Világosság, 1969. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - Ahijezer, A. Sz.: Tudatos jövő (A Voproszi filoszofii 1968/8 számában megjelent tanulmány rövidített változata)

véletlenség uralma alatt állnak.” (Marx—Engels: Vá­logatott művek, II. köt. Budapest 1963. 354. o.) De ennek az időszaknak a specifikumát indokolatlan ki­terjeszteni a szocializmusra, a kommunista alakzatra. Ez az ösztönös mechanizmus egy bizonyos fejlődési szakaszban elkerülhetetlenül olyan, egyre nagyobb mérvű romboló eredményekre vezetett, hogy egy mi­nőségileg új típusú társadalom megteremtése vált szükségessé. A következő időszak a társadalom olyan irányító mechanizmusának kialakulásával függ össze, amelyben maga a társadalmi fejlődés e céltudatos társadalmi gyakorlat tárgyát képezi. Mindazonáltal a társadalomnak ez a képessége fejlődésének irányí­tására nem a semmiből keletkezett. Ezt a képességet belső ellentmondásainak egész megelőző története, fejlődése készítette elő. Történetének első időszakában az ember létének biz­tosítása céljából nem annyira munkájának fejleszté­sére, tökéletesítésére törekedett, mint inkább arra, hogy konzerválja a történelmileg kialakult munka­­módszereket, fogásokat. Ennek oka abban rejlett, hogy a munkatermelékenységnek különböző újítások eredményeként bekövetkező csökkenése közvetlenül a primitív társadalom létét fenyegette. A törekvés e veszély elkerülésére konzervatívvá, ellenségessé tette a társadalmat mind a munka szférájában, mind pedig magában a társadalmi rendszerben végbemenő válto­zásokkal szemben. Marx azt írta, hogy „az összes előző” (azaz kapitalizmus előtti) „ipari osztályok lété­nek első feltétele az volt, hogy a régi termelési módot változatlan alakban megőrizzék”. Marx írt azon indiai őstársadalmak termelési mechanizmusának egyszerű­ségéről, „amelyek magukat állandóan ugyanabban a formában termelik újra, és amelyek, ha véletlenül szétrombolják őket, ugyanazon a helyen, ugyanazon a néven megint felépülnek” (Marx: A tőke, I. köt. Bu­dapest 1955. 336. o.). Az olyan típusú társadalmak, melyek életműködése arra irányul, hogy változatlan alakban tartsák fenn társadalmi viszonyaikat, munka­­módszereiket, a „megrekedt”, vagy „hagyományos” nevet kapták az irodalomban. E társadalmakra jel­lemző az „ősi hagyományok” követésére való beállí­tottság, azaz, mintegy a múltra való irányvétel. Az ilyen társadalmak struktúrája korlátozta az ember alkotóerejének fejlődését. Az uralkodó osztályok az antagonisztikus osztályellentétek megjelenésétől kezd­ve létezésük feltételének kezdték tekinteni a változat­lan társadalmi viszonyok konzerválását, mivel magá­nak a társadalomnak a létével azonosították saját létüket. Ez az illuzórikus azonosítás elválaszthatatlan volt az uralkodó osztályok ama törekvésétől, hogy a munka fejlődése, a társadalom léte számára szüksé­ges, de a kiváltságok idejétmúlt rendszere számára végzetes, és ösztönösen erősödő forradalmi változá­­­­sok ellen harcoljanak. Az antagonisztikus osztálytársadalom egymást fel­váltó típusainak következetes pusztulása szükséges feltétele volt ama törekvés leküzdésének, amely a vi­szonyok kialakult rendszerének reprodukálására irá­nyult. A XVIII—XIX. század ipari forradalmának idősza­kában véglegesen megszilárdult a tőkés társadalom — a gépi termelésen alapuló társadalmi rendszer. Fej­lődésnek indult azon társadalmi viszonyok új típusa, melyek specifikumát elsősorban az ipar technikai alapjának forradalmi jellege által előidézett, világo­san kifejezett labilitásuk képezi. A jelenkori ipar „állandóan forradalmasítja a termelés technikai alap­jával együtt a munkások funkcióit és a munkafolya­mat társadalmi kombinációit” (Marx: A tőke, I. köt. Budapest 1955. 454. o.). Az ilyen rendszer képes olyan változásokra törekedni, melyek a társadalom alkotó erejét megnövelik. Például a tőkés vállalatnak nem arra kell törekednie, hogy szervezete bizonyos típusát vagy valamiféle ritmust megtartson, hanem arra, hogy maximális gazdasági eredményt érjen el. A vál­lalat szervezetének, a gyártási technológiának úgy kell változnia, hogy az eléggé magas tevékenységi színvonal, az elégséges hatékonyság állandóan bizto­sítva legyen. Különben maga a vállalat léte forog ve­szélyben. Ily módon a fejlődés már nem mint romboló veszély, hanem mint, szükséges létfeltétel szerepel. A megelőző korokkal ellentétben a tőkés társadalom specifikuma többek között abban áll, hogy a bővített újratermelés intenzív formájának jelentősége meg­növekszik. Maga az ember gyakorlati viszonya a ter­mészethez a tudomány tárgyává alakul át, mivel nem annyira az lesz a cél, hogy a történelmileg kialakult formákban megőrizzék, mint inkább az, hogy a haté­konyság szüntelen növelése érdekében tökéletesítsék, fejlesszék a munkafolyamatot. A kapitalizmus azzal, hogy forradalmasította az em­ber viszonyát a természethez, az irányítási gyakorlat tárgyává tette a munka fejlesztését, a munka tökéle­tesítését a munka állandó céljává és funkciójává változtatta. Azonban ez a folyamat a társadalmi vi­szonyok egész rendszerében állandó változásokat kö­vetelt. Ennek a létfontosságú szükségességnek engedelmes­­kedve, a tőkés társadalom igyekszik ösztönösen alkal­mazkodni a munka szférájában végbement változá­sokhoz. Azonban a tőkés társadalom atomizált jellege, a magánérdekek uralma, a kibékíthetetlen osztály­ellentétek olyan törekvést szülnek az uralkodó osztá­lyokban, hogy ezekkel a változásokkal szembeszegül­jenek, hogy újratermelése, stabilizálása útján meg­óvják a társadalmi rendszer alapjának lényegét. Ezért nem lehet a burzsoá viszonyok alapján elméletileg megmagyarázni a társadalmi fejlődés mechanizmusát, és gyakorlatilag ezért lehetetlen fejlődését alárendelni

Next