Napló, 1975. január (Veszprém, 31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-04 / 3. szám
BÉRLETES BRIGÁDOK Napjaink közművelődésének egyik legfontosabb kérdése a munkásművelődés. Ezen belül nem kis feladat, hogy a munkások megszeressék a színházat, képessé váljanak a színház nyújtotta esztétikai élmény befogadására. Annak érdekében, hogy minél több munkás eljusson színházba, az 1970—71-es évadban indították meg azt az akciót, amely 50 százalékos kedvezményt biztosít szocialista brigádtagok számára. Az akció — mint Pápista Lászlóné, a Kulturális Minisztérium főelőadója elmondta — két irányú. Egyrészt lehetőséget biztosít arra, hogy a szocialista brigádok 50 százalékos kedvezménnyel vásároljanak bérleteket, másrészt ugyancsak fél áron tekinthetnek meg egy-egy előadást is utalvány felhasználásával. A Budapesten indult akcióhoz a következő évadban a Miskolci Nemzeti Színház és a Pécsi Nemzeti Színház csatlakozott, majd 1972—73- tól kezdve valamennyi vidéki színházunk bekapcsolódott. A kedvezményes bérlet, illetve jegyakció módot ad az orientálásra és az ízlésnevelésre is. Nem lehet például ezzel a kedvezménnyel jegyet váltani a Kamara Varietébe és operettelőadásokra sem. Ugyanakkor az eszmeileg is értékes zenés játékok látogathatók. Ezeken az általános szempontokon túl az egyes színházak nem a szokványos bérletakciókba kapcsolták be a kedvezményes lehetőséget, hanem külön műsortervet készítettek a szocialista brigádok számára. Jó kezdeményezés néhány színházban — így például Veszprémben —, hogy a kedvezményes brigádelő- adások után munkás-művész találkozót, megbeszéléseket is szerveztek. Az idei évad első felében az egyes színházakban az alábbi előadásokra lehet 50 százalékos utalvánnyal eljutni: Állami Déryné Színház: Éva és Ádám, Warrenné mestersége, Az új ember kovácsa, Forog a körhinta; Debreceni Csokonai Színház: Antonius és Cleopatra, A végzet hatalma, A király nevében; Békéscsabai Jókai Színház: Engedetlen szerelmesek, Telihold, Az élet megy tovább; Győr Kisfaludy Színház: A napkirály, Iphigenia Auliszban — Iphigenia Tauriszban, Egy szerelem három éjszakája; Kaposvári Csiky Gergely Színház: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Három testőr, Jelenetek II. Rákóczi Ferenc életéből; Kecskeméti Katona József Színház: Don Carlos, Ők négyen, Tűvétevők; Miskolci Nemzeti Színház: Yerma, Kakuk Mátéi; Pécs Nemzeti Színház: Dupla vagy semmi, Mahler-est,Gondolatok néptáncformában, Hoffman meséi (mindhárom balett), Szituáció, Don Juan; Szegedi Nemzeti Színház: Cinka Panna, Don Pasquale, Tűzvarázs; Szolnok Szigligeti Színház: Három nővér, Liliomfi, Az elefánt; Veszprém Petőfi Színház: Hölgyek és huszárok, Égszakadás, földindulás, Hetvenes évek, Bölcsek a fán (A felsorolt darabok közül néhány még csak ezután kerül bemutatásra.) Természetesen az elmúlt évadokban bemutatott művek közül továbbra is lehet látogatni azokat a darabokat, amelyekre az utalványok korábban is érvényesek voltak. A bérletes brigádok kedvezményének anyagi fedezetét a korábbi években a minisztérium vállalta, jelenleg a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Kulturális Minisztérium közösen biztosítja. A számok anyagi téren is jelentős fejlődést mutatnak. 1970-ben például a fővárosban 4500 kedvezményes bérletet váltottak, a nyújtott támogatás pedig 270 000 forint volt. Ugyanekkor Pécsett és Miskolcon 250 bérletet adtak ki, 25 000 forintos támogatással. Ezzel szemben az 1974—75-ös évad adatai : Budapesten 9800 bérlet talált gazdára, tehát több mint 100 százalékos az emelkedés. Hasonlóan szép, helyenként imponáló a vidéki színházak kedvezményes bérletakcióinak ez évi fejlődése. Kaposvárott 200, Szegeden 250, Veszprémben 400 szocialista brigádtagnak van bérlete. Szolnokon 490 brigád élt a lehetőséggel, Kecskeméten 300 bérletet adtak el. Békéscsabán 228 bérlet, Debrecenben 428 bérlet talált gazdára. Ezekhez a kedvezményes brigádelőadásokhoz, illetve jegyakciókhoz a SZOT és a Kulturális Minisztérium 250 ezer forint támogatást nyújtott. A számok szembetűnő eltéréseket is mutatnak. Miskolcon például rendkívül eredményes az akció, 1000 bérletet vagysároltak a szocialista brigádok. Meglepő ugyanakkor, hogy Pécsett, ahol már a második évben bekapcsolódtak a mozgalomba, az idén egyáltalán nem szervezték a brigádok bérletakcióját. Az 50 százalékos kedvezményt biztosító bérletakció eredményeit összegezve elmondhatjuk: ma már több mint 3500 szocialista brigád tagjai látogatják a vidéki színházak előadásait. Hasonlóképpen fejlődést mutat az egy-egy előadásra szóló utalványok felhasználása. Míg korábban az utalványok olykor „elfeküdtek”, most már keresik és kérik azoktól a színházaktól, ahol nem kerülnek felhasználásra. Morvay István MICSIK JÓZSEF: TÉLI BALATON (Fotó: Vida András) naszolja. — Itt mindenem meglenne. Elszegődnék akár most is. Szőrke szépség jön, ruganyos léptekkel. Nemrég még a krumplit pucolta. — Bekakilt a kis srác — suttogja az izomkolosszusnak. Az meg bólint egyet, már nincs is közöttük. Valahol a csemetéjét pelenkázza. Reménytelenül sok az eső. A ponyva mind több helyen beázik. — Mi lesz a kisfiúból? — kérdem a lányosan karcsú édesanyját. — Nem tudom, talán artista. Nem fogom erőltetni, de ez a valószínűbb, hiszen ebben a világban nő fel. Figyeli majd a többieket... — Főképpen az apját, anyját. És szeretni fogja majd a porondot. Megízleli ezt a különös szabadságot. Legalább azt tudhatnám, hogy miért nézzük le, s ha már ezt tesszük, miért keressük mégis a maguk világát? Hallgatunk. Kíváncsi gyerekek, felnőttek nyüzsögnek. Miért áznak, miért bámészkodnak ekkora áhítattal? Miért tették így száz éve, ezer éve? Talán mert egy kicsit mindig gyerekek maradunk, akik szeretik a látványosat, a különöset. De milyen különöset? Hogy belátnak a tányérukba, magánéletükbe? Hogy körbefogják a kétméteres láncon raboskodó medvét ? Hogy a vörösfenekű majmok bűzét szívhatják? Hogy megsimogathatják a csenevész oroszlánt? Azt is. Meg azt is, hogy vékony drótkötélen a mélység fölött billegnek. Hogy trapézon csüngnek eleven csipeszként. Hogy gumiasztalon pöndörödnek. Hogy mellükkel láncot tépnek. Hogy kezüket lábukkal cserélik. Hogy fejüket az oroszlán szájába dugják. Hogy kardot nyelnek, tüzet lehelnek. Visszajön az izomkoloszszus. Kizökkent a képzelgésből, megtöri a csöndet. — A gyerek tisztában — jelenti mosolyogva. — De mi még mindig nem tisztáztunk egy lényeges kérdést. Mi tartja fönn a cirkuszt? Mi az, ami az embereket idevonzza? — Pontos választ ne is várjon erre. Talán a látványosság. Mert a panem et circenses igénye ma is megvan. A kenyérhez szórakozás is kell. Egy biztos — mondja elkomolyodva — csak egyszer lehet beugrasztani a közönséget. Sok vándorcirkusznak ezért nincs jövője. Van amelyik olyan gyatra műsorral indul, hogy az alapvető igénynek sem felel meg. — Legyünk őszinték! Sokat veszítettek a régi varázsukból. Volt idő, amikor hetekig is egy helyen állhattak. Most jó, ha két napig telt padok előtt szerepelnek. Ez bizony válság. Mit tenne, ha magára bíznák, hogy megszüntesse? — A legfontosabbat. Soksok számot kiszanálnék. De a sátrak egyszer így is, úgy is eltűnnek majd. Fölszívódnak. — Megszűnik a cirkusz? — kiabálnom kell, mert láncát csörgeti a medve. — Sosem szűnik meg — dühödik föl a medve gazdája. Ránt egyet a láncon. — Élni kellene a technikával, hogy az embereket csodálkozásra bírjuk. Mert ez az ösztön megvan bennük. Régen is megvolt, mindig meglesz. Ha megjelent egy komédiás trup a faluszélen, az egész faluban ünnepnap volt. Ma kétszázezer forintos kempingkocsikkal se tudunk többre menni. Miért? Mert színház, rádió, televízió van? Na és aztán! Ez még mindig nem cirkusz! Tudja, mikor fognak az emberek újra ránk kapni? Ha modern tudományt alkalmazunk a varázslathoz. — Gondolom az erőre, bátorságra ma is van igényük. — Tudnánk is minőségi műsort adni. Csak nagyobb, szebb sátor kellene, meg fény, nagyon sok fény! Mert így csak a színvonal romlik. Inkább keresnék kevesebbet, de úriember lennék, úri műsort produkálnék — mondja mérgesen távozva. Többről van szó. A vándorcirkusz jövőjéről. Az az igazság — ahogy a panaszokból értem —, hogy nem érzik biztosnak a jövőt, pedig biztonságot szeretnének. Azt is mondják, hogy a beruházás sem lenne anyagi kérdés, hiszen fél szezonban megtérülne. Inkább nemtörődömségről lehetne beszélni. Mindenekelőtt több emberséget kívánnának. Ha már hébe-hóba bemennek a központjukba, kérdezzék meg tőlük, hogy éltek, miből éltek ... Azt mondja egy elbűvölt nyugatnémet, hogy náluk nagyobb, fényesebb cirkusz van. Gazdagabb, ragyogóbb minden. Neki mégis a miénk tetszik. Még így is, ütöttenkopottan, beázó ponyvával. Mert a mi artistáink egyszerűek, kedvesek, emberek maradtak. Azok ott meg sztárokká merevedtek. A ponyva már teljesen átázott, de az eső valamit enyhül. A majmok boldogan birkóznak, az oroszlánkölyök szőrgomolyaggá válik. Fület hasogató bent bömböl, folyondárként kúszik mindenre. Csönd van, kezdéshez készülődnek. Elég időm van ahhoz, hogy elképzeljem, az egész társulat más pályára vándlizik. Megélnének, de nem bírnák ki. Nehéz, talán nem is lehet ezt az ócska ponyvát mással fölcserélni. A bejáratnál rengetegen várakoznak. A kígyóember, a táncosnők, a bűvészek és a légtornászok már beöltöztek. A csillogó ruhájú artistában az idős szakácsnőt, a méteres cipőben csetlő bohócban a fiát pelenkázó tornászt fedezem fel. Varázsukat vesztették ezzel? Igen, de csak egy pillanatra. Szél emelgeti a hatalmas ponyvát. Az egész cirkusz mintha szállni akarna. Eláll az eső, hideg van. — Nem baj — mondják a tornászok — a közönség majd beleheli a sátrat. Könnyen hiszem, ha lelkesítik. A felszabadult lengyel filmművészet harminc éve A lengyel film immár hosszú évek óta jelentős alkotásokkal gazdagítja az egyetemes kultúrát. Wajda és kortársai tevékeny szerepet vállaltak a „hetedik művészet” gondolati-formai forradalmának megteremtésében. A népi demokráciák film-előretörése voltaképpen a lengyel „kiugrással” kezdődött; a modern krónikában varsói mesterek neve és remekművek címe sorakozik egymás mellett; világszerte ismert az a lendület, melylyel e baráti országban a filmművészeti értékeket népszerűsítik (forgalmazás, művészmozi-hálózat, klubok, filmkönyvkiadás stb.). Az idei jubileumon érdemes — ha csak futólag is — felidézni a fejlődés egyes állomásait. 1945 előtt a lengyel produkciók jobb esetben is csak a másod- vagy harmadvonalat képviselik, bár Aleksander Fordnak erőteljesen kritikus filmdrámáiban néhányszor sikerült művészi magasságokba emelkednie (pl. Az utca légiójában 1932-ben). Az ország felszabadítása, megnyitja a sorompót a demokratikus törekvések képviselői előtt. 1945. november 15-én államosítják a filmipart, a mostoha anyagi-technikai lehetőségek mégis útját állják a merész elképzelések megvalósításának. Akárcsak nálunk, a műtermek lassan népesednek be s csak mérsékelt ütemben teremtik meg a minőségimennyiségi előrelépés feltételeit. Az első játékfilm 1946 végén készül Buczkowski rendezésében Ének a viharban címmel. Mi mást örökíthetett volna meg az életből vett mese, mint a tegnap harcait, az ellenállók típusait s azt a félelmetes légkört, melyet ekkor és később művek sorában elevenítettek fel dokumentáció és számvetés, politikai lecke és tanulság szándékával a lengyel rendezők ... (Mondják, hogy az Ének a viharban vetítése ma is ünnepnek számít Lengyelországban: ez a film — kissé didaktikus hangszerelése ellenére — az átélt múltnak és a boldog újrakezdésnek egyszerre szimbóluma.) Nagyobb művészi erővel és összetettebb kifejezési eszközökkel ábrázolja a folytatásnak tekinthető két alkotás a nácizmus rémtetteit Az utolsó állomás (1948) Jakubowska: Az égő város (1949) Aleksander Ford. A másik témakör, melyben a rendezők vizsgálódnak, a történelmi múlt és a hagyományokban rendkívül gazdag népi kultúra. A szocialista útra tért országok művészetének gyerekbetegsége, a sematizmus természetesen Lengyelországot sem kerülte el, ez az időszak azonban szerencsére nem tart sokáig. A fordulatot számos filmtörténész véleménye szerint Aleksander Ford eten a Barska utcából (1954) című alkotása hozta meg. A film számos vonatkozásban túllép a sablonokon : nemcsak, eseményeket rögzít, hanem a tudat változásait is bemutatja (a fiatal bűnözők jó útra térnek). Mellőzte a sakkozást Jerzy Wawalerowicz a Newely-regények nyomán forgatott, a lengyel proletariátus útkeresését megörökítő kétrészes filmjében Keresem az igazságot, Frigai csillag alatt (1954). Dokumentumfilmek egész sora láttatta az új élet konfliktusait (az eszmei alapállás olykor-olykor vitatható, a kísérletező kedv, a szakmai érettség azonban dicséretes). Az ötvenes évek közepén jelentkezik Andrzej Wajda: fellépése új látásmód, bonyolult szintézis lehetőségét ígéri felső játékfilmje az 1955-ből való Nemzedék). S valóban: egyrészt a fiatal rendező munkái Csatorna (1957) , Hamu és Gyémánt (1958) , másrészt az alkotói csoportokban friss kedvvel tevékenykedők művei Konwicki: A nyár utolsó napja (1958), Has: Búcsúzások (1958) , Mank: Ember a vágányon (1957) stb. Igazi kibontakozást, mi több, a lengyel iskola megszületését és virágzását eredményezik. A fellendülésnek számos összetevője van; ezúttal a néhány jellegzetességről szeretnénk említést tenni. Kiélezett történelmi szituációk, igazi sorsfordulók állnak a filmek cselekményének középpontjában. Több tragédia a hősiesség alapkérdését járja körül. A legjelentősebb lengyel filmnek — mint Nemes Károly írja — „a konfliktusok tudatosításának és végigharcolásának feladatát” vállalják. A film sok hasznos segítséget, okos inspirációt kap az irodalomtól (a Hamu és gyémánt, a Mater Johanna, A nyár utolsó napja s még egy sereg mű regény vagy novella-átültetés). A filmnyelvük általában agresszív, súlyos drámaiságot hordozó, fojtott drámaiságot kifejező; Wajda, Munk, Kawalerowicz és a többiek kedvelik a szabad asszociációkat és számítanak a néző aktív közreműködésére (vagy inkább állásfoglalására). A színkép változatos: a közös jegyek mellett számos eltérő sajátosság jellemzi az alkotói stílusokat. A korán elhunyt Monk erős tehetséggel vitte kamera elé a groteszk helyzeteket Eroica (1957), Kancsal szerencse (1959) . Kawalerowicz sejtelmes látomásokban mondja el véleményét a világról, a vallásról, a hitről, a cselekvésről Az éjszakai vonat (1959), Mater Johanna (1961). Chmielewski pompás ötletekkel és aktuális közéleti mondanivalóval injekciózza életre a vígjátékot Éva aludni akar (1957); a később nyugati sikereket hajhászó Roman Polanski mozgalmas kamarajátékba sűríti a nemzedékek és felfogások bírálatát Kés a vízben (1962) és még sokáig folytathatnánk a témák, műfajok, rendezői karakterek jellegzetességeinek felsorolását. A lengyel filmművészet felnőtté válását impozáns mutatók jelzik, íme néhány. 1946-ban mindössze egyetlen játékfilmet forgattak, 1970- ben már huszonötöt (volt olyan esztendő, hogy huszonnyolcat). A világ számos országában peregnek a lengyel filmek. Egy-két kiragadott szám: 1965-ben 33 országnak adtak el 61 alkotást, tíz esztendő múlva42 országnak 281-et. A nemzetközi díjak puszta felsorolása is oldalakat töltene meg. A legtöbb elismeréssel Az utolsó állomás, a Csatorna, az Útban Párizs felé és az Egy nő a hajón című alkotásokat koszorúzták. Érdekes, hogy a Hamu és gyémánt, minden idők legjelentősebb lengyel filmjeinek egyike, nem a legjelentősebb, csupán a velencei fesztivál Fipresci-oklevelét kapta meg. A hatvanas évek második felétől, miután a lengyelek — jelképesen szólva — nekünk adták át a stafétabotot, valamivel ritkább a kiemelkedő teljesítmény, az átlagszínvonal azonban továbbra is elismerésre méltó. Újabb és újabb ígéretes tehetségek jutottak szóhoz, több témakörben és műfajban számottevő a fejlődés. Néhány példa: Egy nemzedék „közérzetét” elemzi Skolimowski a Sorompóban (1966); hasonlóképpen erkölcsi problémákkal foglalkozik Leszczynski kamaradrámája, a Máté élete (1967), Zanussi, a fiatal generáció legtehetségesebb tagjainak egyike főként a jelenben élő múltat ábrázolja Közjáték (1969), Ritka látogató (1979), de eredményes kísérletet tett az igazi életcélok megfogalmazására is Illumináció (1972). Solarz kihívása a valóságos értékek felfedezésének fontosságára figyelmeztet. (A film 1971-ben készült.) A lengyel háborús dráma históriás foglalata Wionszek igényes dokumentum összeállítása, a Szeptember és május között (1969). Szuggesztív erejű memento a falu felszabadításáról Kluba A nap csak egyszer kel fel című műve (1972). Kutz Szilézia forradalmi hagyományait vitte vászonra megrendítően szép filmballadájában A korona gyöngye (1971). Andrzej Wajda — aki annak idején az alaphangot megadta — változatlanul első az egyenlők között s mindig kész a megújulásra, amit a Minden eladó című Cybulski-rekviem (1968), a Tájkép csata után őszinte gondolati számvetése (1970) és a Wyspianski-ihlette Menyegző (1972) szimbólumzuhataga egyaránt bizonyít. A harminc esztendő eredményei irigylésreméltóan gazdagok. Bízunk benne, hogy a folytatás hasonlóképpen sokszínű sikerekkel és felfedezésekkel örvendezteti meg a lengyel filmművészet barátait. Veress József NAPLÓ — 1975. január 4. szombat —7