém, 27. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

Vasárnap, 1971 augusztus 1. ­ Huszonöt éves a forint egyedszázados a második világhábo­rú utáni időszak magyar valutája, a Forint. 1946. augusztus 1-én a si­keres valutareform véget vetett a pénz tör­ténetében példátlan inflációnak. A pengő teljesen elértéktelenedett, mint pénz meg­szűnt funkcionálni, s ez alapjában veszé­lyeztette a háborús romokban heverő ma­gyar gazdaság újjáépítését. Ilyen körülmé­nyek között a gazdaság helyreállításának, a termelés megszervezésének nélkülözhetetlen feltétele volt a stabilizáció, az értékálló va­luta megteremtése. 1946. augusztus elsején nemcsak az új magyar valuta született meg, a stabilizáció­hoz kapcsolódó új árak­­ az akkori politi­kai és gazdasági adottságoknak megfelelő elosztási viszonyokat is meghatározták. Az infláció kényszerítő hatása miatt olyan idő­pontban került sor a valutareformra, ami­kor annak jónéhány fontos feltétele hiány­zott. 1946-ban a termelés még nem érte el a háború előtti színt 50 százalékát sem, az alacsony nemzeti jövedelem csak alacsony kereseti viszonyokra adott reális lehetősé­get. Az alacsony bérszínvonal részbeni el­lensúlyozására olyan árpolitika lépett élet­be, amely az élelmiszerek és az alapvető szolgáltatások — lakbér, közlekedés stb. — árát tudatosan alacsonyan, a ruházati és egyéb iparcikkekét pedig magasan állapí­totta meg. A stabilizáció messzemenően sikeresnek bizonyult: meggyorsította a gazdaság újjá­építését, az ipar termelése és az ország nemzeti jövedelme néhány esztendőn belül elérte, sőt némileg meghaladta a háború előtti szintet. Ebben az időpontban — 1948— 1949 táján — elvben és gyakorlatban egy­aránt mód lett volna az értékarányos ár­rendszer kialakítására, a forint pénzfunk­cióinak fokozottabb érvényesítésére. Az ötvenes évek gazdaságpolitikája, fi­gyelmen kívül hagyva a gazdasági egyen­súly, valamint a tervszerű és arányos fej­lesztés követelményeit, az iparosítás meg­gyorsítására törekedett, s ez a forint vásár­lóerejének alakulására is kedvezőtlenül haj­tott. 1950-ig a fogyasztói árszínt minimális mértékben emelkedett. Ettől kezdve azon­ban gyorsan nőtt az áruhiány, tehát az aránytalanság, a vásárlóerő és az árualap között. Az egyoldalú gazdaságpolitikának ezt a következményét az 1951. végi általá­nos ár- és béremelés kívánta kiküszöbölni. E két intézkedés tulajdonképpen a valuta újólagos stabilizációját jelentette, mégpe­dig az 1950. évinél kb. 70 százalékkal ma­gasabb fogyasztói árszinten. Más fogalma­zásban: a fogyasztói forint vásárlóereje az ötvenes évek első esztendőiben igen nagy mértékben csökkent. Gazdaságpolitikánk a hatvanas évek ele­jétől előbb a mezőgazdaságban, majd 1968 óta a gazdaság röviden ágában hasznosítja az áru- és pénzviszonyok gazdaságszervező erejét. A vállalati önállóság pénzügyi vo­natkozásban nemcsak azt jelenti, hogy a bevételeknek fedezniük kell a kiadásokat, ideértve az állammal szembeni adókötele­zettségeket és a bankhiteleket, kamatokat is, hanem azt is, hogy minden gazdasági történés, folyamat elindítója a pénz, a fo­rint. A forint nem konvertibilis valuta, s így az iránta való nemzetközi bizalom nem mérhető az árfolyam alakulásával. Közve­tett módon ez a bizalom Magyarország nemzetközi hitelképességében tükröződik. Számos bizonyítéka van annak, hogy hitel­­képességünk jó, nincsenek törlesztési, fize­tési nehézségeink. Mindennek „aranyfede­zete” a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődése, növekvő exportképessége. A fogyasztói forintról szólva utaltunk an­nak értékveszteségére. A gazdaságirányítás reformja során a hatósági árrendszert, ve­gyes árrendszer váltotta fel, mind a terme­lés, mind a fogyasztás szférájában egymás mellett alkalmazzuk a fix, a maximált, a korlátozottan változtatható és a szabad ára­kat. Jogosan vethető fel az a kérdés, vajon ebben a korábbinál kötetlenebb árrendszer­ben nem romlik-e majd az árszint­ növeke­­dése következtében a forint stabilitása, ér­téke? Nos, éppen a forint negyedszázada tanúskodik arról, hogy a valutaértékekre ható árstabilitás nem az ármechanizmustól és az árrendszertől, hanem elsősorban a gazdaság arányos és egészséges fejlődésétől függ. Napjainkban éppen ezért a viszonyla­gos — az évi 1—2 százalékkal változó — árstabilitás a követelmény, amit egyrészt a kormány árpolitikája, másrészt az egyensú­lyi helyzet megteremtését, fenntartását szol­gáló gazdaságfejlesztési intézkedései, a nép­­gazdasági tervek biztosítanak. Mellesleg a forint iránti belső bizalom erőteljes doku­mentuma a lakosság takarékbetét-állomá­nya, amely a legutóbbi tervidőszakban is megkétszereződött, több mint 42 milliárdra nőtt. N­agy eredményeket hozó, de gondok­tól sem mentes negyedszázad valu­tája a forint. Megalapozta a hábo­rúban súlyos károkat szenvedett és szétzi­lált magyar gazdaság újjáépítését és kon­szolidálását, segítette a szocialista gazdaság építésének minden fázisát és folyamatát, az utóbbi években pedig a gazdaságirányítási rendszer fejlesztésének lett nélkülözhetetlen eszköze. Garamvölgyi István L­­apunk pénteki szá­mában a „Gazda­sági mozaik”-ban közöltük, hogy a Veszp­rém megyei Kiskereske­delmi Vállalat 30 ezer üveg vodkát cserélt len­­gyel partnerével mosópo­rért. A mosóport adtuk mi a lengyel vodkáért. A csereüzletért semmi­képpen sem lehet elma­rasztalni a megyei kiske­reskedelmi vállalatot. Minden valószínűség sze­rint a legjobb szándék ve­zette és jó üzletet is kö­tött. Tomi mosópor van elég, nem hiányzik, amit elcseréltek. Bővült az áru­­választék a megyében — legalábbis vodkában. Ol­csóbban kaptuk így a vod­kát és a vállalat nem is akar nyerészkedni vart, ol­csóbban is adja. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az állam is jól jár, mert a növekvő italforgalom után több adót, nyereséget, fi­zet be a kiskereskedelmi vállalat, teljes az érdek­­azonosság. Látszólag. Az állam érdeke való­ban és kétségtelenül a több szeszfogyasztás vol­na ha az állam érdeke volna az is, hogy családok széthulljanak hogy romol­jon­­­ munkafegyelem, több legyen a baleset, a szesz okozta ezerféle be­tegség és emiatt több kór­ház­orvos kelljen, hogy kijózanítókat kelljen léte­síteni, külön iskolákat azoknak a szellemileg fo­gyatékos gyerekeknek, akiknek e fejletlenséget nagyon gyakran az apa vagy az anya részegsége okozta. Eltekintve a dolog er­kölcsi oldalától, nem tu­dom, kiszámította-e már valaki, hogy az államnak a szeszfogyasztásból eredő haszna nagyobb-e vagy az ebből adódó kiadása?! Az egyén — mármint a szeszfogyasztó egyén — ér­deke valóban az árcsökken­tés, és a feltétlenül ezzel já­ró több szeszfogyasztás, ha érdeke az egyénnek hogy tönkretegye az egészségét a családját és hogy koros utódoknak adjon életet. A kereskedelem érdekét semmiképpen sem lehet visszájára fordítani. De nem lenne-e kötelessége az államnak a saját és polgárai érdekében olyan anyagi ösztönzőket terem­teni a kereskedelem szá­mára, hogy világosan és egyértelműen érdeke le­gyen a szeszfogyasztás csökkentésére törekedni?! É­s nekünk, vala­mennyiünknek, akik még képesek vagyunk józanul gondol­kodni, nem lehetne olyan légkört teremteni amely­ben nem virtus az ivás, amelyben nem az az „egyéniség”, aki nyelés nélkül iszik, hanem aki nem iszik. Vagy legalább­is amelyben nem kell szégyenkeznie annak, aki nem szereti az italt, vagy amelyben nem kötelező senkinek mások egészsé­gére inni — igazán bi­zonytalan eredménnyel — hogy teljes biztonsággal tönkretegye a sajátot?! Cs. I. Egyetemes érdek az ivás? NAPLÓ VOTlÍUrCS­dMÍI Valóságos történet. A színhely, a „szereplők” konkrét megnevezésétől mégis eltekintünk. Hogy mi­ért, a későbbiekben kiderül. Az egyik kedvezőtlen ter­mészeti feltételek között gaz­dálkodó termelőszövetkezet vezetői a tavalyi tervkészítés idején merészen fogalmaz­ták az elérendő célokat. Egyebek között azt tervez­ték, hogy a téesz fennállása óta a legmagasabb díjazást biztosítják tagjaiknak: mun­kaegységenként 40 forintot. Az erősebb alapokkal ren­delkező gazdaságokban jóval előbbre tartanak már, de eb­ben a téeszben a 40 forint nagy szó volt A munkaegység tervezett értéke nemcsak a tagságot „fogta meg”, akárhány ve­zetőnek is legszemélyesebb dolga volt annak elérése. Sokéves fáradozásuk csúcsa, vagy legalább is jelentős ál­lomása. Közben nem várt események rázkódtatták meg a gazdaságot. Felőrölte ere­jét és szinte máról-holnap­ra meghalt a termelőszövet­kezet elnöke. A természet is nekikeseredett. Előbb fagy, majd utána a jégverés csap­kodta a határt, több milliós kárt okozva. A tsz tagjai „kívülálló”, új elnököt választottak; ő ész­szel, leleménnyel igyekezett is munkához látni, de csak­hamar kiderült, hogy a 40 forintos munkaegységnek nincs fedezete. Természete­sen ki is mondta a nem kel­lemes változást. Emberileg teljesen érthető, hogy egyik-másik olyan vezető, akinek a tsz mos al­akulásától­­ kezdve minden nyomorúságban ré­sze volt, tartotta magát az adott szóhoz, a már említett 40 forinthoz. Több volt ez a szám, mint egy összeg kife­jezője, hosszú fejlődés va­lóságos szimbólumává vált. Nem részletezzük: a zár­számadás előtt kirobbant a válság. Az új elnök a tarta­lékolás és a kényszerűségből megnyirbált munkaegység mellett kardoskodott, a régi vezetők az eredeti, a terve­zett összeg mellett álltak ki. A tagság természetesen a „negyveneseket” támogatta. Már-már úgy tűnt, hogy az új elnök hamarjában szedheti sátorfáját, az embe­rek ellene fordulnak, ami­kor talán minden korábbinál meggyőzőbb bizonyítékát kapta a demokratizmus ere­jének. őszintén elmondta a szövetkezet tagjainak, hogy őt magát is érinti a kisebb jövedelem, de ha üresen ma­rad a pénztár, ha a rossz év után a legszükségesebb dol­gokat — abrakot, vetőmagot meg más egyebet — nem tudják megvásárolni, később még nagy árat fizetnek a „kiharcolt” munkaegységért. Az elnök tovább példálózott: nagy építkezésbe kezdtek, mielőbb be kell fejezni, és az csak utána törleszt. A vi­ta, az érvelés, a tartalékolás fontosságáról mondott meg­győző szavai megfordították a hangulatot. Az „új” elnök és a „régi” vezetők között jó ideig tar­tott a kötözködés (sajnos ha­tása a munkafegyelemre is kisugárzott), de aztán csak elrendeződött a vita. Az el­nök maradt, a konfliktust barátsággá oldotta a tagság és a szövetkezet dolgai iránt érzett felelősség. A história felidézéséhez az ad apropót, hogy a minap elkészült félévi mérleg majd egymillió forinttal erősebb a tervezettnél. Remény van rá, hogy a munkaegység az év végén többet ér, mint ahogy közösen tervezték. A szín­hely, a „szereplők” konkrét megjelölésétől azért tekin­tünk el, mert mi értelme lenne a szomorú előzmények felmelegítésének most, ami­kor minden nyugvópontra jutott. A tanulság viszont nemcsak a „szereplőket” érinti. Nyugodt légkörben ma már közösen vallják: a ve­zetők felelős állásfoglalását ugyan szubjektív dolgok is színezik, de a nagy döntések­nél felül kell emelkedni az egyéni ambíciókon, még ak­kor is, ha azokat nem önző érdek diktálja, ha érzelmi­­erkölcsi fedezetük is van. Az egység megőrzése követeli a tagság becsületes és reális tájékoztatását Az emberek ha tud­nak mindenről, ami a gaz­daságukban történik, a pilla­nat előnyénél igenis többre tartják a megalapozott biz­tonságot. És a tartalék nél­kül­­ nem lehet gazdálkod­ni. Egy jó év az igazi fi­gyelmeztető ennek felisme­réséhez. (1. 1.) 3­­ ..Csúsztunk” a kollektív szerződések megkötésének határidejével. A tervezett júniusi időpont helyett üze­meink, intézményeink csak július elején írták alá az öt évre szóló vállalati alkot­mányokat. Sőt, akadnak vál­lalatok, ahol még ma sincs érvényben az új kollektív szerződés. Az elmarasztalás persze nemcsak a medve vállalatait illeti meg, a ké­sedelem orszá°os méretű. A kérdésre, úgy véljük, csak egyetlen válasz lehetsé­ges: ha a ,,csúszás” az ér­tékesebb, tartalmasabb kol­lektív szerződések megköté­se érdekében történt nem volt hasztalan a késlekedés, indokolt volt az egyhónapos határidőmódosítás. Minderre bizonyíték megyénk 91. már megkötött kollektív szerző­dése is. Valamennyi nagyobb gondossággal, reálisabb ter­vezéssel készült a koráb­biaknál, lényegesen több fi­gyelmet fordítanak bennük a dolgozók javaslataira ész­revételeire a nők és fiata­lok helyzetére. A most megkötött kollek­tív szerződések tapasztala­tainak elemzésekor szembe­tűnő a vállalati alkotmá­nyok demokratikus megal­kotása. Annak ellenére, hogy lényegében nem új kollektív szerződést kellett kötni, ha­nem csupán a régebbit mó­dosították, az eddigi tapasz­talatok alapján mindenütt részletes vita előzte meg a tervezetek elfogadását. Ter­melési tanácskozások, bizal­mi értekezletek, párttaggyű­­lések, igazgatói beszámolók állandó napirendje volt az elmúlt évek kollektív szer­ződése. Jó és részletes igaz­gatói beszámoló volt pél­dául a fűzfői Nitrokémiánál, a Péti Nitronénműveknél, a Bakony Műveknél, a Pávai Textilgyárban, a menyei épí­tőknél, az Ajkai Üveggyár­ban a Pápai Elekthermax­­ban, a Veszprémi és Bada­De­hiba-e, hogy nem kö­töttek kollektív szerződést vállalataink a részletes kö­zéptávú tervek ismerete nél­kül? Felróható-e mulasztá­sul, hogy a gazdasági veze­tők, a szakszervezeti tanács tagjai csakis az anyagi esz­közök részletes ismeretében kívánták szabályozni saját munkájukat, munkarendjü­ket, bérpolitikájukat, mun­kásvédelmüket munkaverse­nyüket a csányi Állami Gazdaságok­ban az előző évek kollektív szerződéseinek tapasztalatai­ról. Néhány vállalatnál azonban az igazgatók ennek a beszámolási kötelezettség­nek csak formálisan tettek eleget. Főként a tanácsi vál­lalatoknál — mint az 1. számú Tanácsi Építőknél, a Vasipari Szolgáltató Válla­latnál, a Keszthelyi UNIVER­SAL Ruházati Vállalatnál . A kollektív szerződések megkötése tehát kétségtelenül tovább erősítette az üzend demokráciát. S ez az egyik legjelentősebb tapasztalat. A szerződések tartalmi elemzé­se során éppen ezért főként azokról a fejezetekről érde­mes szólni, amelyek javasla­tokat, vitákat váltottak ki. Ilyen az anyagi ösztönzés. Az új, öt évre szóló kollektív szerződések a bérfejlesztés mértékét az új bérszabályo­zási rendszer megkötöttségei szerint határozták meg A szigorú, progresszív adózás miatt a vállalatok általában csak a kedvezményes bérfej­lesztés mértékéig kötelezték el magukat. Így az 1970-es évihez hasonló nagyobb, 3— 5 százalékos bérfejlesztés már csak elvétve fordult elő. Az 1971. évi bérfejlesztés 1,5 —3 százalék között mozog. Sőt, egyes iparágakban, ahol még nem adták ki az új munkaköri besorolást, még ezt a bérfejlesztést sem hai­ szervezési hibák következté­ben, időhiány miatt, a mun­kások nem tudták részlete­sen elmondani véleményü­ket. Több vállalat, mint a Ba­kony Művek, a Pápai Textil­gyár, a Peremartoni Ipari Robbanóanyag a már üzemi újságban is közzétette a kol­lektív szerződést. Mindenütt időben kifüggesztették az egyes üzemekben is a készü­lő tervezetet. Ezek alapján, a tanácskozások résztvevői, az üzemek dolgozói, például a Bakonyi Bauxitbánya Vál­lalatnál több mint száz ész­revételt tettek. A Péti Nitro­génműveknél a javaslatok száma meghaladta a százat, a fűzfői Nitrokémiánál a kétszázat. A legtöbb észre­vétel, javaslat a bér, a mun­kaidő, az év végi részese­dés, a béren kívüli juttatás, a törzsgárda fokozottabb megbecsülésének kérdésével foglalkozott, tották végre. A Középdu­nántúli Szénbánya Válla­latnál, a fűzfői Nitrokémiá­nál, a Péti Nitrogénművek­nél, a Közép-dunántúli Tég­la- és Cserépipari Vállalat­nál az említett végrehajtási utasítás késlekedése miatt a bérfejlesztést csak a máso­dik félévben hajtották, illet­ve hajtják végre. A termelékenység kötelező és szükségszerű növelése ér­dekében valamennyi kollek­tív szerződés foglalkozik a munkanormák és a teljesít­ménykövetelmények megál­lapításával, ezek anyagi ösztönzőivel. De például az év végi részesedés felosztásá­nak sogát a tényleges munka mennyisége és minősége alapján csak kevés vállalat­nál adták le üzemrészekre, munkahelyekre. Csak ott ahol már kialakult a meg­bízható önelszámolási rend­szer. Ezeknél a vállalatoknál a differenciálás mértéke ál­talában az év végi részese­dés 5—15 százaléka. A Kö­zép-dunántúli Szénbánya Vállalatnál 20 százalékos különbség lehet az egyes bá­nyaüzemek között a műsza­ki, gazdasági mutatók alap­ján. Hasonló a helyzet a Ba­­latonfelvidéki Erdő- és Fa­­feldolgozó Gazdaságnál. Az anyagi ösztönzők körébe tar­tozik a nyereségprémium és nyereségjutalom is. Mint a korábbi kollektív szerződé­sekben, a mostaniban is részletesen szabályozzák en­nek felhasználását, kiterjesz­­tését egyes munkakörökre. De sajnos változatlanul ki­maradnak a nyereségn­emi­­záltak köréből a fizikai dol­gozók, bármily segítséget nyújtanak is a vállalat eredményes munkájához. Demokratikusan, nyilvánosan Szerényebb bérfejlesztés Vállalati alkotmányok — öt évre Nincs törvényellenes intézkedés A béren kívüli juttatások­nak is egyre gazdagabb tár­házával találkozunk az új kollektív szerződésekben. A vállalatok többsége — de fő­leg az építőipari vegyipari vál'g'"-ok — a korábbi éveknél nagyobb összegeket biztosítanak az üzemi étkez­tetésekhez. Jelentősebb anyagi eszközöket áldoznak a saját kezelésű gyermekin­tézmények fejlesztésére bő­vítésére. Az elfogadott kol­lektív szerződésekben nőtt a lakásépítkezés vállalati tá­mogatásának összege is. A kölcsön dolgozónként 10 és 60 ezer forint között mozog. Figyelemreméltó — a törzs­­gárda fokozottabb anyagi megbecsülése mellett — a fiatalokkal való törődés. S végül, szemben a korábbi évek gyakorlatával, egyetlen szabályellenes, vagy törvényellenes intézkedés sem található, ami ugyan­csak az alaposabb előkészí­tésről tanúskodik. Az új öt évről szóló kol­­lektív szerződésekről tehát elmondhatjuk, hogy jobban figyelembe veszik a vállala­tok sajátos igényeit, jobban egyeztetik a dolgozók s a vállalat érdekeit. Valók vállalati alkotmányok. Andrássy

Next