Napló, 1972. december (Veszprém, 28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
A dicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztve minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték, s azokat nekünk, zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenöt éves korral és derékkal, a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek jövögetni, jó pénzt ígérvén. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: — Nem érsz reá, ugye, fiam? — Riza nem — feleltem oly szomorún, mintha a szívem meg akart volna szakadni. De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, vele szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyeztető napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment bele a délbe, mint jóformán a többi. Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt: — Hasra áll a nap, bécskám! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk — Hát mi legyek, Lőrinc bácsi? — Bátor s becsületes ember! — mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. — Jó-jó — mondottam neki —, de milyen a bátor ember? — Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni------felelte az öreg. — S ki a becsületes? — folytattam. —■ Aki életének utolsó órája szerint él! — S a foglalkozás mindegy? — Nem egészen — felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám és így folytatta: — Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mondanék neked valamit. Legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohasem hallottam a falusban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki. — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi! — felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna s beszélt is volna vele, sőt mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna vele, mint velem is. — Hát ismerte talán? — nyitottam nagyobbra a szememet. Akár ha szerelmes kérdezte volna a párAz öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót: — Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is, s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgyeken. — Hány esztendős volt akkor? — kérdeztem. De már meg is bántam, hogy beleszóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentette a szemét, s hirtelen megrovással csak anynyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. — S aztán hogy volt? — igyekeztem tovább. — Úgy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyranőtt törökbúzával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment. Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Ha csak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fu a szél. Nekem a szívem már igen dobogott. — Azt volt Petőfi, ugye?! — kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót: — Néha egy-két sor versetmondott, s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának. Itt valamit sebtiben a táskáján s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben levő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat, s mikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: „Szabadságunk madara!" Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: — Így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!” Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi és reám tekintett. — S aztán mi lett Petőfivel? — kérdez tem. — Gondolom, onnét elrepült — mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk és pontot tett a földre. : Tamási Áron: DALOS MADÁR ....................................................................................... Borisz Vasziljev: Il hajnalok itt csendesek... (44.) A fenyőfa alatt mindenféle holmi ott maradt, puskák, köpenykoszorúk és Zsenyka fehérneműje, amit a törzsőrmester félredobott. Divatos, könnyed, kacér ruhadarabok. .. A szép fehérnemű volt Zsenyka gyengéje. Sok mindenről könnyen le tudott mondani, mert vidám és könnyed természete volt, de azt a garnitúrát, amit édesanyjától közvetlenül a háború előtt kapott, makacsul hurcolta katonai felszerelésével együtt. Pedig állandóan szidták miatta, soron kívüli szolgálattal büntették, és egyéb, a katonaságnál ismert kellemetlenségek érték. Különösen egyik kombinéja volt észbontó. Még az apja is prüszkölt miatta. — De Zsenyka, ez már mégiscsak sok. Hova készülődsz ? — Szórakozni! — mondta büszkén Zsenyka, holott tudta, hogy apja egész másra gondolt. Nagyon jól megértették egymást. — Jössz velem vaddisznóvadászatra? — Nem engedem! — ijedezett az anyja. — Megőrültél, elcipelnél egy kislányt a vadászatra? — Hadd szokja meg! — nevetett az apja. — Egy vörösparancsnok lánya ne féljen semmitől. Zsenyka nem is félt semmitől. Lovagolt, célba lőtt a lőtéren, lesben ült apjával a vaddisznóvadászaton és apja motorbiciklijén száguldozott a kis katonai városban. Ezenkívül cigánytáncot és matcsist járt a mulatságokon, gitárkíséret mellett énekelt, és elcsavarta a kissé beszeszelt hadnagyok fejét. Könnyedén az ujja körül forgatta őket, csak úgy, a szórakozás kedvéért, ő maga sohasem lett szerelmes. — Zsenyka, te egészen megbolondítottad Szergejcsuk hadnagyot. Ma így jelentett nekem: „Jevg... tábornok. .. elvtárs...” — Ezt csak kitalálod, apu!... Boldog, vidám idők voltak, pedig a mama egyre ráncolta a homlokát, és sóhajtozott, hogy felnőtt lány már, kisasszony, ahogy régen mondták és úgy viselkedik. .. Érthetetlenül viselkedik, hol a lőtér kell neki, hol a lovak és a motorbicikli, hol a hajnalig tartó táncmulatságok, a hadnagyok malomkerék nagyságú virágcsokrokkal, szerenádok az ablaka alatt és versben írt szerelmes levelek. — Zsenyecska, ez így nem mehet tovább. Tudod, mit beszélnek rólad a városban? — Hadd fecsegjenek, anyukám! — Azt mondják, hogy többször láttak téged Luzsin ezredessel együtt. Családos ember, Zsenyecska. Hát szabad ezt?... —Kell is nekem Luzsin!... — vonta meg Zsenyka a vállát és elszaladt. Luzsin daliás termetű, titokzatos és vakmerő ember hírében állt, Halhin-Gol-ért Vörös Zászló érdemrendet kapott, a finn háborúért — Csillagot. És Zsenyka anyja érezte, hogy a lánya nem véletlenük menekül el az ilyen beszélgetések elől. Érezte és félt... Ez a Luzsin karolta fel Zsenykát, amikor családja pusztulása után egy szál magában maradt és a frontra ment. Felkarolta, védelmezte és vigasztalta és ezzel magához kötötte, de nem azért, hogy kihasználja a lány védtelen helyzetét. Zsenykának akkor mindennél nagyobb szüksége volt támaszra, védelemre, hogy legyen valaki, akinek kisírhatja, kipanaszkodhatja magát, akihez odabújjon, hogy újra magához térjen ebben a szörnyű háborús világban. Minden úgy történt — ahogy kellett — és Zsenyka végül is nem esett kétségbe. Egyáltalán, soha nem esett kétségbe. Bízott magában most is, amikor a németeket elvonta Oszjanyinától, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy végülis nem esett kétségbe. Egyáltalán, soha nem esett kétségbe. Bízott magában most is, amikor a németeket elvonta Oszjanyinától, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy végül minden jóra fordul. Amikor az első golyó az oldalába fúródott, még akkor is csak csodálkozott. Hiszen olyan ostobának, értelmetlennek és valószínűtlennek tűnik meghalni, amikor valaki még csak tizenkilenc éves... A németek vaktában sebezték meg, a lombokon át pedig, ha elrejtőzik, kivárja, amíg az egésznek vége, talán sikerült volna elmenekülnie. De ő csak lőtt, amíg egyetlen tölténye maradt. Fekve célzott, már nem is próbált elfutni mert érezte, hogy a kiömlő vérrel együtt ereje is fogytán van. A németek közvetlen közelről végeztek vele, aztán sokáig nézték halálában is büszke, szép arcát... Rita tudta, hogy sebe halálos, és gyötrően keserves lesz a halála. Egyelőre szinte alig érzett fájdalmat, csak valami mind erősebben égett a hasában, és nagyon szomjazott. De nem ihatott, ezért csak egy kis rongyot mártott be a pocsolyába és azzal nedvesítette meg az ajkát. Vaszkov egy kidőlt fenyőfához rejtette, beborította ágakkal és elment. Akkor, még tartott a lövöldözés, de hamarosan minden elcsendesedett, mire Rita sírni kezdett. Hangtalanul, egyetlen sóhajtás nélkül sírt, csak arcán patakzottak a könnyek. Megértette, hogy Zsenyka nincs többé... Azután a könnyei is elapadtak. Meghátráltak az elől a hatalmas valami elől, amely most előtte állt, amellyel számolnia kellett és amelyre fel kellett készülnie. Hideg fekete szakadék tátongott a lábánál, s Rita keményen és férfiasan nézett a mélyére. Nem sajnálta magát, életét, fiatalságát, mert egész idő alatt arra gondolt, hogy ezeknél sokkal fontosabb dolgok is léteznek. Fia árván marad, teljesen egyedül, beteges anyjára bízva, és Rita most azt találgatta, hogyan éli majd túl a fia a háborút, mint alakul azután az élete. Vaszkov csakhamar visszajött. Ledobálta Ritáról az ágakat, hallgatva leült mellé, és sebesült karját tapogatta. — Zsenya elesett? A férfi bólintott, azután így szólt: —• Nincsenek meg a hátizsákok. Se a zsákok, se a puskáink. Vagy magukkal vitték, vagy eldugták őket. — Zsenya azonnal... meghalt? — Azonnal — hangzott a válasz, de Rita érezte, hogy nem mond igazat. — Azok elmentek. Nyilván a robbanóanyagért... — Vaszkov elkapta Rita fénytelen, mindent értő tekintetét, és hirtelen felkiáltott: — Nem győztek le bennünket, érted? Én még élek, engem még le kell gyűrniük!... Elhallgatott és fogát csikorgatva, támolyogva himbálta sajgó karját. — Fáj? — Itt fáj — bökött a mellére. — Itt sajog, Rita. De hogy sajog!... Feláldoztalak benneteket, mind az ötöt feláldoztam, és miért? Azért a tíz fritzért? — Ne beszéljen így... hiszen érthető... háború van. — Amíg háború van, érthető. De aztán, mikor béke lesz? Megértik majd, miért kellett meghalnotok? Miért nem engedtem tovább ezeket a■ fritzeket, miért határoztam így? Mit felelek, ha majd megkérdezik: hogy lehet az, hogy ti, férfiak, nem tudtátok megvédeni anyáinkat a golyóktól? Hogy lehet az, hogy a halállal házasítottátok össze őket, és közben ti épen maradtatok? A kirovi utat védtétek meg a fehértengeri csatornát? Hiszen ott is van őrség, ember meg sokkal több is akad, mint öt lány és egy törzsőrmester a pisztolyával! — Hagyd el — mondta csendesen a lány. — A haza nem a csatornáknál kezdődik. Egyáltalán nem. Mi pedig a hazát védtük. Elsősorban a hazát és csak aztán a csatornát. — Igen... — Vaszkov nagyot sóhajtva elhallgatott. — Feküdj csak nyugodtan, és akkor végünk. — Fogta a pisztolyát, és zubbonya ujjával különös gonddal letörölte. — Fogjad. Igaz, csak két töltény maradt benne, de mégis nyugodtabb lehetsz, ha itt hagyom. — Várj még! — Rita elnézett a férfi arca mellett az ágak közül előtűnő égre. — Emlékszel, mikor a kitérőállomásnál találkoztam a németekkel? Anyámnál jártam akkor a városban. Nála van a kisfiam, hároméves. Aliknak hívják, Albertnek. Anyám nagyon beteg, biztos nem él sokáig, apám pedig nyomtalanul eltűnt. — Ne aggódj, Rita, mindent értek. — Köszönöm neked. — Vértelen ajka mosolyra nyílt. — Teljesíted az utolsó kérésemet? —• Nem — mondta a férfi. — Esztelenség, hiszen úgyis meghalok, így csak tovább gyötrődöm. — Végrehajtom a felderítést és visszajövök. Éjjelre odaérünk a mieinkhez. is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi. — S hát aztán, iskola után mi akarnál lenni? — kérdezte. — Az még messze van — feleltem neki. — Messze, messze — folytatta az öreg —, de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni. Hától, hogy szeretsz-e, úgy válaszolt az öreg, mondván: — Ismertem, igen! Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom, de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort. — Látta?! — kérdeztem. 8 — NAPLÓ — 1972. december 31. vasárnap