Világ Ifjúsága, 1979 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám
körömmel védett álláspontjától, mely szerint a munkanélküliséget előbb-utóbb megszünteti a gazdasági konjunktúra. Raymond Barre miniszterelnök szerint a munkaidő-csökkentés apostolai kinevettetik magukat. A hivatalos szakértők és vezetők azt bizonygatják, hogy az exportképes iparágak fejlődése „minden bizonnyal száz- és százezer személynek biztosít majd munkaalkalmat”. A tények játszi könynyedséggel söprik el ezeket a jóslatokat. Nézzük például a telekommunikációs szektort! A hivatalos előrejelzés szerint az 1973—1980-as időszakban, hála a milliárdos beruházásnak, százezer új munkaalkalomnak kell létrejönnie. A tények tükrében egy kicsit másképpen fest a helyzet: nem százezer, hanem háromezer új munkahely várta a munkanélküliek népes seregét — és most bejelentették, hogy 1979- ben tizenötezer dolgozót elbocsátanak! Ez a példa egy csöppet sem rendkívüli. Az automatizáció korában a gazdasági fellendülés nem munkahelyteremtő többé, sőt gyakran éppen a konjunktúra szüntet meg munkahelyeket. Mert az iparágak többsége képes (vagy képes lesz) többet termelni és közben csökkenteni a létszámot. Az NSZK-ban az ipari beruházásoknak csaknem a fele (46 százaléka) a .„munkaerő-takarékosságot” tűzi ki célul. Egy korszak tehát letűnőben van: az a korszak, amelyben a javak forrása kizárólag az emberi mutka volt Benne vagyunk a harmadik ipari forradalomban. Ez a forradalom azzal kecsegtet (vagy fenyeget — attól függ, honnan nézzük), hogy olyan területekre is kiterjed (például a gyógyászatra, oktatásra), amelyeket nemigen „fertőzött meg” mostanáig az iparosodás. Szembeszáll azzal a megmerevedett nézettel, miszerint a termelés fellendülése óhatatlanul új munkaalkalmakat teremt. Alapjaiban rázza meg a Keynes-féle gazdaságpolitika egyik pillérét, vagyis, hogy a beruházási kedv fölpezsdülése csökkenti a munkanélküliséget. A „létszámfölöttiek” nemzedéke Keyrtes halott, és most sírba száll a „teljes foglalkoztatottság” politikája. A kérdés ma már így vetődik fel: hova vezet a harmadik ipari forradalom, a munkanélküliség társadalmába avagy a szabad idő társadalmába? Megszabadítja-e az embereket a megnyomorító munkáktól, avagy még jobban megnyomorítja őket, kényszerű tétlenségre kárhoztatva őket? Egy új aranykort hoz-e, amelyben egyre kevesebb munkával a javak egyre nagyobb tömegével rendelkezünk, avagy egyeseket munkanélküliségre, másokat meg hipertermelékenységre ítél? Olyan kérdések ezek, amelyekre minden ipari országnak választ kell találnia: a munkahét harminc-harminchat órára való csökkentése (természetesen bérlevonás nélkül) mindenütt napirenden van, vagy már meg is valósult. Kevesebb munkával többet termelni, igazságosabban elosztani a műszaki haladás gyümölcseit, új egyensúlyt teremteni a kötelező munkaidő és a szabad idő közt, mindenki számára színesebb, értékesebb, kevésbé hajszás életmódot biztosítani — íme, a társadalmi, politikai, szociális harcok új tétjei. A Német Szövetségi Köztársaságban huszonöt év alatt megnégyszereződött a vásárlóerő, a munkaidő pedig huszonhárom százalékkal rövidebb lett. És ez még korántsem a „végsebesség” ! Legalábbis elméletileg. Mert van egy meglehetősen erős fék, az, hogy a hatalom a fennálló „ideológiaierkölcsi rend” védelmében jobbnak látja, ha nem tudódnak ki ezek a dolgok. Nem azt mondják hát, hogy nem kell majd annyit dolgozni, mint most, hanem, hogy „kevesebb lesz a munkaalkalom” ; nem azt, hogy egyre több szabad idő lesz, hanem hogy „kényszerűségből elbocsátásokat kell foganatosítani”. Az automatizáció az ő előadásukban nem ígéret, hanem fenyegetés; megpróbálják nagy fortélyosan elérni, hogy a dolgozók egymás közt marakodjanak az egyre kevesebb munkahelyért, ahelyett, hogy együtt lépnének fel egy újfajta gazdasági rendért. A munkanélküliség valójában nemcsak a válság következménye, a munkanélküliség fegyver is, mellyel a vállalati engedelmességet és fegyelmet igyekeznek helyreállítani. Csakhogy kétélű fegyver ám a munkanélküliség! Kivált a fiatalok megregulázására, ha túljut egy bizonyos határon. Egy francia közvélemény-kutatás szerint, a serdülők hatvankét százaléka, a tizennyolc úszón,négy éves fiataloknak pedig a hetvenkét százaléka számít rá, hogy közelebbi ismeretségbe kerül a „dologtalansággal”. A társadalomnak nincsen igazán szüksége rájuk, ők a fölösleges nemzedék. A nyugatnémet iplomásokénak a harmada, a franciáknak több mint ötöde legalább egy évig nem talál munkát egyetemi tanulmányainak befejezése után. Az iskolarendszer válságban van; az egyetlen bizonyosság az, hogy nem a tanult mesterségedet fogod gyakorolni odakint az „Életben”. Az egyik pályakezdőt nyomban más pályára irányítják, a másikat viszszaminősítik, a harmadikat átképezik, a negyediket eltanácsolják, az ötödiket kézlegyintéssel intézik el — mindenkit fölöslegessé tesz a mikroelektronika. Mindannyian potenciális létszámfölöttiei vagyunk ... (A Le Nouvel Observateur nyomán) Automaták kora (BALÁZS-PIRI BALÁZS rajza)