Világosság, 1969. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - Ahijezer, A. Sz.: Tudatos jövő (A Voproszi filoszofii 1968/8 számában megjelent tanulmány rövidített változata)
véletlenség uralma alatt állnak.” (Marx—Engels: Válogatott művek, II. köt. Budapest 1963. 354. o.) De ennek az időszaknak a specifikumát indokolatlan kiterjeszteni a szocializmusra, a kommunista alakzatra. Ez az ösztönös mechanizmus egy bizonyos fejlődési szakaszban elkerülhetetlenül olyan, egyre nagyobb mérvű romboló eredményekre vezetett, hogy egy minőségileg új típusú társadalom megteremtése vált szükségessé. A következő időszak a társadalom olyan irányító mechanizmusának kialakulásával függ össze, amelyben maga a társadalmi fejlődés e céltudatos társadalmi gyakorlat tárgyát képezi. Mindazonáltal a társadalomnak ez a képessége fejlődésének irányítására nem a semmiből keletkezett. Ezt a képességet belső ellentmondásainak egész megelőző története, fejlődése készítette elő. Történetének első időszakában az ember létének biztosítása céljából nem annyira munkájának fejlesztésére, tökéletesítésére törekedett, mint inkább arra, hogy konzerválja a történelmileg kialakult munkamódszereket, fogásokat. Ennek oka abban rejlett, hogy a munkatermelékenységnek különböző újítások eredményeként bekövetkező csökkenése közvetlenül a primitív társadalom létét fenyegette. A törekvés e veszély elkerülésére konzervatívvá, ellenségessé tette a társadalmat mind a munka szférájában, mind pedig magában a társadalmi rendszerben végbemenő változásokkal szemben. Marx azt írta, hogy „az összes előző” (azaz kapitalizmus előtti) „ipari osztályok létének első feltétele az volt, hogy a régi termelési módot változatlan alakban megőrizzék”. Marx írt azon indiai őstársadalmak termelési mechanizmusának egyszerűségéről, „amelyek magukat állandóan ugyanabban a formában termelik újra, és amelyek, ha véletlenül szétrombolják őket, ugyanazon a helyen, ugyanazon a néven megint felépülnek” (Marx: A tőke, I. köt. Budapest 1955. 336. o.). Az olyan típusú társadalmak, melyek életműködése arra irányul, hogy változatlan alakban tartsák fenn társadalmi viszonyaikat, munkamódszereiket, a „megrekedt”, vagy „hagyományos” nevet kapták az irodalomban. E társadalmakra jellemző az „ősi hagyományok” követésére való beállítottság, azaz, mintegy a múltra való irányvétel. Az ilyen társadalmak struktúrája korlátozta az ember alkotóerejének fejlődését. Az uralkodó osztályok az antagonisztikus osztályellentétek megjelenésétől kezdve létezésük feltételének kezdték tekinteni a változatlan társadalmi viszonyok konzerválását, mivel magának a társadalomnak a létével azonosították saját létüket. Ez az illuzórikus azonosítás elválaszthatatlan volt az uralkodó osztályok ama törekvésétől, hogy a munka fejlődése, a társadalom léte számára szükséges, de a kiváltságok idejétmúlt rendszere számára végzetes, és ösztönösen erősödő forradalmi változások ellen harcoljanak. Az antagonisztikus osztálytársadalom egymást felváltó típusainak következetes pusztulása szükséges feltétele volt ama törekvés leküzdésének, amely a viszonyok kialakult rendszerének reprodukálására irányult. A XVIII—XIX. század ipari forradalmának időszakában véglegesen megszilárdult a tőkés társadalom — a gépi termelésen alapuló társadalmi rendszer. Fejlődésnek indult azon társadalmi viszonyok új típusa, melyek specifikumát elsősorban az ipar technikai alapjának forradalmi jellege által előidézett, világosan kifejezett labilitásuk képezi. A jelenkori ipar „állandóan forradalmasítja a termelés technikai alapjával együtt a munkások funkcióit és a munkafolyamat társadalmi kombinációit” (Marx: A tőke, I. köt. Budapest 1955. 454. o.). Az ilyen rendszer képes olyan változásokra törekedni, melyek a társadalom alkotó erejét megnövelik. Például a tőkés vállalatnak nem arra kell törekednie, hogy szervezete bizonyos típusát vagy valamiféle ritmust megtartson, hanem arra, hogy maximális gazdasági eredményt érjen el. A vállalat szervezetének, a gyártási technológiának úgy kell változnia, hogy az eléggé magas tevékenységi színvonal, az elégséges hatékonyság állandóan biztosítva legyen. Különben maga a vállalat léte forog veszélyben. Ily módon a fejlődés már nem mint romboló veszély, hanem mint, szükséges létfeltétel szerepel. A megelőző korokkal ellentétben a tőkés társadalom specifikuma többek között abban áll, hogy a bővített újratermelés intenzív formájának jelentősége megnövekszik. Maga az ember gyakorlati viszonya a természethez a tudomány tárgyává alakul át, mivel nem annyira az lesz a cél, hogy a történelmileg kialakult formákban megőrizzék, mint inkább az, hogy a hatékonyság szüntelen növelése érdekében tökéletesítsék, fejlesszék a munkafolyamatot. A kapitalizmus azzal, hogy forradalmasította az ember viszonyát a természethez, az irányítási gyakorlat tárgyává tette a munka fejlesztését, a munka tökéletesítését a munka állandó céljává és funkciójává változtatta. Azonban ez a folyamat a társadalmi viszonyok egész rendszerében állandó változásokat követelt. Ennek a létfontosságú szükségességnek engedelmeskedve, a tőkés társadalom igyekszik ösztönösen alkalmazkodni a munka szférájában végbement változásokhoz. Azonban a tőkés társadalom atomizált jellege, a magánérdekek uralma, a kibékíthetetlen osztályellentétek olyan törekvést szülnek az uralkodó osztályokban, hogy ezekkel a változásokkal szembeszegüljenek, hogy újratermelése, stabilizálása útján megóvják a társadalmi rendszer alapjának lényegét. Ezért nem lehet a burzsoá viszonyok alapján elméletileg megmagyarázni a társadalmi fejlődés mechanizmusát, és gyakorlatilag ezért lehetetlen fejlődését alárendelni