Világesemények Dióhéjban, 1978 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Ismerik-e annak az utasnak a lelkivilágát, akinek a vonata hosszú alagúton megy át? Kigyúltak a lámpák, minden kényelmes, mégis szorongató. A szerelvény összeszűkül, hiszen itt is, ott is tágas mező helyett fal fogja közre, fölül dübörög a tető. És ha reánk szakad a hegy? - kérdezi az aggodalmas utas, közismert katasztrófák leírásaira gondolva, majd föllélegzik, amidőn végre fölbukkan a természetes fény. De hosszú távon újabb alagutak, újabb szorongás. A hasonlat nyugati politikusoktól származik, meg nyugati közgazdasági szakértőktől. A tőkés gazdaság útját az utóbbi néhány esztendőben az alagútban futó vonattal érzékeltetik. Belül a kupé kényelmes, menetközben még szendvicset és sört is árusítanak, de kívül a végeláthatatlan sötétség, a szerelvény az ismeretlenségben rohan. A válság idegesítő és szorongató közegében. Hol van a fény, mikor tűnik föl az alagút végén? Ezt kérdezik ezek a politikusok és gazdasági szakemberek, a derűlátóbbja pedig fölfedezi a derengést. „Már kifelé megyünk” - mondja. Aztán észreveszi, hogy csalódott, mert a vonat éppen hogy kifut az egyik alagútból, máris beleszáguld a másikba. Válságból válságba. Rossz a hangulat a tőkés világban, különösen most, 1978 elején. Az eredeti elképzelések szerint — két-három éve látták így, most már mindennek rendben kellene mennie, túl kellene lenni a gazdasági nehézségeken. Holott most kezdődnek csak igazán. Miben látható ez? A tőkés világ kettévált. Legalábbis pénzügyileg. Az egyik oldalon az erős valutájú országok — a Német Szövetségi Köztársaság, Japán és Svájc —, a másik oldalon a gyöngébbek, élükön az Egyesült Államokkal és mindenki mással, aki a dollártól függ. Gyönge az Egyesült Államok? Nem, még mindig a Nyugat legnagyobb, gazdaságilag is a legerősebb hatalma, de a pillanatnyi kifulladás tüneteit mutatja. Reá szegeződik minden tekintet. Ha Washington kikecmeregnék a válságból, a többiek is kicsit könnyebben éreznék magukat, a viszszaesést fölcsendülés követhetné. De Washington nem mutat erre hajlandóságot. Carter elnöknek nem sikerült az inflációt visszaszorítania. Nem gyors ütemű ez az amerikai pénzromlás — Nyugat-Európáéval összehasonlítva semmi esetre sem az, de arra elég, hogy a munkanélküliség súlyosbodása és a termelés veszteglése miatt ne tudjanak előre jutni. Következésképpen az amerikai piac nemhogy új lehetőségeket nem kínál a nyugateurópai partnereknek, hanem éppen ellenkezőleg: bezárul előttük. Kereskedelmi háború kezdődik a tőkés partnerek között. Ebben a háborúban időnként bűnbak is kell, akire rá lehet hárítani a nehézségeket, az okokat. Most éppen Japán az. Olcsóbban termel másoknál, tisztességtelenül alacsony árakon kínálja a cikkeit, ki akarja közösíteni az Egyesült Államok is, Nyugat-Európa is. Mégis neki megy a legjobban. Carter és miniszterei erre sajátos háborút találtak ki Tokió ellen. Mesterségesen lenyomták a dollár értékét, hogy minél drágább legyen a jen. Mert ha a jen drágább.