Világ, 1923. augusztus (14. évfolyam, 171-195. szám)
1923-08-05 / 175. szám
.Vasárnap Dazsa: Így hívták a kerti házakat Moszkva körül. Itt háború előtt eltelt évtizedben egész kerti negyedek épültek Moszkva körül, kis faházak vagy kővillák, fáktól, virágágyaktól, veteményes kertektől övezve. Előbb a moszkvai jó társaság vásárolt, vagy épített ilyen datsa-kat, azután a polgári osztály követte a példát és végül a moszkvai munkásosztály is megkedvelte a dazsakat, csak éppen télen és nyáron használta az ilyen kerti házakat, nem csupán nyaralás előtt és nyaralás után néhányhétre.A diktatúragyőzelme után a kerti negyedek elnéptelenedtek, egyszerűen azért, mert nagyon bizonytalanná és rendszertelenné vált a vasúti forgalom Moszkva és az ilyen negyedek között, pedig voltak olyan daisa-csoportok, amelyek tíz-tizenkét kilométerre feküdtek Moszkva centrumától. Egy hasznuk így is volt a daisaknak : ide húzódtak meg azok, akiknek volt okuk meghúzódni a moszkvai kormány elől. Két év óta fokról-fokra javul a vasúti forgalom Oroszországban és Moszkvából Odesszába utazni ugyan még nem tartozik az élet örömei közé, de Moszkva és a kerti negyedek között már szabályosan bonyolódik le a forgalom, a helyi vonalakon. A datsak egy részébe tehát visszatértek a régi lakók , de a régi lakóknak egy jó része nem tért vissza, mert messzire sodródott a történelem szelében, vagy pedig áldozatul esett a zord időknek. Az ilyen datsakat most bérbeadja a szovjet kormány , és a bérösszeget — természetben kell fizetni... A dazsa bérlője köteles meghatározott idő alatt elvégezni a szükségessé vált tatarozásokat, köteles karbantartani a házat, köteles gondozni a kertet, tartozik gondjaiba fogadni a virágágyakat és a veteményestáblákat is. Jövedelmet tehát nem hajtanak a szovjet kormánynak a kisajátított kerti házak, de azért a sajátságos bérleti rendszernek több haszna is van. A kerti házak leromlása sivár bizonyítványt állítana ki Szovjet-Oroszországról, míg a csinos kerti házak hosszú sora, a virágágyak tarka színeitől keretezve kedvezően impresszionálja Moszkva vendégeit. Azonkívül a veteményes táblák termése fedezi Moszkva zöldségszükségletének és főzelékfogyasztásának jelentős részét, ez pedig a még mindig eléggé bizonytalan közélelmezési helyzet mellett nagy előny. Végül meglehet az is, hogy a kerti negyedek megmentésére irányított munkának politikai háttere van. Azok azemberek, akik csendben és nyugodtan élvek, fák árnyékában, virágok illatában, veteményes táblákat gondozva, türelmesebbek és rezignáltabbak, mint az olyan emberek, akik szűk városi uccák emeletes házaiban zsúfolódnak össze. A Putitov-művek munkásai leakasztották a nagy műhelyek faláról Marx, Engels, Lenin arcképeit és trentképeket akasztottak a helyükre. A Putitav-művek munkásai most olyan zárt sorokban csatlakoznak az egyházi körmenetekhez, mint amilyen zárt sorokban vonultak föl néhány év előtt a nagy szocialista A pest-budai gyárak az empire-időben Írta : Siklóssy László A második budai gyár a Krisztinavárosban volt. Müller Fölöp 1790-ben alapította kocsigyárát azen a tájékon, ahol most a Délivasút igazgatósági épülete áll. A hozzá vezető urcát Gyár uccának is nevezték és csak 1875-ben kapta a Pálya ucca elnevezést. Nem hiába ősi magyar találmány a kocsi, Müller becsületet szerzett a magyar iparnak s a kocsit-lovat szerető magyar arisztokrácia és köznemesség nála szerezte be parádés alkalmatosságait. Müller vezetőember volt a polgárság körében. Ő volt a krisztinavárosi polgárőrség parancsnoka és a polgárság mindenféle becsülni való mozzanatában ő járt elől. A na-,póleoni háborúk idejében például a hadijóté-ékonyság terén fejtett ki nevezetes tevékenysé-get. Föl van róla jegyezve például, hogy egy krisztinavárosi búcsú alkalmával a sebesült katonák részére feleségével együtt százöt forintot— abban az időben nagy summát — gyűjtött össze. Az erről szóló tudósítás hozzáteszi : „Mint a jó nevelés és a szülői példaadás hatászának bizonyítékát, érdemes megemlítenünk, hogy fentnevezett házastársak tizenkét esztendős lánya, Karolina, a gyűjtés alkalmáva magaszántából engedélyt kért, hogy megtakarított zsebpénzét odaajándékozhassa, ami aztán meg is történt." E háborús időkben akadunk egy Schwoeritz nevű óbudai bőrgyárosra, aki főképpen a hadsereg számára dolgozott. Akkoriban azonban a hadiszállítás nem lehetett valami jó üzlet, mert Schwoeritz tönkrement és kezeseinek , kellett helyette fizetni. Szomorú sor lett volna, ha az ősi magyar bőripar se tudott volna az ország fővárosában érvényesülni. Gondoljunk csak arra, hogy a híres Colbert sem restelt egy Larose nevű szakembert Magyarországba küldeni, hogy itt sajátítsa el a bőrcserzésnek azt a módját, amelyet franciául a mai napig „horgroyage“-nek neveznek. A magyar tímárokat és egyéb bőrmegmunkáló iparosokat nem volt nehéz gyári üzembe tömöríteni, úgy hogy a XIX. század elején három jeles bőrgyára volt a fővárosnak. Az elsőt Kemnitzer János alapította. Hogyankor, azt nehéz pontosan megmondani. Tény, hogy Kemnitzer János cserző vargát már 1771-ben polgárul vette fel a városi tanács. Kemnitzer nagyvonású ember volt, reális és nem nagyzoló ; ha ő maga nem is, a pestiek az ő nagy vargaműhelyét gyárnak nevezték volna, ha gyárat egyáltalában valaha láttak volna. A fiatal Terézvárosban díszes kertben emelkedett Kemnitzer János háza, azon a vidéken, ahol nemrégiben a Hegedűs Sándor ucca váltotta föl a Kemnitzer uccát. Akkoriban sértelen út vezetett e magában álló, de annál inkább látogatott házhoz. A pesti ember öröm-mel hagyta ott a poros várost e kellemes ki-rándulóhely kedvéért. Az akkori orrok nem voltak olyan finnyásak s a tímárműhely szagát megbocsátották az épület másik szárnyában felszolgált illatos kávé kedvéért. Komnitzerrel is készörömest elpolitizálgattak, de nem a nagy politikáról, hanem a város fejlesztéséről. Mert Komnitzernek nagy tervei voltak, melyeket csakhamar megvalósított. Bőripari üzemét és kávéházát szét akarta választani s a legmodernebb formában a városba betelepíteni. 1799-ben már emelkedett is a Molnár uccában (123. szám alatt) a pompás gyárépület, a Nagy- Híd uccában pedig a nemrég múlt Angol-Királynő-Szálló helyén — akkor még közvetlenül a Duna partján — a Kemnitzer-ház, abban a legfényesebb boltok és Európa legszbb kávéháza. Kemnitzer időközben alaposan megszedte magát, meg is unta a folyton szaporodó munkját. Kávéházát megtartotta ugyan, de gyárát 1809-ben eladta a Sührer Testvérek cégnek, akik nemcsak föntartották a régi jó színvonalat, de még emelték is. Mert nem mindenki hitte el Sremnitzernek, hogy a gyors és hatalmas sikerek szolid alapokon nyugszanak. Így például Schwartner Márton statisztikájában professzori szigorúsággal tesz szemrehányást a „pesti cs. kir. szabadalmazott bőrgyár" tulajdonosának, kit (nyilván hogy ne csináljon neki reklámot) meg sem nevez, hogy jót tenne ő is, társai is, ha a kordován-bőr készítését teljes tökéletesen elsajátítanák a tőröktől, akkor a magyar csizma csak magyar bőrből kaszsrlne, ami az országnak évente több, mint egymillió forint hasznot jelentene. Kehrerék valószínűleg segítettek ezen a bajon, mert későbbi időben igen hízelgő sorokat olvashatunk csizmabőreikről. A gyár helyben is árusította termékeit, de ezenkívül a váci utcai Dugaly-házban is volt raktára. Híresek voltak talpbőrei, nyergei, lósorszámai, egyáltalában a gyár mindenféle bőr készített és kiterjedt forgalma volt; az egész országba és a külföldre is szállított, viszont egyes speciális bőranyagokat a külföldről szerzett be, mint például — ami a kortársaknak különösen imponált — „brazíliai vadbőröket". A második bőrgyár Thoma József vöröskosársága, 1808-ban létesült Budán, a Víziváros Fő utcájának — ma is így hívják — . 24?. számú nagy épületében: az elárusító helyiségek Budán, a Kolman-féle házban, Pesten pedig az Új-Vásártéren, a jelenlegi Erzsébet téren, az Ürményiféle házban voltak. Thoma nagyban dolgozott, de tekintettel volt a ksiparra is, a nyergesek, szíjgyártók, bőröndösök szükségleteire. Akkor még nem is kellett az efféle árut Bécsből hozni. Gyárig 1822-ben királyi szabadalmat kapott. A harmadik híres üzem Gohner József szafíran-bőrgyára volt, amely 1813-ban kezdte meg működését a budai Halászváros 75. számú házában, a Duna mellett. Ott is árusított, de azonkívül Pesten az Újvásártéren a Hellenbach-féle házban is. Szorgalmasan vett részt a pesti és debreceni vásárokon, ahol különösen az úri közönség kedvelte a finom Cohner-árut, különösen a színes bőröket, ezek közt is leginkább a piros brüsszeli bőrt, amit minálunk karmazsinbőrnek hívtak. Szóval a pest-budai bőrgyárosok több sikerrel tevékenykedtek, mint úttörőjük a szegény óbudai hadiszállító. Mint hadiszállítóról olvasunk Leschtina Józsefről, akinek 1800 táján a Három Dob ucca 318. számú házában szabadalmazott pecsétruszgydra vot, amellyel a katonaságon kívül Pest, Baranya, Pécs, Temes, Hevesés más vármegyéket látta el. Persze így se lehetett valami nagy méretű ez a pecsétviaszgyár, amelynek őse is van Starti János személyében, akit 1724-ben kifejezetten, mint pecsétviaszgyárost vettek fel a polgárok lajstromába, így ő volna a legelső gyáros, vele azonban mégsem kezdhettük , mégsem lehetett ez valami jelentékeny gyár, aminthogy nem volt az Bonyhády Ferencnek az Ó ucca 6i6. sz. házban levő ceruzagyára sem. Jelentékenyebb volt ennél az a budai díszműárugyár, mely már a XVIII. század végén nyolc munkással működött és kelet felé való kivitelre törekedett. Nem öltött jelentékeny mértéket a fővárosban az üveggyártás sem, pedig a XVII—XVIII. századi Magyarország tele van virágzó üveghutákkal. Híres volt ezek között a gróf Zichycsalád tulajdonát képező arkuji (Veszprémmegye) üveggyár, amelynek vezetője, Planzelt Antal később Pesten telepedett le. Lehet, hogy csak az urkuti gyár „vezérképviselete" volt nála, de lehet az is, hogy Pesten talán önállósította magát. Őt magát 1715-ben, mint üvegest veszik fel a polgárok közé. Mindenképpen jeles ember lehetett, mert magyar nemességet kapott és — mint a névmagyarosítás egyik úttörője —nevét Pánczélyra változtatta meg. — Meg kell még említenem a kiváló Piesche Józsefet, aki mestere volt a csiszolt és vésett poharaknak; a legszebb figurák, canerek, tájképek, jelmondatok és segélydíszek, pompás allegorikus alakok, és mitológiai csoportok az ő kezéből kerültek ki. Egy nagy üvegkupán rávéste Ferenc császár arcképét, kitűnően, hűen és művészettel teljesen, ahogy az egykori, leírás mondja. Múzeumaink eddig még egy művét se kutatták fel. A manap oly divatos pohárgyűjtés talán majd nyomra vezet. Híres volt Eger János György olajgyára és olajnagykereskedése Fö ucca 503. szám alatt. Eger selfmademan volt, mint szegény embgr jött a városba, hol 1700-ben, mint kávéfőzőt vették fel a polgárok lajstromába. Ekkor azonban már az olajszakmával kezdett foglalkozni, üzemét mindinkább fejlesztene, minden fajta olajat, különösen finom repceolajat gyártott és VILÁG tüntetéseknél. Patilov-művek munkásai — pártonkivülieket küldenek képviselőik gyanánt a szovjetbe... . szűk uccukba, a népes negyedekbe zsúfolt munkások még mindig veszedelmet jelentenek a — munkáskormányra nézve, de azok, akik Moszkva körül élnek, a kerti negyedekben, fák árnyékában, virágok Hintában, veteményestáblákat művelvé, reggel jönnek be vonatjukon és a munka végeztével újból kisietnek a dazsa csendjébe: az ilyen emberek megbízhatóak. Ezek sem kommunisták, de gyökeret eresztettek a földbe , és akik gyökeret eresztettek a földbe, azok nem szerelik a földrengést... A dazsa egészséges, a sok dazsa egymás mellett Moszkva körül nagyon szép, de a szovjet kormánynak talán nem csupán higiénikus és esztétikai szempontjai voltak, amikor különös gondot fordított a kerti negyedek feltámasztására. A szovjet kormány általában nagy gondot fordít arra, legalább egy idő óta, hogy a moszkvai ucca képe kedvezően hasson az idegenekre. A megrongált uccai kövezet helyreállítása nagyon sokba kerülne is ezzel a költséges városszépítési módszerrel még csak néhány főútvonalon próbálkoznak a meg. A nehéz teleken felfűtött faházakat sem építették föl még újból és így Moszkva egyes uccái még most is azt a kellemetlen impressziót keltik föl, mint az olyan fogsor, amelyből minden második-harmadik fog hiányzik. Ellenben a moszkvai templomok tarka kupoláit kezdik újból aranyozni, és újból tarkára festeni. A templom-kupolák aranyának tompa fénye és színeinek tarka csillogása a felejthetetlen moszkvai impressziók közé tartoztak, a sok megfakult, elszintelenedett kupola pedig a halott város fagyos érzését borította azokra, akik ismerték a régi Moszkvát. A szovjet kormány nem kötött békét az orosz egyházzal, sőt a hadiállapot élesebb, mint valaha, Tychon patriarcha pere óta, de azért kezdik aranyozni és festeni a templomi kupolákat, mert ez olcsóbb, mint az utcák kövezése és a felfutott faházak újjáépítése : olcsóbb és mégis kedvezően hat. A paradicsom hajóján (A Világ tudósítójától.) A piacon valaha a szelíd és kopott Sokrates haladt, végig, fenhangon elmélkedve a halaskofák sátrai között , s elölte és utána még sok kitűnő férfiú kereste fel az élelmiszerárátok terét, mely a maga külön ölelései ott nyüzsgött mindenütt, ahol városok épültek. A piacnak nagy története van: ott találkozott mindig az emberiség két nagy mozgató tényezője, a gyomor és a szellem , néha szövetkezve, néha ellenségesen, egymást uszítva és kihasználva. Az a szimbolikus jelentőség, melyet ma a piacnak tulajdonítanak, régi valóságokban gyökerezik, amikor még a lacikonyha és a szószék szomszédok voltak, s a meggyőződést együtt árulták a vereshagymával. A szellem és a gyomor külön piacra került azóta, bár alkalmi vásárokon sokszor találkoztak a történelem folyamán, de míg a szellem árusai gyakran nyomtalanul tűntek el a feledés útvesztőiben, a kofák kétségtelenül halhatatlanok maradtak. A piac él és nyüzsög. Ott mozog a fenséges árnyékában, s ő szolgáltatja a korszaknak nagy eszméihez a répát, a retket, az ürühúst és a sajtot. Valljuk be : ez sem megvetendő. A pesti piac is megjárta a maga történelmi útját. Sokszor volt gazdag, sokszor üres, de az ország állapotját mindig kiolvashattuk belőle. Ma is érdekes, izgalmas és tanulságos a fővárosi gyomornak ez a hajnali arzenálja, mely csak úgy ontja magából az ételhez szükséges kalóriát. Hogy kinek mennyi jut belőle, erre a kérdésre a kofák semmi esetre sem adják meg a választ. De a pesti piac ma gazdag, hullámzó bőségű, élettel teljes és mindenkinek ad, aki vásárolni tud. „Jönnek a hajnali szekerek." Éjfélkor megkezdődik az élelmiszerek vándordíja Budapest felé. Esztergomból és Mohácsról jönnek gazdag testükkel a kofahajók, hogy virradatkor találkozzanak a Központ, Vásárcsarnok rakodvó partján. A budai községek termelői két óra tájban befognak , s az országútokon végtelen sorokban baktatnak a megrakott szekerek a város felé. A ferencvárosi pályaudvarról a csarnoki vágányra fut az élelmiszervonat, mely minden sztrájkkal dacolva megérkezik. Dömös, Dunabogdány, Tahi, Leányfalu, dél felől Ercsi, Dunavecse, Ordas, Paks, a dunai oldalról Törökbálint, Nagytétény, Budaörs, Budakalász küldik fel Budapestnek az ennivalót. Érdekes utazás ez : a káposzta és paradicsom útja, keresztül a nyári éjszakán, a rozsdás hajnal felé, mely párásan bukkan fel a város szikkadt tetői felett. A mohácsi hajó délben tizedről órakor indul a Petőfi-térről, s este Ordas községnél találkozik a visszafelé jövő kofahajóval, mely másnap reggel öt órakor köt ki a Vásárcsarnoknál. Egy kis éjszakai kirándulás, és az ember együtt utazhat az illatos kosarakkal, melyekben a dunamelléki falvak terményeit szállítják föl a fővárosba. Lefelé indulva a Dunán még a délutáni nap fényében látjuk a partokat. Szép, szelíd, enyhén unalmas vidék ez. Jobbfelől lassan kint eltűnnek a budafoki hegyek, baloldalt a Csepelsziget fái rövidesen beleolvadnak a dús növényzetű partokba, s a földek nagy, termékeny egyhangúságát már nem zavarja semmi sem. Néha fölbukkan egy fehéren villogó templomtorony, nyájas, vörösfedelű házikó mosolyog ki a fák között, majd csöndes kolomp hallatszik át a nyugalmas hömpölygésű vizen, dús parti legelőkön tarka foltokban jár a tehéncsorda. A vízimalmok halkan kelepésve őrölnek. A mezőkön sárga keresztek virulnak, mind teljesebbé válik az a szép magyar brokolika, mely a lefelé úszó hajó mentén föltárja harmonikus színeit. A parti tüzek mentén halászok ülnek, s a halnak orra fölött kihajolnak, mozdulatlanul figyelik a hullámokat. Valahol egy kutya vakkant a hajó után, azután a levegőbe szimatolva, lobogó farokkal fut a füvek között. A hajó gyorsan halad lefelé az árral és egy 1923 augusztus 5. 5 másután hagyja el a községeket: Ercsi, Szigetujfalu, Dunaadony, Dunapentele ... Visszafelémenet itt fogja fölszedni a zöld súgtak ármányt. Hat óra tájban Ordashoz ér. Itt ki kell szállni, ha hajnalra vissza akar kerülni az ember. Kedves kis magyar község ez. Szép akácos országút vezet a falu felé, a messzeségben szekér poraik s az enyhébbé váló délutáni nap megcsillan a felhőkön. . Négy borjú Az ordasi úton négy borjút hajt egy legény. Az öreg hajós, aki ott ül a kikötőhíd cölöpjén, utána kiált: — Pestre jönnek a bocik? — Pestre. Négy csengő csilingel, s a vidám, gyanútlan borjak minduntalan betévednek az árokszéli fűbe. De a legény pattint az ostorral és tovább tereli őket. A négy borjú riadtan futni kezd s a csengők izgatott zenébe kezdenek s hangjuk végigsír a vidékem. A borjakon nincs semmi különös: közönséges tarka jószágok, valami vidor ételkedv viháncol bennük. Fiatalok. Borjak. Mennek az úton, a legény a nyomukba és betereli őket egy kerítés mögé. Az öreg hajós csak ennyit mond: — Szegények. A visszafelé férfi hajó késik. Van még idő egy pohár borra. Az ordasi kocsmákos jókedvű férfiú, szívesen méri az italt s a fanyar homoki bor mellett egy órácska észrevétlenül elfut. Egyszerre csak fütyül a hajó, lapátol a kereke, orrában megszólal a harang s a gőzös s lassan odasiklik a kikötőhíd mellé. Már tele van paksi kosarakkal. A legények kiugranak a „stég"-TC és villámgyorsan hajtják föl az or-dasi puttonyokat, melyek már szép sorban várakoztak a feladásra, sgy kettőre készen vannak a munkával. De az utolsó pilanatban még egy targonca gördül a hídra. Négy vérzőtorkú, lelógó fejű test hever rajta. Négy borjú. Nincs rajtuk semmi különös. Egyszerű, tarka jószágok, de a szemük üveges és mozdulatlan. Feldobják a hajóra őket. A csengő már nincs baj a nyakukban. Egy eltévedt tücsök .......„ A Dunára leszállott az éjszaka. A hajó közel ködve úszik szembe az árral s minden állomáson új terhet vesz fel. A fedélzeten már alig lehet mozogni a kosarak, puttonyok és zsákok miatt. Bent, a fedélzet alatt, a gépház szomszédságában, egymás mellett kuporognak a falusi asszonyok, akik lassacskán elbóbiskolnak és kendőjük előrebukik a szemükre. Tíz-tizenkét ráncos szoknya van mindegyiken, van köztük olyan, aki az egyik szoknyát a fejére borítva alszik. Valahányszor a hajó kiköt, egyszerre hangos sikítás és kiabálás hallatszik a hídról. .1 Újabb asszonyok tolonganak ott, tele vannak az elszállás izgalmával, egymást lökik, taszítják, kosarukat féltik. Az utolsó pillanatban bontják ki kendőjük sarkából a roence- jegyet. Alig lehet elhelyezni őket. Mindegyik arról akar meggyőződni, hogy jól van-e elhelyezve a holmija, fölmennek a fedélzetre és személyesen kérik meg a hajóslegényeket,hogy jól erősítsék meg a puttonyukat. Végül megnyugodnak és szelíd béketűréssel támaszkodnak neki a gép- ház falának, hallgatják a masina egyhangú lüktetését, azután rájuk borul a jótékony álom.