Világosság, 1966. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1966 / 10. szám - Horváth István Károly: Aranykor- mítosz - aranykor ideológiája
I HORVÁTH ISTVÁN KÁROLY ARANYKOR-MÍTOSZ —ARANYKOR IDEOLÓGIA E tanulmány szerzője, dr. Horváth István Károly kandidátus, docens, az ifjabb magyar klasszika-filológus nemzedék egyik legkiválóbb képviselője, a szegedi egyetem büszkesége 35 éves korában, tragikus hirtelenséggel elhúnyt, mielőtt írásának korrektúráját kézbe vehette volna. Petőfi Sándor „János vitéz” című költeményének befejező részében kedves, mesés leírását adja Tündérországnak, ahova Kukorica Jancsi annyi sok bolyongás és megpróbáltatás után végre elérkezik, hogy a csodatóba dobott rózsából életre kelő menyasszonyát, Iluskát mindörökre kebelére ölelhesse. A Vörösmartynál is szereplő „tündérhon” a következőképpen fest Petőfi leírásában : Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek, S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása, Örökös hajnalnak látszik pirossága. Benne tündérfiak és tündérleányok Halált nem ismerve élnek boldogságnak, Nem szükséges nekik sem étel, sem ital, Élnek a szerelem édes csókjaival. Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül ■Gyakran a tündérek szeméből könny gördül, Leszivárog a könny a föld mélységébe És ennek méhében gyémánt lesz belőle. Csaknem minden népnél megtalálható ennek a csodálatos országnak az elképzelése, amelynek mindenütt fellelhető közös vonása az, hogy a kietlen valósággal szemben a megvalósult — vagy megvalósulható — teljes boldogság állapotát villantja fel, és azt vagy a távoli, legendás múltban, vagy egy megálmodott jövőben, vagy pedig a jelenben — de elérhetetlen, mesés földrajzi távolságban képzeli el. Mind a három elképzelésnek közös hangulati alapja az osztálytársadalmak elnyomott tömegeinek az az ösztönös vágya, hogy a tőlük megtagadott — vagy pedig elvesztett — boldogságot egy képzeletbeli világban találják meg. Hogy mindjárt közismert példákra hivatkozzunk — az első típus megtalálható az Ótestamentum hagyományaiban az őskor „paradicsomi” állapotairól, a második a próféták messiási álmodozásaiban, a harmadik pedig a „boldogok szigeteidről vagy Eldorádó „aranyországá”-ról szóló elképzelésekben. Már Homérosznál szerepel az a halhatatlanok számára boldog pihenőhelyet nyújtó, az alkony távoli tájain megbúvó palota, Okeanos és Téthys palotája, ahova az olümposzi istenek el-ellátogatnak (Iliász XIV, 201. skk.), s amelyen túl már az abszolút halál, a megsemmisülés örök sötétsége, a „vészteli és feszül egyre a földi lakókra” (Odüsszeia XI. 14. skk.), vagyis a Semmi birodalma. Ennek a mesés, mitologikus képzetvilágnak van azonban egy olyan érdekes társadalomtörténeti vetülete is, amelyet e tanulmányban részletesebben is tárgyalni kívánunk. Már a közvetlenül Homérosz nyomdokaiba lépő görög költő, a boiótiai Hésziodosz elmondja a parasztok nyomorúságának mitikus magyarázataként „Munkák és Napok” című költeményében, hogy miképpen silányult az emberi sors egy ősboldog állapotból a maga korának küzdelmes nyomoráig. Ő az, aki — minden bizonnyal ókori keleti mitologémák ihletésére — elsőnek nevezi az emberiségnek ezt az ősboldog korszakát aranykornak, avagy még pontosabban, ezt az első ember-nemzedéket „arany nemzedéknek” (XQVueov yévoe). E nemzedék fiai ugyanúgy éltek, mint az emberiség ősszülei — a bibliai mítosz szerint — a Paradicsomban. Akkor még mindenki fölött Kronos égi király volt S könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó Távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség Sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket. Mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg éltek, Csak jóban volt részük, a föld meghozta magától Bő termését és dolgozni merő gyönyörűség. Volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett Nyájuk s kedvelték az olymposi boldogok őket. (Fordította : Trencsényi-Waldapfel Imre) 593 38