Napló, 1975. január (Veszprém, 31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-04 / 3. szám

BÉRLETES BRIGÁDOK N­apjaink közművelődé­sének egyik legfon­tosabb kérdése a munkásművelődés. Ezen be­lül nem kis feladat, hogy a munkások megszeressék a színházat, képessé váljanak a színház nyújtotta esztéti­kai élmény befogadására. Annak érdekében, hogy mi­nél több munkás eljusson színházba, az 1970—71-es évadban indították meg azt az akciót, amely 50 százalé­kos kedvezményt biztosít szocialista brigádtagok szá­mára. Az akció — mint Pápista Lászlóné, a Kulturális Mi­nisztérium főelőadója el­mondta — két irányú. Egy­részt lehetőséget biztosít ar­ra, hogy a szocialista brigá­dok 50 százalékos kedvez­ménnyel vásároljanak bérle­teket, másrészt ugyancsak­ fél áron tekinthetnek meg egy-egy előadást is utalvány felhasználásával. A Budapesten indult ak­cióhoz a következő évadban a Miskolci Nemzeti Színház és a Pécsi Nemzeti Színház csatlakozott, majd 1972—73- tól kezdve valamennyi vidé­ki színházunk bekapcsoló­dott. A kedvezményes bérlet, illetve jegyakció módot ad az orientálásra és az ízlésneve­lésre is. Nem lehet például ezzel a kedvezménnyel je­gyet váltani a Kamara Va­rietébe és operettelőadások­ra sem. Ugyanakkor az esz­meileg is értékes zenés játé­kok látogathatók. Ezeken az általános szempontokon túl az egyes színházak nem a szokványos bérletakciókba kapcsolták be a kedvezmé­nyes lehetőséget, hanem kü­lön műsortervet készítettek a szocialista brigádok számá­ra. Jó kezdeményezés né­hány színházban — így pél­dául Veszprémben —, hogy a kedvezményes brigádelő-­ adások után munkás-művész találkozót, megbeszéléseket is szerveztek. Az idei évad első felében az egyes színházakban az alábbi előadásokra lehet 50 százalékos utalvánnyal el­jutni: Állami Déryné Szín­ház: Éva és Ádám, Warren­­né mestersége, Az új ember kovácsa, Forog a körhinta; Debreceni Csokonai Színház: Antonius és Cleopatra, A végzet hatalma, A király ne­vében; Békéscsabai Jókai Színház: Engedetlen szerel­mesek, Telihold, Az élet megy tovább; Győr Kisfalu­dy Színház: A napkirály, Iphigenia Auliszban — Iphi­­genia Tauriszban, Egy sze­relem három éjszakája; Ka­posvári Csiky Gergely Szín­ház: Egy lócsiszár virágva­sárnapja, Három testőr, Je­lenetek II. Rákóczi Ferenc életéből; Kecskeméti Kato­na József Színház: Don Car­los, Ők négyen, Tűvétevők; Miskolci Nemzeti Színház: Yerma, Kakuk Mátéi; Pécs Nemzeti Színház: Dupla vagy semmi, Mahler-est,­­Gondo­latok néptáncformában, Hoffman meséi (mindhárom balett), Szituáció, Don Juan; Szegedi Nemzeti Színház: Cinka Panna, Don Pasquale, Tűzvarázs; Szolnok Szigli­geti Színház: Három nővér, Liliomfi, Az elefánt; Veszp­rém Petőfi Színház: Hölgyek és huszárok, Égszakadás, földindulás, Hetvenes évek, Bölcsek a fán (A felsorolt darabok közül néhány még csak ezután kerül bemuta­tásra.) Természetesen az el­múlt évadokban bemutatott művek közül továbbra is le­het látogatni azokat a dara­bokat, amelyekre az utalvá­nyok korábban is érvénye­sek voltak. A bérletes brigádok kedvezményének anyagi fedezetét a korábbi években a miniszté­rium vállalta, jelenleg a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Kulturális Mi­nisztérium közösen biztosít­ja. A számok anyagi téren is jelentős fejlődést mutatnak. 1970-ben például a főváros­ban 4500 kedvezményes bér­letet váltottak, a nyújtott támogatás pedig 270 000 fo­rint volt. Ugyanekkor Pé­csett és Miskolcon 250 bér­letet adtak ki, 25 000 forin­tos támogatással. Ezzel szem­ben az 1974—75-ös évad ada­tai : Budapesten 9800 bérlet talált gazdára, tehát több mint 100 százalékos az emel­kedés. Hasonlóan szép, he­lyenként imponáló a vidéki színházak kedvezményes bérletakcióinak ez évi fejlő­dése. Kaposvárott 200, Sze­geden 250, Veszprémben 400 szocialista brigádtagnak van bérlete. Szolnokon 490 bri­gád élt a lehetőséggel, Kecs­keméten 300 bérletet adtak el. Békéscsabán 228 bérlet, Debrecenben 428 bérlet talált gazdára. Ezekhez a kedvez­ményes brigádelőadásokhoz, illetve jegyakciókhoz a SZOT és a Kulturális Minisztérium 250 ezer forint támogatást nyújtott. A számok szembetűnő eltéréseket is mutat­nak. Miskolcon pél­dául rendkívül eredményes az akció, 1000 bérletet vagy­sároltak a szocialista brigá­dok. Meglepő ugyanakkor, hogy Pécsett, ahol már a második évben bekapcsolód­tak a mozgalomba, az idén egyáltalán nem szervezték a brigádok bérletakcióját. Az 50 százalékos kedvezményt biztosító bérletakció eredmé­nyeit összegezve elmondhat­juk: ma már több mint 3500 szocialista brigád tagjai lá­togatják a vidéki színházak előadásait. Hasonlóképpen fejlődést mutat az egy-egy előadásra szóló utalványok felhasználása. Míg korábban az utalványok olykor „elfe­küdtek”, most már keresik és kérik azoktól a színházak­tól, ahol nem kerülnek fel­­használásra. Morvay István MICSIK JÓZSEF: TÉLI BALATON (Fotó: Vida András) naszolja. — Itt mindenem meglenne. Elszegődnék akár most is. Szőrke szépség jön, ruga­nyos léptekkel. Nemrég még a krumplit pucolta. — Bekakilt a kis srác — suttogja az izomkolosszus­nak. Az meg bólint egyet, már nincs is közöttük. Vala­hol a csemetéjét pelenkázza. Reménytelenül sok az eső. A ponyva mind több helyen beázik. — Mi lesz a kisfiúból? — kérdem a lányosan karcsú édesanyját. — Nem tudom, talán artis­ta. Nem fogom erőltetni, de ez a valószínűbb, hiszen eb­ben a világban nő fel. Fi­gyeli majd a többieket... — Főképpen az apját, any­ját. És szeretni fogja majd a porondot. Megízleli ezt a különös szabadságot. Leg­alább azt tudhatnám, hogy miért nézzük le, s ha már ezt tesszük, miért keressük mégis a maguk világát? Hallgatunk. Kíváncsi gyerekek, fel­nőttek nyüzsögnek. Miért áznak, miért bámészkodnak ekkora áhítattal? Miért tet­ték így száz éve, ezer éve? Talán mert egy kicsit min­dig gyerekek maradunk, akik szeretik a látványosat, a különöset. De milyen különöset? Hogy belátnak a tányéruk­ba, magánéletükbe? Hogy körbefogják a kétméteres láncon raboskodó medvét ? Hogy a vörösfenekű majmok bűzét szívhatják? Hogy meg­simogathatják a csenevész oroszlánt? Azt is. Meg azt is, hogy vékony drótkötélen a mélység fölött billegnek. Hogy trapézon csüngnek ele­ven csipeszként. Hogy gu­miasztalon pöndörödnek. Hogy mellükkel láncot tép­nek. Hogy kezüket lábuk­kal cserélik. Hogy fejüket az oroszlán szájába dugják. Hogy kardot nyelnek, tüzet lehelnek. Visszajön az izomkolosz­­szus. Kizökkent a képzel­gésből, megtöri a csöndet. — A gyerek tisztában — jelenti mosolyogva. — De mi még mindig nem tisztáztunk egy lényeges kérdést. Mi tartja fönn a cirkuszt? Mi az, ami az em­bereket idevonzza? — Pontos választ ne is várjon erre. Talán a látvá­nyosság. Mert a panem et circenses igénye ma is meg­van. A kenyérhez szórako­zás is kell. Egy biztos — mondja elkomolyodva — csak egyszer lehet beugrasz­­tani a közönséget. Sok ván­dorcirkusznak ezért nincs jövője. Van amelyik olyan gyatra műsorral indul, hogy az alapvető igénynek sem felel meg. — Legyünk őszinték! So­kat veszítettek a régi vará­zsukból. Volt idő, amikor he­tekig is egy helyen állhat­tak. Most jó, ha két napig telt padok előtt szerepelnek. Ez bizony válság. Mit tenne, ha magára bíznák, hogy megszüntesse? — A legfontosabbat. Sok­sok számot kiszanálnék. De a sátrak egyszer így is, úgy is eltűnnek majd. Fölszívód­nak. — Megszűnik a cirkusz? — kiabálnom kell, mert lán­cát csörgeti a medve. — Sosem szűnik meg — dühödik föl a medve gazdá­ja. Ránt egyet a láncon. — Élni kellene a technikával, hogy az embereket csodálko­zásra bírjuk. Mert ez az ösz­tön megvan bennük. Régen is megvolt, mindig meglesz. Ha megjelent egy komédiás trup a faluszélen, az egész faluban ünnepnap volt. Ma kétszázezer forintos kem­pingkocsikkal se tudunk többre menni. Miért? Mert színház, rádió, televízió van? Na és aztán! Ez még mindig nem cirkusz! Tudja, mikor fognak az emberek újra ránk kapni? Ha modern tu­dományt alkalmazunk a va­rázslathoz. — Gondolom az erőre, bá­torságra ma is van igényük. — Tudnánk is minőségi műsort adni. Csak nagyobb, szebb sátor kellene, meg fény, nagyon sok fény! Mert így csak a színvonal romlik. Inkább keresnék kevesebbet, de úriember lennék, úri mű­sort produkálnék — mondja mérgesen távozva. Többről van szó. A ván­dorcirkusz jövőjéről. Az az igazság — ahogy a panaszok­ból értem —, hogy nem ér­zik biztosnak a jövőt, pe­dig biztonságot szeretnének. Azt is mondják, hogy a be­ruházás sem lenne anyagi kérdés, hiszen fél szezonban megtérülne. Inkább nemtö­rődömségről lehetne beszél­ni. Mindenekelőtt több em­berséget kívánnának. Ha már hébe-hóba bemennek a központjukba, kérdezzék meg tőlük, hogy éltek, mi­ből éltek ... Azt mondja egy elbűvölt nyugatnémet, hogy náluk nagyobb, fényesebb cirkusz van. Gazdagabb, ragyogóbb minden. Neki mégis a miénk tetszik. Még így is, ütötten­­kopottan, beázó ponyvával. Mert a mi artistáink egysze­rűek, kedvesek, emberek ma­radtak. Azok ott meg sztá­rokká merevedtek. A ponyva már teljesen át­ázott, de az eső valamit eny­hül. A majmok boldogan birkóznak, az oroszlánkö­­lyök szőrgomolyaggá válik. Fület hasogató bent bömböl, folyondárként kúszik min­denre. Csönd van, kezdéshez ké­szülődnek. Elég időm van ahhoz, hogy elképzeljem, az egész társulat más pályára vándlizik. Megélnének, de nem bírnák ki. Nehéz, talán nem is lehet ezt az ócska ponyvát mással fölcserélni. A bejáratnál rengetegen várakoznak. A kígyóember, a táncosnők, a bűvészek és a légtornászok már beöltöz­tek. A csillogó ruhájú artis­tában az idős szakácsnőt, a méteres cipőben csetlő bo­hócban a fiát pelenkázó tor­nászt fedezem fel. Varázsu­kat vesztették ezzel? Igen, de csak egy pillanatra. Szél emelgeti a hatalmas ponyvát. Az egész cirkusz mintha szállni akarna. Eláll az eső, hideg van. — Nem baj — mondják a tornászok — a közönség majd beleheli a sátrat. Könnyen hiszem, ha lel­kesítik. A felszabadult lengyel filmművészet harminc éve A lengyel film immár hosszú évek óta jelentős al­kotásokkal gazdagítja az egyetemes kultúrát. Wajda és kortársai tevékeny szere­pet vállaltak a „hetedik mű­vészet” gondolati-formai for­radalmának megteremtésé­ben. A népi demokráciák film-előretörése voltaképpen a lengyel „kiugrással” kez­dődött; a modern króniká­ban varsói mesterek neve és remekművek címe sorakozik egymás mellett; világszerte ismert az a lendület, mely­­lyel e baráti országban a filmművészeti értékeket nép­szerűsítik (forgalmazás, mű­­vészmozi-hálózat, klubok, filmkönyvkiadás stb.). Az idei jubileumon érde­mes — ha csak futólag is —­ felidézni a fejlődés egyes ál­lomásait. 1945 előtt a lengyel produkciók jobb esetben is csak a másod- vagy harmad­vonalat képviselik, bár Alek­­sander Fordnak erőteljesen kritikus filmdrámáiban né­hányszor sikerült művészi magasságokba emelkednie (pl. Az utca légiójá­ban 1932-ben). Az ország felszabadítása, megnyitja a sorompót a de­mokratikus törekvések kép­viselői előtt. 1945. november 15-én államosítják a film­ipart, a mostoha anyagi-tech­nikai lehetőségek mégis út­ját állják a merész elképze­lések megvalósításának. Akárcsak nálunk, a műter­mek lassan népesednek be s csak mérsékelt ütemben teremtik meg a minőségi­mennyiségi előrelépés felté­teleit. Az első játékfilm 1946 vé­gén készül Buczkowski ren­dezésében Ének a viharban címmel. Mi mást örökíthe­tett volna meg az életből vett mese, mint a tegnap harcait, az ellenállók típu­sait s azt a félelmetes lég­kört, melyet ekkor és később művek sorában elevenítettek fel dokumentáció és számve­tés, politikai lecke és tanul­ság szándékával a lengyel rendezők ... (Mondják, hogy az Ének a viharban vetítése ma is ünnepnek számít Len­gyelországban: ez a film — kissé didaktikus hangszere­lése ellenére — az átélt múlt­nak és a boldog újrakezdés­nek egyszerre szimbóluma.) Nagyobb művészi erővel és összetettebb kifejezési eszkö­zökkel ábrázolja a folytatás­nak tekinthető két alkotás a nácizmus rémtetteit Az utol­só állomás (1948) Jakubows­­ka: Az égő város (1949) Aleksander Ford. A másik témakör, melyben a rende­zők vizsgálódnak, a törté­nelmi múlt és a hagyomá­nyokban rendkívül gazdag népi kultúra. A szocialista útra tért or­szágok művészetének gye­rekbetegsége, a sematizmus természetesen Lengyelorszá­got sem kerülte el, ez az időszak azonban szerencsére nem tart sokáig. A fordula­tot számos filmtörténész vé­leménye szerint Aleksander Ford eten a Barska utcából (1954) című alkotása hozta meg. A film számos vonat­kozásban túllép a sablono­kon : nemcsak, eseményeket rögzít, hanem a tudat válto­zásait is bemutatja (a fiatal bűnözők jó útra térnek). Mellőzte a sakkozást Jerzy Wawalerowicz a Newely-re­­gények nyomán forgatott, a lengyel proletariátus útkere­sését megörökítő kétrészes filmjében Keresem az igaz­ságot, Frigai csillag alatt (1954). Dokumentumfilmek egész sora láttatta az új élet konfliktusait (az eszmei alap­állás olykor-olykor vitatható, a kísérletező kedv, a szak­mai érettség azonban dicsé­retes). Az ötvenes évek közepén jelentkezik Andrzej Wajda: fellépése új látásmód, bo­nyolult szintézis lehetőségét ígéri felső játékfilmje az 1955-ből való Nemzedék). S valóban: egyrészt a fiatal rendező munkái Csatorna (1957) , Hamu és Gyémánt (1958) , másrészt az alkotói csoportokban friss kedvvel tevékenykedők művei Kon­­wicki: A nyár utolsó napja (1958), Has: Búcsúzások (1958) , Mank: Ember a vá­gányon (1957) stb. Igazi ki­bontakozást, mi több, a len­gyel iskola megszületését és virágzását eredményezik. A fellendülésnek számos össze­tevője van; ezúttal a néhány jellegzetességről szeretnénk említést tenni. Kiélezett tör­ténelmi szituációk, igazi sors­fordulók állnak a filmek cse­lekményének középpontjá­ban. Több tragédia a hősies­ség alapkérdését járja kö­rül. A legjelentősebb lengyel filmnek — mint Nemes Ká­roly írja — „a konfliktusok tudatosításának és végighar­­colásának feladatát” vállal­ják. A film sok hasznos se­gítséget, okos inspirációt kap az irodalomtól (a Hamu és gyémánt, a Mater Johanna, A nyár utolsó napja s még egy sereg mű regény vagy novella-átültetés). A film­nyelvük általában agresszív, súlyos drámaiságot hordozó, fojtott drámaiságot kifejező; Wajda, Munk, Kawalero­­wicz és a többiek kedvelik a szabad asszociációkat és szá­mítanak a néző aktív közre­működésére (vagy inkább állásfoglalására). A színkép változatos: a közös jegyek mellett számos eltérő sajátosság jellemzi az alkotói stílusokat. A korán elhunyt Monk erős tehetség­gel vitte kamera elé a gro­teszk helyzeteket Eroica (1957), Kancsal szerencse (1959) . Kawalerowicz sejtel­mes látomásokban mondja el véleményét a világról, a val­lásról, a hitről, a cselekvés­ről Az éjszakai vonat (1959), Mater Johanna (1961). Chmielewski pompás ötle­tekkel és aktuális közéleti mondanivalóval injekciózza életre a vígjátékot Éva alud­ni akar (1957); a később nyugati sikereket hajhászó Roman Polanski mozgalmas kamarajátékba sűríti a nem­zedékek és felfogások bírá­latát Kés a vízben (1962) é­s még sokáig folytathatnánk a témák, műfajok, rendezői karakterek jellegzetességei­nek felsorolását. A lengyel filmművészet felnőtté válását impozáns mutatók jelzik, íme néhány. 1946-ban mindössze egyetlen játékfilmet forgattak, 1970- ben már huszonötöt (volt olyan esztendő, hogy hu­szonnyolcat). A világ számos országában peregnek a len­gyel filmek. Egy-két kiraga­dott szám: 1965-ben 33 or­szágnak adtak el 61 alkotást, tíz esztendő múlva­­­42 or­szágnak 281-et. A nemzetkö­zi díjak puszta felsorolása is oldalakat töltene meg. A legtöbb elismeréssel Az utol­só állomás, a Csatorna, az Útban Párizs felé és az Egy nő a hajón című alkotásokat koszorúzták. Érdekes, hogy a Hamu és gyémánt, minden idők legjelentősebb lengyel filmjeinek egyike, nem a legjelentősebb, csupán a ve­lencei fesztivál Fipresci-ok­­levelét kapta meg. A hatvanas évek második felétől, miután a lengyelek — jelképesen szólva — ne­künk adták át a stafétabo­tot, valamivel ritkább a ki­emelkedő teljesítmény, az átlagszínvonal azonban to­vábbra is elismerésre méltó. Újabb és újabb ígéretes te­hetségek jutottak szóhoz, több témakörben és műfaj­ban számottevő a fejlődés. Néhány példa: Egy nemze­dék „közérzetét” elemzi Sko­­limowski a Sorompóban (1966); hasonlóképpen erköl­csi problémákkal foglalko­zik Leszczynski kamaradrá­mája, a Máté élete (1967), Zanussi, a fiatal generáció legtehetségesebb tagjainak egyike főként a jelenben élő múltat ábrázolja Közjáték (1969), Ritka látogató (1979), de eredményes kísérletet tett az igazi életcélok megfogal­mazására is Illumináció (1972). Solarz kihívása a va­lóságos értékek felfedezésé­nek fontosságára figyelmez­tet. (A film 1971-ben ké­szült.) A lengyel háborús dráma históriás foglalata Wionszek igényes dokumen­tum összeállítása, a Szep­tember és május között (1969). Szuggesztív erejű me­mento a falu felszabadításá­ról Kluba A nap csak egy­szer kel fel című műve (1972). Kutz Szilézia forra­dalmi hagyományait vitte vászonra megrendítően szép filmballadájában A korona gyöngye (1971). Andrzej Wajda — aki annak idején az alaphangot megadta — változatlanul első az egyen­lők között s mindig kész a megújulásra, amit a Minden eladó című Cybulski-rekvi­­em (1968), a Tájkép csata után őszinte gondolati szám­vetése (1970) és a Wyspians­­ki-ihlette Menyegző (1972) szimbólumzuhataga egyaránt bizonyít. A harminc esztendő ered­ményei irigylésreméltóan gazdagok. Bízunk benne, hogy a folytatás hasonlókép­pen sokszínű sikerekkel és felfedezésekkel örvendezteti meg a lengyel filmművészet barátait. Veress József NAPLÓ — 1975. január 4. szombat —7

Next