Napló, 1972. december (Veszprém, 28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-31 / 307. szám

A dicsi székely város, amelynek gim­­náziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azon­ban mégis messzinek tűnt, különösen kará­csony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztve minket, gyalogosan kel­lett mennem és jönnöm. A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek s más uras do­lognak hamar vége lett, mert otthon türel­metlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő le­gényke. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondol­ni lehetett volna. Igen vastagon, mert hi­szen a férfiakat harminckettőig mind elvit­ték, s azokat nekünk, zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenöt éves korral és derékkal, a kaszálás munká­ját, amiben aztán mester is lettem hamaro­san. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a­­ kaszálásban, hanem idegenek is kezdet­tek jövögetni, jó pénzt ígérvén. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: — Nem érsz reá, ugy­e, fiam? — Riza nem — feleltem oly szomorún, mintha a szívem meg akart volna szakadni. De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tu­dott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csu­pán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S mert eme természete miatt igen szeret­tem az öreget, vele szívesen mentem kaszál­ni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyeztető napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment bele a délbe, mint jófor­mán a többi. Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt: — Hasra áll a nap, bécskám! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk — Hát mi legyek, Lőrinc bácsi? — Bátor s becsületes ember! — mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és be­csületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. — Jó-jó —­ mondottam neki —, de milyen a bátor ember? — Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni------felelte az öreg. — S ki a becsületes? — folytattam. —■ Aki életének utolsó órája szerint él! — S a foglalkozás mindegy? — Nem egészen — felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám és így folytatta: — Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mondanék neked valamit. Legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egy­azon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszer­re olyan izgalom áradott belém, hogy he­­vertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohasem hallottam a falu­sban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki. — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi! — felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csak­ugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna s beszélt is volna vele, sőt mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna vele, mint velem is. — Hát ismerte talán? — nyitottam na­gyobbra a szememet. Akár ha szerelmes kérdezte volna a pár­Az öreg a messzeségbe nézett, majd só­hajtott egyet. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így foly­tatta a szót: — Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek ka­tonának. Java nyár volt éppen, de pezsget­­tek az emberek is, s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgy­eken. — Hány esztendős volt akkor? — kérdez­tem. De már meg is bántam, hogy beleszóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentette a szemét, s hirtelen megrovással csak any­­nyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. — S aztán hogy volt? — igyekeztem to­vább. — Úgy volt, hogy kérdezősködvén szorgo­san, hamar megtudtam, miszerint Bem fő­vezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcol­hassak, ahol legjobban nekem kedvem tart­ja. Mivel pedig én az első vonalba kíván­koztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejér­egyházi határba, mert ott húzódott az első vonal az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őr­ködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem in­kább a nagyranőtt törökbúzával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöt­tünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment. Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példá­nak okáért a kardja sem volt ott az olda­lán. Ha csak ránéztem, nekem olyannak tet­szett örökké, mint egy parázs, akit folyton fu a szél. Nekem a szívem már igen dobogott. — Azt volt Petőfi, ugy­e?! — kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót: — Néha egy-két sor verset­­mondott, s né­ha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csak­hogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, ne­kivetve a hátát az öreg fának. Itt valamit sebtiben a táskáján s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben levő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a köl­tő, mintha a dal egészen megbabonázta vol­na őt, felállt a fa tövéről s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a cso­dás madarat, s mikor megláttuk, még job­ban ámuldoztunk rajta,­ mert annak a ma­dárnak piros volt a szíve tája, fehér a szár­nya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulat­tal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szól­ván: „Szabadságunk madara!" Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: — Így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség ész­revehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefá­ra, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!” Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi és reám tekintett. — S aztán mi lett Petőfivel? — kérdez­­ tem. — Gondolom, onnét elrepült — mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehul­lott egy makk és pontot tett a földre. : Tamási Áron:­­ DALOS MADÁR ....................................................................................... Borisz Vasziljev: Il hajnalok itt csendesek... (44.) A fenyőfa alatt mindenféle holmi ott maradt, pus­kák, köpenykoszorúk és Zsenyka fehérneműje, amit a törzsőrmester félredobott. Divatos, könnyed, kacér ru­hadarabok. .. A szép fehérnemű volt Zsenyka gyengéje. Sok mindenről könnyen le tudott mondani, mert vidám és könnyed természete volt, de azt a garnitúrát, amit édesanyjától közvetlenül a háború előtt kapott, maka­csul hurcolta katonai felszerelésével együtt. Pedig ál­landóan szidták miatta, soron kívüli szolgálattal bün­tették, és egyéb, a katonaságnál ismert kellemetlensé­gek érték. Különösen egyik kombinéja volt észbontó. Még az apja is prüszkölt miatta. — De Zsenyka, ez már mégiscsak sok. Hova ké­szülődsz ? — Szórakozni! — mondta büszkén Zsenyka, holott tudta, hogy apja egész másra gondolt. Nagyon jól megértették egymást. — Jössz velem vaddisznóvadászatra? —­ Nem engedem! — ijedezett az anyja. — Meg­őrültél, elcipelnél egy kislányt a vadászatra? — Hadd szokja meg! — nevetett az apja. — Egy vörösparancsnok lánya ne féljen semmitől. Zsenyka nem is félt semmitől. Lovagolt, célba lőtt a lőtéren, lesben ült apjával a vaddisznóvadászaton és apja motorbiciklijén száguldozott a kis katonai város­ban. Ezenkívül cigánytáncot és m­atcsist járt a mulat­ságokon, gitárkíséret mellett énekelt, és elcsavarta a kissé beszeszelt hadnagyok fejét. Könnyedén az ujja körül forgatta őket, csak úgy, a szórakozás kedvéért, ő maga sohasem lett szerelmes. — Zsenyka, te egészen megbolondítottad Szergej­­csuk hadnagyot. Ma így jelentett nekem: „Jevg... tá­bornok. .. elvtárs...” — Ezt csak kitalálod, apu!... Boldog, vidám idők voltak, pedig a mama egyre ráncolta a homlokát, és sóhajtozott, hogy felnőtt lány már, kisasszony, ahogy régen mondták és úgy viselke­dik. .. Érthetetlenül viselkedik, hol a lőtér kell neki, hol a lovak és a motorbicikli, hol a hajnalig tartó táncmulatságok, a hadnagyok malomkerék nagyságú virágcsokrokkal, szerenádok az ablaka alatt és versben írt szerelmes levelek. — Zsenyecska, ez így nem mehet tovább. Tudod, mit beszélnek rólad a városban? — Hadd fecsegjenek, anyukám! — Azt mondják, hogy többször láttak téged Lu­­zsin ezredessel együtt. Családos ember, Zsenyecska. Hát szabad ezt?... —Kell is nekem Luzsin!... — vonta meg Zsenyka a vállát és elszaladt. Luzsin daliás termetű, titokzatos és vakmerő ember hírében állt, Halhin-Gol-ért Vörös Zászló érdemren­det kapott, a finn háborúért — Csillagot. És Zsenyka anyja érezte, hogy a lánya nem véletlenük menekül el az ilyen beszélgetések elől. Érezte és félt... Ez­ a Luzsin karolta fel Zsenykát, amikor családja pusztulása után egy szál magában maradt és a frontra ment. Felkarolta, védelmezte és vigasztalta és ezzel magához kötötte, de nem azért, hogy kihasználja a lány védtelen helyzetét. Zsenykának akkor mindennél na­gyobb szüksége volt támaszra, védelemre, hogy le­gyen valaki, akinek kisírhatja, kipanaszkodhat­ja ma­gát, akihez odabújjon, hogy újra magához térjen ebben a szörnyű háborús világban. Minden úgy történt — ahogy kellett — és Zsenyka végül is nem esett két­ségbe. Egyáltalán, soha nem esett kétségbe. Bízott magában most is, amikor a németeket elvonta Oszja­­nyinától, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy végülis nem esett kétségbe. Egyáltalán, soha nem esett kétségbe. Bízott magában most is, amikor a­ németeket elvonta Oszjanyinától, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy végül minden jóra fordul. Amikor az első golyó az oldalába fúródott, még akkor is csak csodálkozott. Hiszen olyan ostobának, értelmetlennek és valószínűtlennek tűnik meghalni, amikor valaki még csak tizenkilenc éves... A németek vaktában sebezték meg, a lombokon át­ pedig, ha elrejtőzik, kivárja, amíg az egésznek vége, talán sikerült volna elmenekülnie. De ő csak lőtt, amíg egyetlen tölténye maradt. Fekve célzott, már nem is próbált elfutni mert érezte, hogy a kiömlő vér­rel együtt ereje is fogytán van. A németek közvetlen közelről végeztek vele, aztán sokáig nézték halálában is büszke, szép arcát... Rita tudta, hogy sebe halálos, és gyötrően keserves lesz a halála. Egyelőre szinte alig érzett fájdalmat, csak valami mind erősebben égett a hasában, és na­gyon szomjazott. De nem ihatott, ezért csak egy kis rongyot mártott be a pocsolyába és azzal nedvesítette meg az ajkát. Vaszkov egy kidőlt fenyőfához rejtette, beborítot­ta ágakkal és elment. Akkor, még tartott a lövöldözés, de hamarosan minden elcsendesedett, mire Rita sírni kezdett. Hangtalanul, egyetlen sóhajtás nélkül sírt, csak arcán patakzottak a könnyek. Megértette, hogy Zseny­ka nincs többé... Azután a könnyei is elapadtak. Meghátráltak az elől a hatalmas valami elől, amely most előtte állt, amellyel számolnia kellett és amelyre fel kellett készülnie. Hi­deg fekete szakadék tátongott a lábánál, s Rita ke­ményen és férfiasan nézett a mélyére. Nem sajnálta magát, életét, fiatalságát, mert egész idő alatt arra gondolt, hogy ezeknél sokkal fontosabb dolgok is léteznek. Fia árván marad, teljesen egyedül, beteges anyjára bízva, és Rita most azt találgatta, ho­gyan éli majd túl a fia a háborút, mint alakul azután az élete. Vaszkov csakhamar visszajött. Ledobálta Ritáról az ágakat, hallgatva leült mellé, és sebesült karját tapogatta. — Zsenya elesett? A férfi bólintott, azután így szólt: —• Nincsenek meg a hátizsákok. Se a zsákok, se a puskáink. Vagy magukkal vitték, vagy eldugták őket. — Zsenya azonnal... meghalt? — Azonnal — hangzott a válasz, de Rita érezte, hogy nem mond igazat. — Azok elmentek. Nyilván a robbanóanyagért... — Vaszkov elkapta Rita fény­telen, mindent értő tekintetét, és hirtelen felkiáltott: — Nem győztek le bennünket, érted? Én még élek, en­gem még le kell gyűrniük!... Elhallgatott és fogát csikorgatva, támolyogva him­bálta sajgó karját. — Fáj? — Itt fáj — bökött a mellére. — Itt sajog, Rita. De hogy sajog!... Feláldoztalak benneteket, mind az ötöt feláldoztam, és miért? Azért a tíz fritzért? — Ne beszéljen így... hiszen érthető... háború van. — Amíg háború van, érthető. De aztán, mikor bé­ke lesz? Megértik majd, miért kellett meghalnotok? Miért nem engedtem tovább ezeket a■ fritzeket, miért határoztam így? Mit felelek, ha majd megkérdezik: hogy lehet az, hogy ti, férfiak, nem tudtátok megvé­deni anyáinkat a golyóktól? Hogy lehet az, hogy a halállal házasítottátok össze őket, és közben ti épen maradtatok? A kirovi utat védtétek meg a fehér­tengeri csatornát? Hiszen ott is van őrség, ember meg sokkal több is akad, mint öt lány és egy törzsőrmester a pisztolyával! — Hagyd el — mondta csendesen a lány. — A ha­za nem a csatornáknál kezdődik. Egyáltalán nem. Mi pedig a hazát védtük. Elsősorban a hazát és csak az­tán a csatornát. —­ Igen... — Vaszkov nagyot sóhajtva elhallgatott. — Feküdj csak nyugodtan, és akkor végünk. — Fogta a pisztolyát, és zubbonya ujjával különös gonddal le­törölte. — Fogjad. Igaz, csak két töltény maradt benne, de mégis nyugodtabb lehetsz, ha itt hagyom. — Várj még! — Rita elnézett a férfi arca mellett az ágak közül előtűnő égre. — Emlékszel, mikor a kité­rőállomásnál találkoztam a németekkel? Anyámnál jár­tam akkor a városban. Nála van a kisfiam, három­éves. Aliknak hívják, Albertnek. Anyám nagyon beteg, biztos nem él sokáig, apám pedig nyomtalanul eltűnt. — Ne aggódj, Rita, mindent értek. — Köszönöm neked. — Vértelen ajka mosolyra nyílt. — Teljesíted az utolsó kérésemet? —• Nem — mondta a férfi. — Esztelenség, hiszen úgyis meghalok, így csak tovább gyötrődöm. — Végrehajtom a felderítést és visszajövök. Éjjel­re odaérünk a mieinkhez. is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt még­is Lőrinc bácsi. — S hát aztán, iskola után mi akarnál lenni? — kérdezte. — Az még messze van — feleltem neki. — Messze, messze — folytatta az öreg —, de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni. Hától, hogy szeretsz-e, úgy válaszolt az öreg, mondván: — Ismertem, igen! Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom, de lám, azt sem hal­lottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bá­csi ismerte volna Petőfi Sándort. — Látta?! — kérdeztem. 8 — NAPLÓ — 1972. december­ 31. vasárnap

Next