Napló, 2010. március (66. évfolyam, 50-75. szám)

2010-03-27 / 72. szám

5COMBAT : 2010.03.27. h­et. NAPLÓ• 13­ 1 RANDEVÚ Beszélgetés Vásáry Tamás zongoraművész-karmesterrel művészetről, forradalomról, pályatársakról Végigzongorázott történelem A Randevú vendége ezen a hé­ten Vásáry Tamás. A zongorista­karmester a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar tiszteletbeli elnök-karnagya tavaly óta. Debre­cenben született, Kodály asszisz­tense lett, az ötvenes évek hazai művészéletének tanúja volt. A szombathelyi Bartók Te­rem művészbejárójánál vá­rom a mestert délután kettő­kor. Próbát tartott a zenekar­ral, pontosan érkezik. Nagy­kabátban ül mellém a kocsiba, és érdeklődik, melyik ven­déglőbe megyünk. Mondom, hogy kínaiba, de ez nem egy gyorsbüfé, rendes étterem, a Wolt, kínai szakáccsal. Az ét­terem korábban László ven­déglőként volt ismert, de be­zárt, és már kínaiként nyitott ki újra. Már vártak minket. Kissé bizonytalanul ültetem le egy asztalhoz, mondván, mindjárt jön a fotós, úgyis át­tereli a fények vagy a jobb háttér miatt egy másik helyre. Vásáry Tamás ananászlét kér szénsavas ásványvízzel, majd Hun Tun le­vest rendel. Azt mondja, rendel­jünk többfélét, és majd bele­kóstolunk egy­más ételeibe. -Jó választás volt a kínai étte­rem, én igen szeretem a kínai konyhát, mond­ja. - Angliát úgy bírtam ki a hatvanas évek­ben, hogy egyik kínai étteremből mentem a má­sikba. A kínai kony­ha után a Kelet­re terelődik a szó, de közben leadjuk a rende­lt a főételre. Csirkét kér sze­­csuáni módra, azt mondja, szereti a csípősét, de előtte több más ételről is érdeklődik, A pincér pontosan tudja az el­készítési módot, meg is kapja a dicséretet tőle, miszerint bi­zonyára ő is szakács. „ Az az érzésem, hogy a jövő a Keleté, Kína, Japán, Korea. Én Tajvant szeretem a legjobban, rendszeresen járok oda. Rendkívül erőteljes az érdeklődés a fiatalok részéről­­ komolyzene iránt, úgy tap­solnak, ünnepelnek egy-egy angverseny után, mintha Popkoncertet adtam volna, hana vagy háromszáz autog­­am°l kell adnom, sokszor majd leesik a kezem. Az ing­­jükre, táskájukra kérik az alá­írást, nyakamba is ugranak néha. Ráadásul ott vannak a legjobb zongorák a világon. Tajpejben, Tajvan fővárosá­ban a gyakorló hangszerek jobbak, mint itt a hangver­senyzongorák. A rádiózene­karral voltam ott először. Mondták, válasszam ki a megfelelő zongorát. Berlin­ben, Bécsben általában két­­három hangszer van egy kon­certteremben. Itt tizenegy volt, többségében Steinway. Megjön a leves, ízlik neki, kétszer is kér. Azt mondja: evés közben nem beszélni, koncentrálni kell. Majd ismét a Keletről esik szó.­­ A koncertek előtti napo­kon sajtókonferenciákat ren­deznek Keleten, amelyeken több száz újságíró is megje­lenik. Tajpejben a koncertte­rem öltözőjében monitor van, amin lehet látni a nézőteret. A legutóbbi koncert előtt néz­tem a képernyőt, de csak szé­keket láttam. Mondom ma­gamban, ilyen rossz voltam legutóbb? De szerencsére tele volt a nézőtér, csak olyan pi­cik ott az emberek, hogy nem látszottak ki a székek mögül. Többször járt már Tajvan­ban, egy-egy szót meg is ta­nult a helyiek nyelvén, de azt mondja, nagyon fontos, ho­gyan intonál az ember, mert a szónak egészen eltérő jelen­tést adhat egy-egy rossz hang­súly. A négyes szám például - ha egy kicsit is másképp ejtik ki, mint a helyiek - halált is jelenthet. Babonásak: ahogy Amerikában nincs tizenhar­madik emelet az épületekben, csak tizenkettedik és tizenne­gyedik, Tajvanban a negyedik hiányzik. Nagy élmény volt az is, amikor egy alkalommal kétszáz tagú zenekart és ezer­fős kórust vezényelt, Beetho­ven kilencedik szimfóniáját adták elő és helyi darabokat. A hatalmas kórus utolsó sorát már nem látta a karmesteri do­bogóról. Jönnek a főételek, ismét az étkezésé a főszerep. Megkós­tolja az én királyrákomat is, dicséri a szakácsot - akinek az ebéd után külön gratulál. Majd a múltról, az ötvenes évekről esik szó. Kiderül, ti­zenkét éves korában játszott Nagy Imrének is, aki azt mondta, ha ő is ilyen jól tudna zongorázni, nem kellene poli­tizálnia. A Vásáry család so­kat szenvedett a kommunista diktatúrában. Édesapja kis­gazda politikus volt, szüleit kitelepítették, őt magát Ko­dály Zoltán mentette meg et­től az utolsó pillanatban.­­ Kodályt nem merték bán­tani, akkora név volt. Ő itthon maradt mindvégig, rengeteg ember életét megmentette. Egy növendéke mesélte ne­kem, hogy amikor Bartókot kikísérték a vasútállomás­ra, Bartók megkérdezte Kodálytól: Zoltán, te nem jössz ki? Azt válaszolta: valakinek itthon is kell ma­radni. Kodály közbenjárására kapott munkát, amikor egyedül maradt idehaza. Mindent elvállalt, ha kel­lett, táncos komikusokat is kísért, hogy meg tudjon él­ni. A Szovjetunióban is járt egy kulturális küldöttség tagjaként. Csak nagy nehe­zen adták erre áldásukat a vezetők, mondván, hogy megbízhatatlan politikailag. De fellépése olyan jól sike­rült, hogy önálló koncertet is kértek tőle a szovjetek.­­ A közönség kis cetliket írt koncert közben, ezeket fel­­küldték a pódiumra, így juttat­ták kifejezésre, hogy szóló­koncerten is akarnak látni. A Moszkvai Rádió és Televízió igazgatója is ott volt, és meg­hívott a televízióba egy fellé­pésre. 1952-ben már színes adás volt Moszkvában, ami­kor nálunk idehaza még tele­vízió sem volt. Ráadásul mi­csoda szép volt a bemondónő! A billentyűk az erős fény mi­att olyan forróak voltak, alig tudtam rajtuk játszani. Felvet­ték a játékomat is, ott akkor az volt a szokás, hogy nem a stá­tus szerint kapott gázsit a ze­nész, hanem aszerint, hogy hogyan sikerült a felvétel. A legmagasabb kategóriát én kaptam meg. Mikor ezután hazajöttem, rögtön a sztárka­tegóriába kerültem: a mester­bérletekben léphettem fel, Fe­­rencsikkel, Fischer Annie-val játszhattam kétzongorás kon­certet. Vásáry Tamás 1956-ban disszidált, Svájcban élt tizen­két évig, ezután kérhette az ál­lampolgárságot. Amikor be­adta a kérvényt, a svájciak az ott töltött tizenkét évből le akarták vonni a külföldön, turnékon töltött időt. De ügy­véd segítségével mégis sike­rült elfogadtatni ezt az idősza­kot is. A nyelvvel nem volt gondja, mert franciául kiváló­an beszélt már akkor is, de a svájci történelem bebiflázása komoly gondot okozott, mert nem szólt másról, mint a kan­tonok egymás elleni háborúi­ról. Ma már magyar állampol­gár is, de a hetvenes évek ele­jén, amikor meghívta Szom­bathelyre Petró János, még svájci útlevéllel jött. Ötven­hatról is szó esik. - Amikor kitört a forrada­lom, Miskolcon koncertez­tem, a Filharmónia kocsijával utaztunk oda. Utolsó ráadás­nak a Rákóczi-indulót játszot­tam - meséli. - Amikor el­hangzott az utolsó akkord is, valóságos népünnepély tört ki. Ennyire nem játszottam jobban, mint máskor, csodál­koztam el a hatalmas sikeren. Akkor tudtam csak meg, hogy már a koncert közben megjött a hír, kitört a forradalom Pes­ten. Nagyon megörültünk. A többiek nem mertek hazautaz­ni, de a sofőr meg én minden­képp a hazaút mellett döntöt­tünk. A főváros határában fegyveresek állítottak meg, lefoglalták az autót. Örömmel adtuk át a kocsit, és onnét gya­log mentünk tovább. Amikor a Hősök terén kellett átmen­nem, kicsit meg voltam ijed­ve, mert igen jó célpont lehet­tem. Mondom magamban, megpukkadok, ha úgy kell meghalnom, hogy a forradal­márok lőnek le. De nem így történt, hála az égnek, épség­ben hazaértem. _________ Én, bár nem har­coltam, egyetér­tettem a forrada­lom céljaival, és naplót vezettem az események­ről, amúgy a Vásáryak min­dig a fennálló rendszer szigo­rú kritikusai voltak, ezért ül­dözték őket. A kor kiváló zongoristáit, Fi­scher Annie-t, Cziffra Győr­ _________ gyöt is igen jól ismerte. Gyurival jó barátok voltak, róla több története is van.­­ Amikor mesélték, hogy a Váci utcában egy Kedves nevű presszóban játszik a Gyuri, egyszer este elmentem meghallgatni. Megyek be a presszóba, ahol rengeteg em­ber volt. Odamentem a főnök­höz, és mondtam neki, hogy itt vagy két zongorista játszik egy hangszeren, vagy két zon­gorista két külön hangszeren, és az egyikük Cziffra György. Erre azt mondja a főnök, hogy itt csak egy ember zongorá­zik. Összebarátkoztunk Gyu­rival. Néhány­szor szabad­napján el is jött hozzám a Kresz Géza utcába. Kitettem egy üveg whiskyt és egy üveg vodkát a zon­gorára, amire az elfogyott, olyan éjszaka háromra, any­­nyira berúgott, hogy ujjai le­lassultak, és már le lehetett lesni, hogy mit játszik. Nem­csak rendkívül technikás volt, kiválóan rögtönzött, a lassú részekben lírai volt a játéka. Pletykálták, de az nem igaz - teszi hozzá -, hogy a pályáját Fischer Annie bármiben is gá­tolta. Ferenczi György akadé­miai tanárnak beszéltem róla, ő is meghallgatta Cziffrát, ké­sőbb úgy beszélt róla, mint a saját felfedezettjéről, pedig egy ideig cirkuszi bohócnak tartották, nem akartak neki pódiumot adni. Én akkoriban nagy nehézségekkel végez­tem a Zeneakadémiát, hiszen nálamnál idősebbekkel jár­tam együtt. Kodály Zoltán ta­nított, később asszisztense lettem, de jártam Weiner Leó­hoz, Szabolcsi Bencéhez, na­gyon sokat kivett belőlem az akadémia. Náluk nem volt mese, rettenetesen sokat kel­lett tanulni - ráadásul megfe­lelő repertoárom sem volt. Fischer Annie volt annak a korszaknak a sztárzongoris­tája, ennek ellenére akadtak kritikusai is szép számmal. - Sokan kritizálták a játé­kát akkoriban, mondták, ke­ni a hangokat, de nekem tet­szett. Elfogy az étel, megjegyzi: szenzációs volt. Majd a zene lényegéről beszél. Azt mond­ja, az a legfontosabb, hogy a muzsikában rejlő, szavakkal el nem mondható történetet sikerüljön átadni a közönség­nek. Minden művészet költé­szet, ezért mesélni, mesélni, mesélni kell. Ilyen a zene, és ilyen az élet is. Hun-Tun leves 35° A SzecSuáni csirkemell szeletek 1090 Ft Er*i­*avamjR leves 290 Ft Ropogósra sóit _ királyrák té db) 3090 Ft Tojásos-zöldséges pirított rizs 39° Ft JJsvámiviz _ szántavai 2.6 dl *40 Ft ■flnanálzlá 3 dl 3°° Ft gázmintea 11 300 Ft Összesem 6650 Ft rJ­­­f Peltzer L '­ff Géza szerkesztoseg@naplo.ph.hu „A Vásáryak mindig a fennálló rendszer szigorú kritikusai voltak. Már több mint száz zenekarral dolgozott, köztük a legrangosabbakkal is. A Savaria Szimfonikus Zenekar elnök-karnagya Fotó: Kiss Teodóra

Next