Világ, 1923. augusztus (14. évfolyam, 171-195. szám)

1923-08-05 / 175. szám

.V­asárnap Dazsa: Így hívták a kerti házakat Moszkva körül. Itt háború előtt eltelt évtizedben egész kerti negyedek épültek Moszkva körül, kis fa­házak vagy kő­villák, fáktól, virágágyaktól, veteményes kertektől övezve. Előbb a moszkvai jó társaság vásárolt, vagy épített ilyen datsa-kat, azután a pol­gári osztály követte a példát és végül a moszkvai munkásosztály is megkedvelte a dazsa­kat, csak éppen télen és nyáron hasz­nálta az ilyen kerti házakat, nem csupán nyaralás előtt és nyaralás után néhány­­hétre.­­A diktatúra­­győzelme után a kerti negyedek elnéptelenedtek, egyszerűen azért, mert nagyon bizonytalanná és rendszerte­lenné vált a vasúti forgalom Moszkva és az ilyen negyedek között, pedig voltak olyan daisa-csoportok, amelyek tíz-tizenkét kilo­méterre feküdtek Moszkva centrumától. Egy hasznuk így is volt a daisaknak : ide húzódtak meg azok, akiknek volt okuk meghúzódni a moszkvai kormány elől. Két év óta fokról-fokra javul a vasúti forgalom Oroszországban és Moszkvából Odesszába utazni ugyan még nem tartozik az élet örömei közé, de Moszkva és a kerti negye­dek között már szabályosan bonyolódik le a forgalom, a helyi vonalakon. A­ datsak egy részébe tehát visszatértek a régi lakók , de a régi lakóknak egy jó része nem tért vissza, mert messzire sodródott a történe­lem szelében, vagy pedig áldozatul esett a zord időknek. Az ilyen datsakat most bérbeadja a szovjet kormány , és a bér­összeget — természetben kell fizetni... A dazsa bérlője köteles meghatározott idő alatt elvégezni a szükségessé vált tatarozá­sokat, köteles karbantartani a házat, köte­les gondozni a kertet, tartozik gondjaiba fogadni a virágágyakat és a veteményes­­táblákat is. Jövedelmet tehát nem hajtanak a szovjet kormánynak a kisajátított kerti házak, de azért a sajátságos bérleti rend­szernek több haszna is van. A kerti házak leromlása sivár bizonyítványt állítana ki Szovjet-Oroszországról, míg a csinos kerti házak hosszú sora, a virágágyak tarka szí­neitől keretezve kedvezően impresszionálja Moszkva vendégeit. Azonkívül a veteményes táblák termése fedezi Moszkva zöldség­­szükségletének és főzelékfogyasztásának je­lentős részét, ez pedig a még mindig eléggé bizonytalan közélelmezési helyzet mellett nagy előny. Végül meglehet az is, hogy a kerti negyedek megmentésére irányított munkának politikai háttere van. Azok az­­emberek, akik csendben és nyugodtan él­vek, fák árnyékában, virágok illatában, veteményes­ táblákat gondozva, türelmeseb­bek és rezignáltabbak, mint az olyan embe­rek, akik szűk városi uccák emeletes házai­ban zsúfolódnak össze. A Putitov-művek munkásai leakasztották a nagy műhelyek faláról Marx, Engels, Lenin arcképeit és tr­entképeket akasztottak a helyükre. A Putitav-művek munkásai most olyan zárt sorokban csatlakoznak az egyházi körmene­tekhez, mint amilyen zárt sorokban vonul­tak föl néhány év előtt a nagy szocialista A pest-budai gyárak az empire-időben Írta : Siklóssy László A második budai gyár a Krisztinavárosban volt. Müller Fölöp 1790-ben alapította kocsi­gyárát azen a tájékon, ahol most a Délivasút igazgatósági épülete áll. A hozzá vezető urcát Gyár uccának is nevezték és csak 1875-ben kapta a Pálya ucca elnevezést. Nem hiába ősi magyar találmány a kocsi, Müller becsületet szerzett a magyar iparnak s a kocsit-lovat szerető magyar arisztokrácia és köznemesség nála szerezte be parádés alkal­matosságait. Mü­ller vezetőember volt a polgár­ság körében. Ő volt a krisztinavárosi polgár­őrség parancsnoka és a polgárság mindenféle becsülni való mozzanatában ő járt elől. A na-,­póleoni háborúk idejében például a h­adijóté-­é­konyság terén fejtett ki nevezetes tevékenysé-­­­get. Föl van róla jegyezve például, hogy egy­­ krisztinavárosi búcsú alkalmával a sebesült ka­tonák részére feleségével együtt százöt forintot­­— abban az időben nagy summát — gyűjtött össze. Az­ erről szóló tudósítás hozzáteszi : „Mint a jó nevelés és a szülői példaadás hatás­­­zának bizonyítékát, érdemes megemlítenünk,­­ hogy fentnevezett házastársak tizenkét eszten­dős lánya, Karolina, a gyűjtés alkalmáva­ magaszántából engedélyt kért, hogy megtakarí­tott zsebpénzét odaajándékozhassa, ami aztán meg is történt."­­ E háborús időkben akadunk egy Schwoeritz nevű óbudai bőrgyárosra, aki főképpen a had­sereg számára dolgozott. Akkoriban azonban a hadiszállítás nem lehetett valami jó üzlet,­­ mert Schwoeritz tönkrement és kezeseinek , kellett helyette fizetni. Szomorú sor lett volna, ha az ősi magyar­­ bőripar se tudott volna az ország fővárosában­­ érvényesülni. Gondoljunk csak arra, hogy a­ híres Colbert sem restelt egy Larose nevű szak­embert Magyarországba küldeni, hogy itt sajá­títsa el a bőrcserzésnek azt a módját, amelyet franciául a mai napig „hor­groyage“-nek ne­veznek. A magyar tímárokat és egyéb bőrmegmun­káló iparosokat nem volt nehéz gyári üzembe tömöríteni, úgy hogy a XIX. század elején há­rom jeles bőrgyára volt a fővárosnak. Az elsőt Kemnitzer János alapította. Hogy­ankor, azt nehéz pontosan megmondani. Tény, hogy Kemnitzer János cserző vargát már 1771-ben polgárul vette fel a városi tanács. Kemnitzer nagyvonású ember volt, reális és nem nagyzoló ; ha ő maga nem is, a pestiek az ő nagy vargaműhelyét gyárnak nevezték volna, ha gyárat egyáltalában valaha láttak volna. A fiatal Terézvárosban díszes kertben emelkedett Kemnitzer János háza, azon a vi­déken, ahol nemrégiben a Hegedűs Sándor ucca váltotta föl a Kemnitzer uccát. Akkoriban sértelen út vezetett e magában álló, de annál inkább látogatott házhoz. A pesti ember öröm-­­­mel hagyta ott a poros várost e kellemes ki-­­­rándulóhely kedvéért. Az akkori orrok nem voltak olyan finnyásak s a tímárműhely szagát megbocsátották az épület másik szárnyában­ felszolgált illatos kávé kedvéért. Komnitzerrel is készörömest elpolitizálgattak, de nem a nagy politikáról, hanem a város fejlesztéséről. Mert Komnitzernek nagy tervei voltak, me­lyeket csakhamar megvalósított. Bőripari üze­mét és kávéházát szét akarta választani s a leg­modernebb formában a városba betelepíteni. 1799-ben már e­melkedett is a Molnár uccában (123. szám alatt) a pompás gyárépület, a Nagy- Híd uccában pedig a nemrég múlt Angol-Ki­­rálynő-Szálló helyén — akkor még közvetlenül a Duna partján —­ a Kemnitzer-ház, abban a legfényesebb boltok és Európa legszb­b kávé­háza. Kemnitzer időközben alaposan megszedte magát, meg is unta a folyton szaporodó mun­­kját. Kávéházát megtartotta ugyan, de gyárát 1809-ben eladta a Sü­hrer Testvérek cégnek, akik nemcsak föntartották a régi jó színvona­lat, de még emelték is. Mert nem mindenki hitte el Sremnitzernek, hogy a gyors és hatal­mas sikerek szolid alapokon nyugszanak. Így például Schwartner Márton statisztikájában pro­fesszori szigorúsággal tesz szemrehányást a „pesti cs. kir. szabadalmazott bőrgyár" tulajdo­nosának, kit (nyilván hogy ne csináljon neki reklámot) meg sem nevez, hogy jót tenne ő is, társai is, ha a kordován-bőr készítését teljes tö­kéletesen elsajátítanák a tőröktől, akkor a ma­gyar csizma csak magyar bőrből kaszsrlne, ami az országnak évente több, mint egymillió forint hasznot jelentene. Kehrerék valószínűleg segí­tettek ez­en a bajon, mert későbbi időben igen hízelgő sorokat olvashatunk csizmabőreikről. A gyár helyben is árusította termékeit, de ezenkívül a váci utcai Dugaly-házban is volt raktára. Híresek voltak talpbőrei, nyergei, ló­sorszámai, egyáltalában a gyár mindenféle bőr­ készített és kiterjedt forgalma volt; az egész országba és a külföldre is szállított, viszont egyes speciális bőranyagokat a külföldről szer­zett be, mint például — ami a kortársaknak különösen imponált — „brazíliai vadbőröket". A második bőrgyár Thoma József vörösk­osár­­sága, 1808-ban létesült Budán, a Víziváros Fő utcájának — ma is így hívják — . 24?. számú nagy épületében: az elárusító helyiségek Budán, a Kolman-féle házban, Pesten pedig az Ú­j-Vá­­sártéren, a jelenlegi Erzsébet téren, az Ürményi­­féle házban voltak. Thoma nagyban dolgozott, de tekintettel volt a ksiparra is, a nyergesek, szíjgyártók, bőröndösök szükségleteire. Akkor még nem is kellett az efféle árut Bécsből hozni. Gyárig 1822-ben királyi szabadalmat kapott. A harmadik híres üzem Gohner József szaf­­íran-bőrgyá­ra volt, amely 1813-ban kezdte meg működését a budai Halászváros 75. számú házá­ban, a Duna mellett. Ott is árusított, de azon­kívül Pesten az Újvásártéren a Hellenbach-féle házban is. Szorgalmasan vett részt a pesti és debreceni vásárokon, ah­ol különösen az úri kö­zönség kedvelte a finom Cohner-árut, különösen a színes bőröket, ezek közt is leginkább a piros brüsszeli bőrt, amit minálunk karmazsinbőrnek hívtak. Szóval a pest-budai bőrgyárosok több sikerrel tevékenykedtek, mint úttörőjük a szegény óbudai hadiszállító. Mint hadiszállítóról olvasunk Leschtina Jó­zsefről, akinek 1800 táján a Három Dob ucca 318. számú házában szabadalmazott pecsét­­r­uszgydra vot, amellyel a katonaságon kívül Pest, Baranya, Pécs, Temes, Heves­­és más vár­megyéket látta el. Persze így se lehetett valami nagy méretű ez a pecsétviaszgyár, amelynek őse is van Starti János személyében, akit 1724-ben kifejezetten, mint pecsétviaszgyárost vettek fel a polgárok lajstromába, így ő volna a legelső gyáros, vele azonban mégsem kezdhettük , mégsem lehetett ez valami jelentékeny gyár, aminthogy nem volt az Bonyhády Ferencnek az Ó ucca 6i6. sz. házban levő ceruzagyára sem. Jelentékenyebb volt ennél az a budai díszműárugyár, mely már a XVIII. század végén nyolc munkással műkö­dött és kelet felé való kivitelre törekedett. Nem öltött jelentékeny mértéket a főváros­ban az üveggyártás sem, pedig a XVII—XVIII. századi Magyarország tele van virágzó üveg­hutákkal. Híres volt ezek között a gróf Zichy­­család tulajdonát képező arkuji (Veszprém­­megye) üveggyár, amelynek vezetője, Planzelt Antal később Pesten telepedett le. Lehet, hogy csak az urkuti gyár „vezérképviselete" volt nála, de lehet az is, hogy Pesten talán önállósí­totta magát. Őt magát 171­5-ben, mint üvegest veszik fel a polgárok közé. Mindenképpen jeles ember lehetett, mert magyar nemességet kapott és — mint a névmagyarosítás egyik úttörője —­­nevét Pánczélyra változtatta meg. — Meg kell még említenem a kiváló Piesche Józsefet, aki mestere volt a csiszolt és vésett poharaknak; a legszebb figurák, canerek, tájképek, jelmon­datok és segélydíszek, pompás allegorikus alakok, és mitológiai csoportok az ő kezéből ke­rültek ki. Egy nagy üvegkupán rávéste Ferenc császár arcképét, kitűnően, hűen és művészettel teljesen, ahogy az egykori, leírás mondja. Mú­zeumaink eddig még egy művét se kutatták fel. A manap oly divatos pohárgyűjtés talán majd nyomra vezet. Híres volt Eger János György olajgyára és olajnagykereskedése F­ö ucca 503. szám alatt. Eger selfmademan volt, mint szegény embgr jött a városba, hol 1700-ben, mint kávéfőzőt vették fel a polgárok lajstromába. Ekkor azon­ban már az olajszakmával kezdett foglalkozni, üzemét mindinkább fejlesztene, minden fajta olajat, különösen finom repceolajat gyártott és VILÁG tüntetéseknél.­­ Patilov-művek m­unkásai — pártonkivülieket küldenek képviselőik gyanánt a szovjetbe... .­ szűk uccukba, a népes negyedekbe zsúfolt munkások még mindig veszedelmet jelentenek a — munkás­­kormányra nézve, de azok, akik Moszkva körül élnek, a kerti negyedekben, fák ár­nyékában, virágok Hintában, veteményes­­táblákat művelvé, reggel jönnek be vonatju­­kon és a munka végeztével újból kisietnek a dazsa csendjébe: az ilyen emberek meg­bízhatóak. Ezek sem kommunisták, de gyö­keret eresztettek a földbe , és akik gyökeret eresztettek a földbe, azok nem szerelik a földrengést... A dazsa egészséges, a sok dazsa egymás mellett Moszkva körül nagyon szép, de a szovjet­ kormánynak talán nem csupán higiénikus és esztétikai szempontjai voltak, amikor különös gondot fordított a kerti negyedek feltámasztására. A szovjet­ kormány általában nagy gon­dot fordít arra, legalább egy idő óta, hogy a moszkvai ucca képe kedvezően hasson az idegenekre. A megrongált uccai kövezet helyreállítása nagyon sokba kerülne is ez­zel a költséges város­szépítési módszerrel még csak néhány főútvonalon próbálkoznak a meg. A nehéz teleken felfűtött faházakat sem építették föl még újból és így Moszkva egyes uccái még most is azt a kellemetlen impressziót keltik föl, mint az olyan fogsor, amelyből minden második-harmadik fog hiányzik. Ellenben a moszkvai templomok tarka kupoláit kezdik újból aranyozni, és újból tarkára festeni. A templom-kupolák aranyának tompa fénye és színeinek tarka csillogása a felejthetetlen moszkvai im­­­­pressziók közé tartoztak, a sok megfakult, elszintelenedett kupola pedig a halott város fagyos érzését borította azokra, akik ismer­ték a régi Moszkvát. A szovjet­ kormány nem kötött békét az orosz egyházzal, sőt a hadiállapot élesebb, mint valaha, Tychon patriarcha pere óta, de azért kezdik ara­nyozni és festeni a templomi kupolákat, mert ez olcsóbb, mint az utcák kövezése és a felfutott faházak újjáépítése : olcsóbb és mégis­­ kedvezően hat. A paradicsom hajóján (A Világ tudósítójától.) A piacon valaha a szelíd és kopott Sokrates haladt, végig, fenhan­­gon elmélkedve a halaskofák sátrai között , s elölte és utána még sok kitűnő férfiú kereste fel az élelmiszerárátok terét, mely a maga kü­lön ölelései ott nyüzsgött mindenütt, ahol váro­sok épültek. A piacnak nagy története van: ott találkozott mindig az emberiség két nagy mozgató tényezője, a gyomor és a szellem , néha szövetkezve, néha ellenségesen, egymást uszítva és kihasználva. Az a szimbolikus jelen­tőség, melyet ma a piacnak tulajdonítanak, régi valóságokban gyökerezik, amikor még a lacikonyha és a szószék szomszédok voltak, s a meggyőződést együtt árulták a vereshagymá­­val. A szellem és a gyomor külön piacra került azóta, bár alkalmi vásárokon sokszor találkoz­tak a történelem folyamán, de míg a szellem árusai gyakran nyomtalanul tűntek el a fele­dés útvesztőiben, a kofák kétségtelenül halha­tatlanok maradtak. A piac él és nyüzsög. Ott mozog a fenséges árnyékában, s ő szolgáltatja a korszaknak nagy eszméihez a répát, a retket, az ürühúst és a sajtot. Valljuk be : ez sem megvetendő. A pesti piac is megjárta a maga történelmi útját. Sokszor volt gazdag, sokszor üres, de az ország állapotját mindig kiolvashattuk be­lőle. Ma is érdekes, izgalmas és tanulságos a fővárosi gyomornak ez a hajnali arzenálja, mely csak úgy ontja magából az ételhez szük­séges kalóriát. Hogy kinek mennyi jut belőle, erre a kérdésre a kofák semmi esetre sem ad­ják meg a választ. De a pesti piac ma gazdag, hullámzó bőségű, élettel teljes és mindenkinek ad, aki vásárolni tud. „Jönnek a hajnali szekerek."­ Éjfélkor megkezdődik az élelmiszerek ván­dordíja Budapest felé. Esztergomból és Mo­hácsról jönnek gazdag testükkel a kofahajók, hogy virradatkor találkozzanak a Központ, Vásárcsarnok rakodvó partján. A budai közsé­gek termelői két óra tájban befognak , s az országútokon végtelen sorokban baktatnak a megrakott szekerek a város felé. A ferencvárosi pályaudvarról a csarnoki vágányra fut az élel­miszervonat, mely minden sztrájkkal dacolva megérkezik. Dömös, Dunabogdány, Tahi, Leányfalu, dél felől Ercsi, Dunavecse, Ordas, Paks, a dunai oldalról Törökbálint, Nagytétény, Budaörs, Budakalász küldik fel Budapestnek az ennivalót. Érdekes utazás ez : a káposzta és paradicsom útja, keresztül a nyári éjszakán, a rozsdás hajnal felé, mely párásan bukkan fel a város szikkadt tetői felett. A mohácsi hajó délben tize­dről órakor indul a Petőfi-térről, s este Ordas községnél találko­zik a visszafelé­ jövő kofahajóval, mely másnap reggel öt órakor köt ki a Vásárcsarnoknál. Egy kis éjszakai kirándulás, és az ember együtt utaz­hat az illatos kosarakkal, melyekben a duna­­melléki falvak terményeit szállítják föl a fő­városba. Lefelé indulva a Dunán még a délutáni nap fényében látjuk a partokat. Szép, szelíd, enyhén unalmas vidék ez. Jobbfelől lassan kint eltűnnek a budafoki hegyek, baloldalt a Csepel­­sziget fái rövidesen beleolvadnak a dús növény­zetű partokba, s a földek nagy, termékeny egy­­hangúságát már nem zavarja semmi sem. Néha fölbukkan egy fehéren villogó templomtorony, nyájas, vörösfedelű házikó mosolyog ki a fák között, majd csöndes kolomp hallatszik át a nyugalmas hömpölygésű­ vizen, dús parti legelő­kön tarka foltokban jár a tehéncsorda. A vízi­malmok halkan kelepésve őrölnek. A mezőkön sárga keresztek virulnak, mind teljesebbé válik az a szép magyar brokolika, mely a lefelé úszó hajó mentén föltárja harmonikus színeit. A parti tüzek mentén halászok ülnek, s a halnak orra fölött kihajolnak, mozdulatlanul figyelik a hullámokat. Valahol egy kutya vakkant a hajó után, azután a levegőbe szimatolva, lobogó farokkal fut a füvek között. A hajó gyorsan halad lefelé az árral és egy­ 1923 augusztus 5. 5 másután hagyja el a községeket: Ercsi, Sziget­­ujfalu, Dunaadony, Dunapentele ... Visszafelé­­menet itt fogja fölszedni a zöld súgtak ármányt. Hat óra tájban Ordashoz ér. Itt ki kell szállni, ha hajnalra vissza akar kerülni az ember. Ked­ves kis magyar község ez. Szép akácos országút vezet a falu felé, a messzeségben szekér poraik s az enyhébbé váló délutáni nap megcsillan­ a­ felhőkön. . Négy borjú Az ordasi úton négy borjút hajt egy legény. Az öreg hajós, aki ott ül a kikötőhíd cölöpjén, utána kiált: — Pestre jönnek a bocik? — Pestre. Négy csengő csilingel, s a vidám, gyanútlan borjak minduntalan betévednek az árokszéli­ fűbe. De a legény pattint az ostorral és to­vább tereli őket. A négy borjú riadtan futni kezd s a csengők izgatott zenébe kezdenek s hangjuk végigsír a vidékem. A borjakon nincs semmi különös: közönséges tarka jószágok, valami vidor ételkedv viháncol bennük. Fiata­­lok. Borjak. Mennek az úton, a legény a nyo­mukba és betereli őket egy kerítés mögé. Az öreg hajós csak ennyit mond: — Szegények. A visszafelé férfi hajó késik. Van még idő egy pohár borra. Az ordasi kocsmák­os jó­kedvű férfiú, szívesen méri az italt s a fanyar homoki bor mellett egy órácska észrevétlenül elfut. Egyszerre csak fütyül a hajó, lapátol a kereke, orrában megszólal a harang s a gőzös s lassan odasiklik a kikötőhíd mellé. Már tele van paksi kosarakkal. A legények kiugranak a „stég"-TC és villámgyorsan hajtják föl az or-­­­dasi puttonyokat, melyek már szép sorban vá­­­­rakoztak a feladásra, s­gy­ kettőre készen van­nak a munkával. De az utolsó pilanatban még egy targonca gördül a hídra. Négy vérzőtorkú,­­ lelógó fejű test hever rajta. Négy borjú. Nincs rajtuk semmi különös. Egyszerű, tarka jószá­gok, de a szemük üveges és mozdulatlan. Fel­dobják a hajóra őket. A csengő már nincs baj a nyakukban. Egy eltévedt tücsök .......„­ A Dunára leszállott az éjszaka. A hajó közel ködve úszik szembe az árral s minden állomá­son új terhet vesz fel. A fedélzeten már alig lehet mozogni a kosarak, puttonyok és zsákok miatt. Bent, a fedélzet alatt, a gépház szom­szédságában, egymás mellett kuporognak a fa­lusi asszonyok, akik lassacskán elbóbiskolnak és kendőjük előrebukik a szemükre. Tíz-tizen­­két ráncos szoknya van mindegyiken, van köz­­tük olyan, aki az egyik szoknyát a fejére bo­rítva alszik. Valahányszor a hajó kiköt, egy­szerre hangos sikítás és kiabálás hallatszik a hídról. .1 Újabb asszonyok tolonganak ott, tele vannak az elszállás izgalmával, egymást lökik, taszítják, kosarukat féltik. Az utolsó pillanat­ban bontják ki kendőjük sarkából a roence- jegyet. Alig lehet elhelyezni őket. Mindegyik arról akar­ meggyőződni, hogy jól van-e elhelyezve a holmija, fölmennek a fedélzetre és személyesen­ kérik meg a hajóslegényeket,­hogy jól erősítsék meg a puttonyukat. Végül megnyugodnak és szelíd béketűréssel támaszkodnak neki a gép-­ ház falának, hallgatják a masina egyhangú­­ lüktetését, azután rájuk borul a jótékony álom.

Next