Napló, 1980. március (Veszprém, 36. évfolyam, 51-58. szám)
1980-03-08 / 57. szám
A március eleji napok a tavasz gyors eljövetelének ígéretét csillantják meg. A nap vakítóan süt, de meleget még nem ad. Így üresek a padok Veszprémben, a Csikász Imre utcai ház háta mögött is. Papp néni — ahogy özvegy Papp Lajosnét emlegetik a környéken — az első emeleti lakásból figyeli az időjárás alakulását. Igaz, erről néha már rakoncátlankodó szíve is tájékoztatja, időváltozás előtt — mint most is — kicsit szorít. Kedvét, derűjét azonban ez sem tudja elvenni. — Aztán miről beszéljek? — kérdi. — Az életéről, Papp néni. — Hát akkor sokáig itt ül — mondja mosolyogva —, van miről mesélnem. — Beledi születésű vagyok, öten voltunk testvérek. Tizenkét éves koromban vittek fel Pestre szolgálni. Először egy kifőzdében voltam lóti-futi, amikor az megszűnt, egy nagy halkereskedőhöz kerültem gyermeklánynak. Még ma is emlékszem minden helyre, ahol szolgáltam. 1924-ig minden évben hazamentem nyáron aratni is, utána már nem. — A bátyám még fiatalon kiment Amerikába, engem is ki akart vitetni és ott férjhez adni. Meg is volt a vőlegény, de nem kaptam kiutazási engedélyt. Nem is bánom, mert akkor nem ilyen gyerekeim volnának. — 1927-ben kerültem össze az urammal, ő vasas volt, dolgozott Franciaországban is. Ott halt meg a felesége, özvegyen maradt három kisgyerekkel. Aztán kettő már nekünk is lett, amikor 1932- ben Kővágóörsre jöttünk lakni. Az uramnak Pesten nem akadt munkája, lejöttünk a falujába. A fiam már itt született. Csengetnek. Papp néni azonnal mozdul, megy ajtót nyitni. Az egyik szomszéd fia jött érdeklődni: mit hozott a postás, érkezett-e csomag? Nem szokatlan ez a jelenet, hiszen Papp néni veszi át a lépcsőház lakóinak küldeményeit, az üzeneteket, meglátogatja a nála fiatalabb, de betegesebb szomszédokat Az egyik már húsz éve adott neki lakáskulcsából egyet, ha baj van — kérte —, nézzen fel. Most csendes a lakás, ahol Papp néni legidősebb lányával és annak férjével lakik. Alig három éve, hogy unokája családjával együtt elköltözött, saját otthonba. Addig azonban a dédnagymama segédkezett a két kisfiú nevelésében. Itthon ma is ő főzi az ebédet, s nem ritka, hogy fia is betoppan egy-két gyors szóra, vagy éppen a mama főztjét enni. — Kővágóörsön sem volt könnyebb az életünk. Én mosni jártam négy kilométerre egy panzióba. Este sokszor sötétben mentem haza, gyalog. Az uram alkalmi munkát végzett. Amikor a gyerekek nagyobbacskák voltak, libát őriztek, segítettek. Hosszú volna elmesélni, milyen nehéz volt az az élet. A felszabadulás után nem változott meg nagyon. Két lányomat meg az uramat Veszprémbe helyezték. 1952- ben idejöttünk lakni is. Egy év múlva kaptuk meg ezt a lakást, mi költöztünk be elsőnek. Emlékszem, szeptemberben vágták le itt a ház helyén a kukoricát, akkor kezdték építeni, s decemberben már beköltöztünk. Az uram a Fémben (a Bakony Művek elődje) és a Faárugyárban dolgozott. Mondta is: kapsz utánam nyugdíjat, mama. Hű, de mérges lettem erre. Lesz nekem nyugdíjam a saját munkám után is, gondoltam. Elmentem dolgozni, 58 évesen a BM-bölcsődébe. Takarítottam, de ha kellett helyettesítettem a szakácsnőt, vagy a gondozónőt is. Amikor megvolt a tíz évem, 1968. július elsején nyugdíjba mentem. Pontosan idézi a dátumokat. Memóriája az ismerősök körében már közmondásos. Aki egyszer neki megmondta, mikor született, az akár húsz év múlva is megkérdezhette, Papp néni pontosan tudta. De ugyanúgy emlékezik történelmi eseményekre, vagy a tízes-húszas évek nagy port felvert eseteire is. Beszélgetésünk alkalmával egyetlen egyszer vett csak elő egy dokumentumot. Azt sem segítségül hívta az emlékezetnek, hanem bizonyítékul. Párttagsági könyvében ugyanis ez áll: a munkásmozgalomban részt vesz 1945 óta. Párttagságának kelte: 1946. De, mint mondja, már 32-ben rendszeresen jártak gyűlésekre Kőbányán, ahol akkor laktak. Kővágóörsön is tisztelték bátorságáért, meg nem alkuvásáért. Vezetővé is akarták választani, de azt nem vállalta, mondván: csak két elemije van és idős már a tanuláshoz. Párt- és szakszervezeti tagságát természetesen nyugdíjasan is megtartotta. Három éve már nem tud taggyűlésekre járni, egészsége ingadozó. De az eseményeket figyelemmel kíséri, s mindenről határozott véleménye van. 5 — Az uram 1962-ben meghalt. Azóta a gyerekekkel élek. Nyugodt az életem, külön szobában lakom. Hét unokám és négy dédunokám van. Régebben minden nyáron itt voltak nálam, de már nem bírom annyi erővel. Az idősebbik lányom meg a vém nagyon rendesek velem, bármit kérek, megteszik. A többiek is jönnek, ha tehetik. Jóba vagyok a szomszédokkal is. Nyáron lemegyek az „öregasszonyok padjára”, ott a napon beszélgetünk. Ha a gyerekeim visznek, kocsival elmegyek én még Szegedre is, a menyem szüleihez. Nem volt könnyű életem, amennyit én gyalogoltam, azzal háromszor Amerikáig is eljutottam volna. De most már jó. Minden nagymamának, dédnagymamának ilyen életet kívánok. ★ Nagy tisztelet és szeretet övezi özvegy Papp Lajosnét a család és az ismerősök körében. Nemcsak 85 éve miatt, hanem példaként szolgáló élete, nagy életkedve és természetéből fakadó segítőkészsége miatt is. Horváth Éva SAJÁT JOGON 23 Hármas ünnep Tapolcán, a Tavasbarlangtól félszáz méterre, parányi nőifodrász-üzlet nyílik a forgalmas főutcára. Ajtaja előtt dübörög naphosszat Nagyvázsony, Veszprém irányába a sok-sok autó. Férfi náluk ritka vendég. Magam is úgy léptem be a barátságos, hangulatos kis helyiségbe, mintha nememnek valami tiltott szentély lenne. Bévül olyan sután mozogtam, mint ama bizonyos elefánt a porcelánboltban. Féltem, leverek valamit A kilenctagú Március 8. brigád vezetője, Horváth Csabáné vett pártfogásába, ám mielőtt kérdezhettem, idős asszony következett sorra. A rutinos fodrászujjak egy simítással fölmérték a vendég hajának milyenségét. A gyors „terepszemle” után tudakolta Horváthné. — Hátrafelé raktam? — Ahogy gondolja kedves. Négy kényelmes fodrászszékből nézhetnek farkasszemet önmagukkal a kedves vendégek. A köralakú tükröket erdei táj övezi a falon, nyugtatva a szemet Volt időm nézelődni, hát végigpásztáztam a helyiséget. Minden a „kuncsaft” kényelmét szolgálja. Mint egy szálloda halljában, úgy várják sorukat a szépülni érkezettek. A középen álló dohányzóasztalon újságok kínálják magukat. — Már itt is vagyok — ült le velem szemben Horváthné. A néni már egy búra alatt „küzdött a szépségért”. — Azt hallottam, brigádjukban hármas ünnep lesz a nőnap... — Hármas, de nem háromnapos. Először, mert minket ünnepelnek, másodszor a brigád neve miatt és harmadszor a megalakulásunk is erre a napra esett. Majd elfelejtettem, hiszen van egy negyedik okunk is. Ezen a napon kaptuk meg ezt az üzletet, ilyen széppé átalakítva. — A tapolcai fodrászok nem is olyan régen tartoznak a pápai Higiénia szövetkezethez. Válasz helyett fölpattan és elsiet. Igazít valamit a szárítóbúrának nevezett kínzóeszköz kapcsolóján. — Oda kell figyelni — magyarázta, majd visszakanyarodott a témánkhoz: — Nagy változást hozott az új cég, a város fodrászainak. A szövetkezet sokat költött felújításra. Itt például olajos hajópadlón mászkáltunk naphosszat. Csúnya volt és takarítani is nehezen lehetett. Egyedül ez az üzlet félmillió forintot nyelt el. — Amikor elkészült, mindannyian jöttünk takarítani — szólt át hozzánk Fehér Istvánná, aki a szomszédos széknél sürgölődött. — Örömmel csináltuk, hiszen a miénk és ilyen szép üzletben azelőtt sosem dolgozhattunk. Panaszra nincs okunk, kialakult törzsközönségünk van. Nem nézné ki ebből a kis boltból, mekkora a forgalmunk. A tavalyi tervünket 30 ezerrel teljesítettük túl. — Ahol ennyi nő dolgozik együtt... — Ha ezzel azt akarja mondani — vágott a szavamba — hogy ott mindig akadnak intrikák, torzsalkodások, nagyon téved. Ilyen csodálatos kollektívában én még nem dolgoztam. Egy példa: kis kolléganőnk visszajött a gyesről. Segítettük, hogy mielőbb kialakuljon a törzsközönsége, hiszen egy fodrásznak ez hozza a forgalmat, ettől függ, mennyit kérés. Eredetileg meg akartam kérdezni, milyen korosztály jár hozzájuk zömmel, ám amint félszemmel figyeltem a betérő és várakozó hölgyeket, diáklányoktól idős aszszonyokig minden „évjáratot” láthattam. — Mondd el azt is, hogy rendszeresen eljárunk az öregek napközi otthonába, a nénik frizuráját rendben tartani — hallottam ismét Fehérnek — Ha már itt tartunk, azt ki ne hagyja a cikkből — javasolta a brigádvezetőnő, — hogy tavaly a kenesei gyermekotthonból öt gyereket hoztunk el egy-kéthónapos vakációra, a karácsonyi szünetben pedig ketten élvezhették három hétig a családi melegséget maguk körül. Látta volna azokat a kicsiket. Egy hálás tekintet, egy ragaszkodó ölelés elég volt és máris eltörött a mécsesünk. — Csak akkor törődnek a kismamákkal, ha visszajönnek dolgozni? — utaltam vissza beszélgetésünk előbbi részére. — Jönnek ők előbb is szíves örömest. Megmutatják a család büszkeségeit. Együtt örülünk velük. Máskor mi megyünk hozzájuk vendégségbe. Ha tudunk, tanácsokat adunk a gyermekneveléshez és figyelemmel kísérjük az apróságok fejlődését. Most Andrea névadójára készülünk Braunn. Árkovics Ilona kislányának április ötödikén rendezünk családias ünnepséget. Minket az ilyesmik tartanak igazán össze. Ettől kollektíva ez a kis brigád. Számítunk egymásra, gondolunk egymásra. Nem múlhat el névnap, vagy születésnap, hogy ne kedveskednénk valami csekélységgel. Igazán szívből örültünk tavaly novemberben Fehérné, Márti sikerének. Pápán a szövetkezeti fodrászversenyen összetettben harmadik lett és már előre szurkolunk, mi lesz márciusban a divatbemutatóval egybekötött versenyen. Olajzöld-fehér bútorok, szemnyugtató, hangulatos álmennyezet, a szép kis öltözőben hűtőszekrény, kellemes melegpadló. Mindez mit sem érne, ha nem értenék meg egymás szavát az itt dolgozók. Március nyolcadikén pedig nemcsak a nőknek járó köszöntés virágai teszik teljessé az ünnepet. Az egyéves közös munka sikereire is koccinthatnak. Gyarmati József A mindennapok hétköznapi, de nagyon fontos munkáját végzi Jókaibányán Doroszi Sándorné lámpakezelő. A műszakra menő bányászok lámpáinak árammal való feltöltése, meghibásodott lámpák kijavíttatása, tisztán tartása a feladata. Mint a Petőfi ezüstkoszorús szocialista brigád tagja munkájával nagyban segíti a mélyben dolgozó bányászok munkáját. (Fotó: Péterfay) Kinyílt a világ ... Hol volt, hol nem volt, egy Tolna megyei kis falu. Itt élt egy gépészkovács, öt gyermekével. Egyik lányát, Marikát Szekszárdra küldte varrni tanulni... Mint a meséket szokás, úgy is kezdhetné élete történetét Gál Józsefné, a Nitrokémia kutató laboratóriumának dolgozója. Hiszen ő volt a fiatal lány, aki szülőfalujából elindult. De az élet sokszor több kalandot, sokkal több újat tartogat, mint a mesék világa. Marika néni viszont annyiban hasonlít a képzelet hőseihez, hogy nyugdíj előtt állva is megmaradt fiatalnak, a világ dolgaiban és főként az emberekben bízó ifjúnak. Honnan a tartalék ehhez a nagy optimizmushoz? Közösség és nyugalom. Budapest, Mohács, Budapest, Gyula és Fűzfő. Szülőfalujából elkerülve rövid idő alatt járta be e helységeket Gál Józsefné. — Szekszárdon kapcsolódtam be a nőmozgalomba. Akkor már nagyon biztatták a lányokat a tanulásra. Engem is nevelő iskolára küldtek Budapestre. Itt politikai indíttatást és pedagógiai alapismereteket kaptunk a tanfolyamokon. Ezeket elvégezve ipari tanuló lányok kollégiumába kerültem nevelőnek. Fiatal, egyszerű lányként könnyen szót értettem a rám bízottakkal — emlékezik vissza a pályakezdés nem könnyű éveire. — Nagyon örültem annak is, hogy különböző városokba helyeztek. Ez lehetőséget adott az ország megismerésére. Úgy éreztem, kinyílt a világ előttem. Nem sokáig tartottak a mozgalmas évek. Hamarosan Fűzfőre került. Férjét még előtte megismerte, itt pedig együtt dolgoztak a kollégiumban. Marika néni ma is jó néhány asszonyt említheti, akik akkor az ő gondjaira voltak bízva. Közben munkált őbenne is a tanulási vágy, idejéből és energiájából a vegyipari szakmunkásképző elvégzésére jutott — 1957-ben, a második lányom születése után kerültem jövőre, nyugdíjba vonulásának évében lesz 30 éve, hogy belépett a pártba. S még egy jelentős évforduló: az idén volt 22 esztendeje, hogy Gál Józsefnét a megyei pártbizottság tagjává választották. Hosszú ideig vezette a vállalati szakszervezeti nőbizottságot, s tíz évig volt a párt-vb nőfelelőse. A Vegyipari Dolgozók Szakszervezete nőbizottságának is ennyi ideje tagja. — Igaz, hogy én soha nem néztem férfi-e vagy nő valaki. Ember legyen, ez a lényeg. De azért, ha lehetett és kellett bizony szóltam a nőket a Nitrokémiához. Egyáltalán nem volt furcsa gyerekek után a felnőttek közösségében dolgozni. Sikerült gyorsan jó kapcsolatot kialakítanom a munkatársakkal. Én valahogy a közösségben érzem igazán jól magam, akkor vagyok nyugodt, elégedett, ha ott minden rendben van, érdekében. Ezt viszont csak úgy lehet megtenni, ha érzi az ember, hogy nem áll egyedül, ha mögötte vannak az érdekeltek. Hozzám sokszor jöttek a nők is, a vezetők is, mikor baj volt valahol. Marika néni, segítsen. Ha lehetett, mindent megtettem. Mondja, hogy aki közösségi munkát végez, sok időt áldoz erre. Talán ezért is húzódnak vissza néhányan. Pedig a közösségért dolgozás sokat jelent. — Csodálatos jó érzés, és az ember tudja: szükség van rá és a munkájára. Ez tartotta bennem az erőt mindig. Érezni, hogy szükség van rám A gyerekben is az embert Marika néni és férje is sok-sok társadalmi munkát végeztek. Közben pedig felneveltek két lányt, taníttatták őket. Ma mindkettő a Nitrokémia dolgozója és két-két gyermek édesanyja. A Tolna megyei faluból származó fiatal lány tehát már nagymama. Ilyen tevékeny évek, után nem fél a nyugdíjtól? — Lesz elfoglaltságom éppen elég. Nőnek az unokák, a lányaim biztos szívesen veszik, ha segítek. Nekem is jó lesz velük foglalkozni, hiszen jól megértjük egymást. Ők is szeretnek engem, hallgatnak rám. Talán azért, mert bennük is az embert látom és eszerint foglalkozom velük. Mindig igyekeztem mindenkiben megtalálni a jót, amin elindulva meg is lehet változtatni — mondja beszélgetésünk befejezéséül Marika néni,tár A megyei pártértekezlet szünetében Gál Józsefné mosolyogva állította meg a nőpolitikával hivatalból foglalkozó ismerősét. A nőnapi ünnepségről kérdezte őt, s közben állandóan mosolygott. Nem akart dicsekedni azzal, amit előtte nekem már említett: március 7-re meghívót kapott a Parlamentbe. A Munka Érdemrend bronz fokozatát már régebben megkapta ... H. É. NAPLÓ - 1980. március 8., szombat -