Napló, 1980. január (Veszprém, 36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
Vizsgaidőszak” a könyvtárakban Megkezdődött a vizsgaidőszak a főiskolákon és az egyetemeken. Az Országgyűlési Könyvtárat naponta mintegy háromszáz vizsgára készülő diák látogatja. Gazdagodott a kilenc község lakossága Összevont párttaggyűlés Csóton A pápai járásban is megkezdődtek az összevont párttaggyűlések, melyeken — az alapszervezeti vezetőségek választását követően — öt esztendőre megválasztják az üzemi pártvezetőségek titkárait és vezetőségét. Pénteken, a késő délutáni órákban a csóti Vörös Hajnal Termelőszövetkezet üzemi pártbizottsága számolt be a XI. kongresszus óta végzett munkáról. Az összevont párttaggyűlésen részt vett Hatvani Jenő, a járási pártbizottság titkára, Cseh Lajos, a városi-járási Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke. Réti Sándor, az üzemi pártbizottság titkára ismertette a bizottság beszámolóját az elmúlt öt esztendei munkáról. Mindenekelőtt megállapította, hogy a területen élő és dolgozó kommunisták a felsőbb pártszervek határozatainak szellemében végezték munkájukat. Jelentősen fejlődött a termelőszövetkezet gazdálkodása, gyarapodott a kilenc község és a három külterület lakossága. A közös gazdaság termelési szerkezete mindinkább igazodott a népgazdaság igényeihez. Csökkent a termesztett növények száma, emelkedtek a termésátlagok, s ezzel együtt a gazdálkodás eredményessége is javult. A kukorica termésátlagát például 20 mázsával növelték három év alatt, s tavaly elérték az ötven mázsa termést hektáronként. Hasonló ütemű az állattenyésztés fejlődése is. A gazdaság bevételeinek több mint fele az állattenyésztésből származik, így a fejlesztést is körültekintően kidolgozták a szövetkezet vezetői. Eddigi munkájukat jelzi, hogy 1976-ban egy tehéntől átlagosan 2157 liter tejet fejtek, tavaly pedig 3100 litert. A baromfitartásban dolgozó Tyereskova szocialista brigád pedig Állami-díjat kapott 1978-ban. A szocialistabrigád-mozgalomnak rangja van a csóti gazdaságban. Tavaly is túlteljesítették vállalásaikat a kollektívák, s ezzel mintegy 2,5 millió forint értéket termeltek terven felül, s a költségeket is 800 ezer forinttal csökkentették. A községekben dolgozó párttagok és társadalmi aktivisták ideológiai-politikai ismereteinek gyarapítását a középtávú oktatási terv alapján szervezte az üzemi pártbizottság. Évente 150—160 hallgató gyarapította felkészültségét az oktatásokon, s közöttük 35—38 százalék volt a párton kívüliek aránya. A lakosság széles körű tájékoztatását szolgálták a szabad pártnapok, s a közvetlen eszmecserének e formáját bővítik a jövőben. Az alapszervezetek irányítását és a rendszeres információcserét szolgálták az úgynevezett alapszervezeti titkári értekezletek. A havi megbeszéléseken alkalom volt a területen tapasztalt jelenségek értékelésére, s ugyanakkor a felsőbb pártvezetéstől kapott feladatokat is részleteiben megbeszélték, erősítve ezzel a cselekvési egységet. A titkári értekezletek rendszerét bevált módszernek tartják Csóton, s a jövőben tovább bővítik szerepét. A 165 tagú kommunista közösségbe 26 új tag került az elmúlt öt évben. A pártépítő munkánál az egyik legfontosabb feladatnak tartották a fiatalítást, az új tagok 65 százaléka a KISZ ajánlásával került az alapszervezetekbe. A beszámolót követően kilencen mondták el véleményüket az öt év munkájáról, valamint kiegészítették és pontosították azt. Különösen Garab Sándor nagydémi állatgondozó hozzászólását fogadta tetszéssel az összevont taggyűlés. Javasolta, hogy a szövetkezet dolgozóinak egyéni tervet kellene kapnia a jövőben, ezzel mindenki pontosan megismerné munkáját, lehetőség kínálkozna a fegyelmezett munka elismerésére, de a hanyagság számonkérésére is. Ezeket az egyéni terveket a munkát közvetlenül irányító brigádvezetők dolgozhatnák ki, akiken nagyrészt múlik a központi elképzelések végrehajtásának szervezettsége. A taggyűlésen végül megválasztották a kilenctagú pártvezetőséget, melynek titkáraként újra Réti Sándor kapott bizalmat. Mesterfokú tornászról gyakran hallani, a sakknagymesterek is közismertek. De mesterfokú pincér ...? Pedig van. — 1968-ban kezdtem a szakmát Veszprémben, a régi Bakony étteremben. De a tanulóidőm 3. évében már a Hotel Veszprémbe kerültem, s azóta itt dolgozom. — Nem is gondolt más szakmára? — Sosem, mindig pincér akartam lenni. — Kik voltak a mesterei? — Mindenki foglalkozott velünk, nem volt kijelölt mesterem. S akkoriban még igen keményen fogták a tanulókat. A mostaniakra is ráférne a szigorúbb bánásmód. — Azért valaki csak volt az idősebb pincérek közt, akire felnézett? — Természetesen. Kevés pincér van, aki olyan eleganciával és szakértelemmel „művelné” a pincérszakmát, mint a Bittmann Márkus. No, és a Vesztergom Ferenc. Szívügyük a vendéglátást... Sokat tanultam tőlük, azóta mindketten a barátaim. Ács Zoltán 25 éves. Fiatal pincér, de szakmai tekintélye vitathatatlan. Varjas Sándor a megyei vendéglátó veszprémi kirendeltségének vezetője: — Ács Zoltán az egyik legjobb pincérünk, évek óta igen színvonalas, egyenletesen jó munkát végez. Ezt a véleményünket természetesen anyagi és erkölcsi elismerésekkel kifejezésre is juttattuk. Hogy a versenyt ő nyerte? Biztos voltam benne. Léman Imre, a Hotel Veszprém vezetője: — Zoli kiváló felszolgáló, sok ilyen ember kellene a szakmába. Ért a vendég nyelvén, jómodorú, előzékeny, tényleg mestere a szakmájának. Érdekes dolog: miért: lesz valakiből jó pincér, másból kevésbé...? Ugyanazt tanulták (tegyük fel ugyanazon a helyen dolgoznak), mégis az egyik lényegesen kedvesebb, előzékenyebb a vendéghez, mint a másik... Az egyik, alkalmazza a szakma presztízse, tekintélye által megkövetelt fogásokat, s akarja, hogy a vendég kellemesen érezze magát, (s ilyen benyomásokkal is távozzon), a másik fütyül rá. Miért? Zoli mosolyog: — Ez nem tanulás, elsősorban alaptermészet kérdése. — Pontosabban: ezt hogy érti? — Szerintem az udvariasságot, a jómodort nem lehet megtanulni. Erre születni, kell. Csiszolni azt lehet. — S ön erre született? Nevet: — Jaj, hát én azt nem ítélhetem meg! Ez igazán a vendégek dolga. Csendes, békés természetű ember, ami olyan kedvesen mosolygó pincér, aki talán még akkor is csak mosolyogva legyintene, ha fizetés nélkül „lelépnének” tőle. Tiltakozik: — Ne gondolja! Egyáltalán nem így van. Sajnos, gyakori a „lelépés”, különösen innen a bárból. S itt egy-egy számla százasokban értendő, nem mosolyognék, ha nekem kellene rendezni, így aztán vigyázunk is, a kijárati ajtókat zárva tartjuk. — Az állandó zsúfoltság, „közelharc" a helyekért, nem idegesíti? — Dehogynem. Képtelenek az emberek megérteni, hogy egy 70 férőhelyes bárba nem fér be 200 személy. — Mégis miért csinálja? — Csak két hétig vagyok a bárban, aztán két hétig az étteremben. De őszintén szólva: meg is éri ott lenni. S jó a „csapat” is: a Joli Márkus és az Imre. — Sok szóbeszéd járja a pincérek keresetéről... — Ez az szóbeszéd... Korántsem keresünk annyit, mint amennyit sokan hisznek. Meg aztán nem is a jobb helyeken, dolgozó pincérek keresnek a legjobban... Az tény: nem keresek roszszul, a Hotelban a legmagasabb fizetési kategóriába vagyok besorolva. Azt hiszem Ács Zoltán jó versenyző alkat. Nyugodt, a szakmához ért, így aztán miért izgulna? Egy kis lezserséget is „belevihet” a dologba, s ez már eleve némi „fór”. Egyéni versenyen 1979 őszéig nem szerepelt, viszont brigádkollektívában eddig minden versenyen elsők lettek. Ugyanis egy kitűnő hármas „jött össze” a hotelban: Bittmann Márkus, Ács Zoltán és Linczmayer Mihály. Két hónapja (november 7- re) azonban Zoli egyedül kapta meg a „Szakma ifjú mestere” címet, egyéves átlagon felüli teljesítménye alapján. Ezután következett decemberben a „Ki minek mestere?” verseny. — Mi volt a feladat? — Először egy sültcsirkét kellett szétbontani időre, majd díszasztalt kellett csinálni (a feladat szerint: díszebéd küldöttség részére) és összeállítani a menüsort. S természetesen figyelték a mozgást, a megjelenést is. — A versenyt megnyerte... — Igen. — S akkor most minek a mestere...? — Hát, a pincérszakmának. Talán ... mert azért van még tanulnivalóm. — Például? — Nyelveket kellene tanulnom. Most még csak németül tudom megértetni magam. S hát a szakmai önképzésre is gondot kell fordítani. A mai éttermi kultúra szerint az asztalokat már nem illik telezsúfolni étkészlettel, tányérokkal, poharakkal, minden menühöz (fogáshoz) külön kell felrakni az eszközöket. Ehhez természetesen tálalókocsi kell, s lényegesen több a felszolgáló dolga is. Mi a Hotelban ezt nem alkalmazzuk, no de ha egy versenyen ilyen feladatot kapunk? Nem mondhatom, hogy mi Veszprémben ezt nem csináljuk. Ács Zoltán a szakma iránti érdeklődés, önképzés mellett kereskedelmi és vendéglátói szakközépiskolába is járt, érettségizett. A fiatal pincérmester nős, két kislányuk van. A felesége a Centrum Áruházban dolgozik. — Ön az egyik legtöbbet éjszakázó férj Veszprémben. Nevet: — Nem éppen kellemes „éjszakázás”, szórakozóhelyen, de nem szórakozva. — A neje megszokta? — Nem, de beletörődött. — S ön hogy szórakozik? — Éjszaka semmiképpen. Szeretek otthon lenni a családdal. Ha néha beülünk valahová, eszembe sem jut hogy pincér vagyok. Észre sem veszem, hogy a kolléga, hogyan dolgozik, jól, hanyagul. Ács Zoltán vendégnek is jó lehet... Józsa Benő Mesterfokú pincér Tűnődés évad közepén Színházunk „négyes találata ” Színházról lévén szó mindig vannak lelkesedők és fanyalgók a közönség soraiban. Most sincs másképp. Pedig a jelenlegi színi évad négy bemutatóval szerzett örömteljes színházi esteket. Négy bemutató — négy színházi élmény. Ez a tömör megállapítás úgy hangzik, mintha az igazság kinyilvánítása lenne. Pedig nem az, csupán vélemény. Méghozzá szubjektív! Mert nem valamiféle kritikusi „patikamérlegen” vétetett számba, inkább emberinézői énem (szubjektumom) szülötte. Ismétlem: örülök a színiévad félévi teljesítményének. Szívem együtt dobbanhatott a közönség tapsával, s a magam tapsában éreztem a közönség szívdobbanását. Nem kellett udvariaskodnunk, tapsot mímelve, midőn a színészek meghajoltak. Persze, ebben az örömben — a magam részéről — szerepe van korábbi hiányérzetemnek, annak, hogy az előző évadok művészi teljesítménye egyenlőtlen volt. Jó darabok meg unalmas darabok váltogatták egymást, a színház néhány bemutatóját egykedvűen fogadta a közönség. Meg a kritika. Úgy érzem, a mostani színi évad mást jelez. Merem remélni: színházunk újbóli felívelésének kezdetét jelzi! Hacsak épületrekonstrukciós meg technikai okok közbe nem szólnak. Lám, máris egy objektív „hacsak”. S még hány szubjektív „hacsak” jöhet közbe! Hogy mi lesz? — a jövő felel rá. Hogy mi van? — számba vehetjük. A félév négy bemutatója siker a jelen számára, ígéret a jövő számára. Mitől jó egy színház? Attól, hogy műsorpolitikájában, játékában hordozza a közönséggel való kapcsolatteremtés lehetőségeit. Attól, hogy milyen ideológiai sugallatúak a bemutatók. S hogy ezen belül milyen szavuk van a magyar drámáknak. A színház tartalmi korszerűsége, a színház maisága e feltételeken múlik. A fentiek jegyében vizsgálva a négy bemutatót, elmondhatjuk : igényes művelődéspolitikai és művészi munka jellemzi színházunk félévét. A Vonó Ignác című darab, midőn szeretve-gúnyolva mutatja be az osztályöntudatát és valóságérzékét vesztett külvárosi kisembert, egyben a helyes, reális (osztályalapokon álló) emberi és társadalmi önismeretünket, hovatartozásunkat sugallja. A Házszentelő című dráma bírálja az élvhajhász vezetői magatartást, az elvtelen cimboraságot, s a demokratizmust csorbító keménységet. Mai darab, merész hangú darab, bemutatása már önmagában művészetpolitikai vállalkozás. Az Egy férfi ábrándjai című játékszíni bemutató a mai család morálisérzelmi életének problémáit tárja föl, szocialista viszonyok között. A Kabaré című zenés játék a volt és a meglévő fasizmusokról mond ítéletet, könnyed hangvétellel ugyan, de fajsúlyosam. Valamennyi darab megszívlelendő emberi, társadalmi, politikai mondandókat közvetít. Jó előadásban, hatásosan. A négy bemutatóból kettő mai magyar drámát vitt színre. Valamennyi előadás ideológiai sugallata: az emberség, az önismeret, (osztályhűség), a demokratizmus, a szocializmus igenlése. Na és a színművészet? A színház sosem egyenlő a darabbal, a színház több ennél — maga az életrekelt dráma. A színművészet a dráma „lélegzése”. Úgy vélem, bemutatóink ebből a szempontból is kiállták a próbát, mégha nem is „hétpróbásak”. Az előadásoknak hitele, hatása, izgalma volt. A veszprémi színház félévi teljesítményében annak örülhetünk, hogy a négy bemutató művészi színvonala magasabb, mint a korábbi évadokban volt. Számomra egyik előadás sem okozott csalódást. Ellenkezőleg, színházunk reális lehetőségeinek ismeretében, inkább kellemes meglepetést szerzett. Gondoljunk csak a Vonó Ignácban meg a Kabaréban látott komikus játékra. Dobos Ildikó, Szoboszlay Sándor, Dobák Lajos kisembereiben, Kenderesi Tibor méltóságosában a komikus emberarc mögött mindig éreztük a tragikus lélekrándulást. A komikus jellemnek sorsa, méghozzá tragédiába hajló sorsa volt. Több komikus szerepben nagy volt a tét: a boldogság, mint az emberi élet utolsó lehetősége. Másfajta komikumot láttunk Orbán Ottó játékszíni, valamint Jászai László Kabaré-beli játékában? Valamilyen szenvtelen öniróniával, groteszkbe hajló komédiával jelenítették meg színpadi alakjaikat. Nem az érző-vérző kisembereket, hanem a makacs, mindent tudó, kibernetikus agygyal működő intellektusokat. Valamennyi szerepben súlyos, emberi sorsot érintő, — Dürrenmattal szólva — „a kétségbeesés kifejezése” volt a komikus játék. S ez a legtöbb, amit a komédiától elvárhatunk. Meglepetést szerzett a színpad látványa, gyors színeváltozása (a technika és a fénykulisszák jóvoltából). Ez is újdonság. A kritikák dicsérik színpadunkat. A Szombathelyen megjelenő Vas Népe című újság így ír a Vonó Ignác bemutatójáról: „Pétervári István rendezése minden mozzanatában árasztotta a darab megkívánta hangulatot; Neogrády Antal megosztott, játszó díszletében keltette életre ezt a vibráló művet. A színváltozásokat elegáns, a mindenkori korra jellemző hangkulissza segítette át, továbbmentve vagy éppen megalapozva a következő jelenet hangulatát, ezt az illúziót keltette bennünk a háttérvetítés, a világítási effektusok pontos alkalmazása, a Fejes-daraboknál mindig jól bevált guruló dobogók alkalmazása, az a feszes ritmus, amely elbírta a nagy veszekedések és nagy csöndek egymást váltó robbanásait”. Hasonló jókat mondhatnánk a Kabaré színpadáról. (De egy jó szót sem ejthetünk az Egy férfi ábrándjai című darab „ábrándnélküli” játékteréről). Lám, dráma, rendezés, színpadtechnika, színjáték egymást serkentve, egymást felerősítve tudott jó színházat teremteni. Meglehet, sok néző (jónéhány kritikus) másképp vélekedik a Petőfi Színház félévi munkájáról. A „négyes találatról”, melyben semmi szerepe nincs a szerencsének. A megítélés ízlés meg alapállás kérdése. Mert nemcsak egy „irreális” férfinek, de sok nézőnek is lehetnek amolyan ... ábrándjai. Nekem is vannak, csakhogy ezek reálisak, a színházi valóságban gyökereznek és onnan nőnek-magasodnak egyre feljebb. A színházi „táptalaj” által serkentve és meghatározva. Balogh Ödön NAPLÓ - 1980. január 13., vasárnap -