Napló, 2021. augusztus (Veszprém, 77. évfolyam, 177-201. szám)

2021-08-21 / 193. szám

10 napló Hétvége 2021. AUGUSZTUS 21, SZOMBAT SZENDI PÉTER szerkesztoseg @veszpreminaplo.hu Műgyűjtés a vas­függönyön innen és túl volt a címe annak a beszél­getésnek, ame­lyet Egri János egykori televíziós személyiséggel, m­ű­gyírj t­ével, j­ég­­korong«­rzóva­l foly­tatott Bánki Ákos absztrakt festő és kurátor, valamint Schneller János művészettörténész a lovasi Nagy Gyula Galéria kertjében. Egri János a rendezvény előtt interjút adott a Naplónak. Milyen gyermekkora volt Egri Jánosnak? Ha jól tudom, a háború alatt családjával bujkálni kényszerült. Az önt bújtató nevelőnőt, Szabó Má­riát a család előterjesztésére később a Világ Igaza kitünte­tettjei közé emelték.­­ 1936 novemberében szü­lettem, az még egy békés világ volt, de sajnos mindez 1944-ről már nem mondható el. Szabó Mária volt a nevelő­nőm, miután az édesanyámat nagyon korán elveszítettem. Ő anyukámnak megígérte, hogy mellettem marad és felnevel. Mindezt tisztességgel és be­csülettel végig is csinálta. A nyolcvanas évek végén hunyt el, a mai napig jó szívvel, nagy szeretettel emlékszem rá. Talán kevesen tudják önről, hogy jégkorongozott. A Vö­rös Meteorral háromszoros magyar bajnok lett. Miért pont ezt a sportágat válasz­totta? - Életem legjobb döntése volt, hogy ezt a sportágat vá­lasztottam, ami nem igazán az én testalkatomnak volt meg­felelő, hiszen 74 kilogramm voltam, szemben az ellenfele­immel, akik húsz kilóval töb­bet nyomtak. Nem volt könnyű köztük jégkorongozni, azon­ban sikerült, hiszen a magyar válogatottban is szerepeltem. Ha most visszagondolok éle­tem ezen szakaszára, akkor elmondhatom, hogy szinte mindent ennek a sportágnak köszönhetek. Nagyon sok mindenre megtanította az em­bert, kiváltképpen az alázatra, hiszen egy csapatnak voltam a játékosa. Mindez a televízió­zásnál is sok segítséget nyúj­tott: tudomásul kell venni, hogy nem te vagy a legfonto­sabb, te egy csapatnak vagy a tagja. Lehet, hogy ott vezető pozícióban vagy, mert te vagy a szerkesztő, a műsorvezető, ugyanakkor például az as­­­szisztens, a rendező, a beren­dező nélkül a műsorod semmit nem ér. Mi vagy ki csábította el a te­levíziózáshoz, hiszen éveken keresztül villamosmérnök­ként dolgozott? Nem bánta meg a váltást? - Egyáltalán nem! Egy évig a franciaországi Grenoble-ban jégkorongoztam. 1968-ban kezdtem el dolgozni a Ma­gyar Televízió sportszerkesz­tőségének. A jégkorong-vi­lágbajnokságokat, valamint az 1972-es müncheni olimpia ökölvívó-mérkőzéseit én kom­mentáltam. 1972-től huszonöt éven át vetélkedőműsorokat vezetett a Magyar Televíziónál, pél­dául a Lehet egy kérdéssel több?, a Játék a betűkkel, a Keresztkérdés, valamint az Elmebajnokság címűt. Melyik műsorára a legbüszkébb? - Ha ma elmondom, hogy annak idején 4-5 millió ember ült le a televízió-készülékek­hez vasárnap délután, szinte, el sem hiszik, akik nem abban a korban éltek. A Hét című műsor előtt nézték az Elme­bajnokságot, amely nagyon népszerű volt, ugyanis - ha fogalmazhatok így - a játé­kosokra lett kitalálva. Persze mindezt butaság összehasonlí­tani a mostani televíziózással, hiszen manapság rengeteg té­vécsatorna van. Mit gondol a mostani televí­ziózásról? Ön szerint olyan műsoroknak, melyekhez an­nak idején a neve fűződött, már nincs létjogosultsága napjainkban? - Ha finoman akarok fogal­mazni, a mostani televíziózás minőségileg meglehetősen silány. Véleményem szerint szükség lenne műveltségi ve­télkedőkre, a közönség erre igényt is tartana, de jelen pil­lanatban a kereskedelmi és közszolgálati csatornák nem így gondolják. Egyes csator­nák nézettsége katasztrofális adatokat mutat. Sajnos a világ ilyen szempontból megválto­zott, és nem jó irányba. November közepén lesz 85 éves. Nagyon fiatalos, lendü­­ letes. Mit csinál napjainkban Egri János? - Nagyon büszke vagyok a két felnőtt gyermekemre, akik három unokával ajándékoztak meg. Nagyon jól belenőttem a nagypapaszerepbe. Erre is kitaláltam valamit: az unoká­imnak nagyon óvatosan adok tanácsokat. Hiszen lehet, amit én a legjobb szándékkal mon­dok nekik, az manapság már nem annyira érvényes. Nekem az a feladatom, hogy segítsem, támogassam őket. Semmikép­pen sem szeretnék a tisztelet­reméltó nagypapa pozíciójá­ban tetszelegni. Nagyon jól érzem magam, szerencsére sok barátom van, még jégko­rongedzéseken is találkozunk egymással. Műgyűjtés a vasfüggönyön innen és túl címmel beszél­getnek önnel a lovasi rendez­vényen. A műgyűjtése miben teljesedik ki? - Gyűjteményemben csak­nem kivétel nélkül olyan alko­tók munkái találhatóak meg, akikkel személyes kapcsola­tot, barátságot alakítottam ki. Büszkeséggel tölt el, hogy is­mertem a 20. század második felének nagy hatású magyar és külföldi képzőművészeit. Úgy, mint Barcsay Jenő, Czó­­bel Béla, Deim Pál, Gyarma­­thy Tihamér, El KaZlovszkij. Továbbá a Franciaországban élő Victor Vasarely, Sygmund „A mostani televíziózás minőségileg meglehetősen silány. Vélemé­nyem szerint szükség lenne műveltségi ve­télkedőkre” Kolosvary, Nicolas Schöffer, vagy éppen a világhírű svájci grafikus és szobrász, Max Bill munkái láthatók a kollekcióm­ban. Nem képeket, festménye­ket, hanem festőket, művé­szeket, rendkívüli embereket gyűjtöttem. A gyűjtemény nem választható el a gyűjtőtől, minden gyűjteményből lehet következtetni a gyűjtő ízlésé­re, világlátására, beállítottsá­gára. MŰGYŰJTŐ kvízmester Egri János kiemelte, minden gyűjteményből lehet következtetni a gyűjtő ízlésére, világlátására, beállítottságáraFotó: Szendi Péter HEGYI ZOLTÁN zoltan.hegyi @mediaworks.hu A káptalantóti zongora, az afgán pokol, a jövőbe látó nagypapa, mit csinált Bob Dylan 1965-ben, padlizsánsütés télikabátban. AUGUSZTUS 15. Tegnap ünnepség volt a falu­ban, ahol újabban élek. Mind­járt kettő is. Kerítés épült a régi temetőnél és felújították az első világháborús emlékmű­vet. A rövid átadó után a kul­­túrházban a Zene mindenkié pályázat záróünnepségén Fejes Krisztina zongoraművész adott koncertet. Ugyanis már zongo­ránk is van, nem is akármilyen. Úgy tűnik, Káptalantóti önkor­mányzata igencsak eltökélten munkálkodik a közvetlen kör­nyezetünk szépítésén, és egyre szebb ívet rajzolnak a múlt és a jövő között. Az pedig külön öröm, hogy ebbe az ívbe bele­értik a többnyire mostohagye­rekként kezelt kultúrát is. Az, hogy egy kicsiny falu „kul­­túrjába” zongora került, azon túlmenően, hogy lehetőséget nyújt művészek meghívására, szimbolikus jelentéssel és je­lentőséggel bír. Felbecsülhe­­tetlennel. AUGUSZTUS 16. Irgalmatlan hőség. Az a kí­méletlen, fülledt fajta, amiről nem a nyár szépsége villan át az agyunkon, hanem inkább mondjuk begőzölt katonák a dzsungelben. A Saigon című film jut eszembe, nyilván az afgán párhuzam miatt is. A kétségbeesett menekülők, ahogy megpróbálnak felka­paszkodni egy légi járműre. Döbbenet és szégyen. Hogy mi lesz az ott maradottakkal, akik (úgymond) kiszolgálták az amerikaiakat akár tolmács­ként, abba jobb nem beleg­ondolni. A már éppen felléle­gezni kezdő nőkről már nem is beszélve. A tálibok ugyanis nem normálisak. Iszlám Emi­rátus. Megáll az ész. Este újabb, menetrend sze­rinti pusztító vihar. Nagyon úgy tűnik, ezentúl így fogunk élni. Járvánnyal, tönkretett klímában. Viszont megbokrosodtak a padlizsánbokraink. Gyö­nyörű, feszes héjú termések érkeznek sorban. A vigasz és a remény gyümölcsei, mert persze mindig üstökön ragad­ja valami az embert, mielőtt elegáns melankóliába sül­­­lyedne és egyben süppedne. Végtére is az élet nem valami pamlag, sezlony vagy szófa, amibe csak úgy süppedünk, oszt majd csak lesz valahogy. Mondjuk az is igaz, hogy még soha­­ nem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy. Illetve ál­lítólag egyszer egy kis faluban öt percig, de arra nem emlék­szik senki. A világ a vesztébe rohan, mondogatta nagyapám, pedig akkor még csak cam­mogott. Mármint a világ. Egy nő azt állítja, hogy Bob Dylan megerőszakolta őt. Az eset az elmondása szerint 1965- ben történt. Abban az évben (ezt már csak én teszem hozzá), amikor Dylan azzal sokkolta rajongóit, hogy levetette az egy szál gitáros folkénekes jelmezt, és egy komplett zenekarral je­lent meg a színpadon, majd felüvöltöttek a villanygitárok. Hiába na, ez akkoriban kulturá­lis esemény volt a javából. A zenekar a The Band volt, Robbie Robertsonnal az élen, a búcsúkoncertjükről később Martin Scorsese készített pará­dés filmet, Az utolsó valcer címmel. Na de vissza a vádhoz. Amit nyilván úgy ejtenek majd, hogy csak úgy koppan, bár ezekben a túlfűtött (illetve jéghideg) me­too-s időkben sose lehet tud­ni. Szóval 1965. Kérdés ugye, hogy a hölgy miért tartogatta magában mostanáig a sztorit. Az viszont szinte bizonyos, hogy még Morse nyomozó, a remek Endeavour (Magyaror­szágon Oxfordi gyilkosságok címen fut) sorozat főhőse is képtelen lenne kibogozni a szá­lakat ennyi idő elteltével. Maga Dylan egyszer ezt nyilatkozta: ,,Az általános dolgokból hiány­zik az időérzet. Semelyikünk­nek sincs időérzéke, ez egy dimenziós probléma.”. Hacsak így nem. AUGUSZTUS 17. Mára egyértelművé vált, hogy a Covid-19-ből többek között azért lehetett világjár­vány, mert az emberek egy része úgy röpköd keresz­­tül-kasul a világban,­ mint­ha kötelező lenne. Nem én mondtam, hanem egy viroló­­gus, de hasonlóan gondolom. A tömegturizmus hozza a nyakunkra a negyedik, ötödik, ki tudja hányadik hullámot. Amíg nem tanúsítanak mini­mális önmérsékletet, akkor magukkal rántanak minden­kit. A társadalmi felelősségvál­lalás néha előbbrevaló, mint az egyén szabadságjogai. Arnold Schwarzeneggernek adok igazat: aki nem oltatja be magát, az debil. Viszont elkezdtük felszá­molni az elkanászodott pad­lizsánokat. Megtöltöttünk néhányat, tüzet raktunk, és felvettük a legszebb télikabát­jainkat. Tekintve, hogy estére tíz fok lett. Szerencsére plusz. Szürreális ez az egész, mint Messi a PSG-ben. Padlizsánok Megbokrosodtak a padlizsánbokraink: gyönyörű, feszes héjú ter­mések érkeznek sorban Fotó: Shutterstock

Next