Világosság, 1974. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - Földes László: Hagyományos gazdálkodás és ésszerűség
A tradicionális társadalmak kézi technikát alkalmazó mezőgazdasági termelésre vannak alapozva. Természetesen ez nem ugyanazt jelenti a történeti fejlődés különböző stádiumaiban. Az ősi természetadta közösségekben ez úgy jelentkezik, hogy a „föld a nagy laboratórium, az arzenál, amely mind a munkaeszközt, mind a munkaanyagot szolgáltatja, mind a székhelyet, a közösség bázisát”, ahol kezdetben „zsákmányoló gazdálkodást” (halászat, vadászat, gyűjtögetés) folytatnak. Ezek az ősi közösségek csak az ún. „neolit forradalommal” (maximálisan 8— 10 000 évvel ezelőtt) térnek át az „élelmiszertermelő” — gazdálkodásra, a földművelésre és az állattenyésztésre. Az ázsiai civilizációk, az antik és germán típusú társadalmak már kifejezetten földműves társadalmak. A földművelő társadalmak gazdasági viszonyai a fejlődés során mind üzemszervezetileg, mind a gazdasági egységek nagysága, de még a tulajdonviszonyok vonatkozásában is a legváltozatosabb formákat öltik. Megtalálhatók a családi, nagycsaládi, nemzetségi gazdaságok és a legkülönbözőbb föld- ill. faluközösségek. A gazdasági egységek többségének termelőtevékenysége kizárólag saját munkán alapul, de már korán megtalálhatóak a rendszeresen „idegen munkát” (rabszolga, jobbágy stb.) is igénybe vevő gazdaságok is. A tulajdonformáknak is viszonylag széles skálája mutatható ki: az egész közösségre kiterjedő közös, és magánműveléssel párosuló köztulajdontól kezdve a magántulajdonig (parcellatulajdon). A hagyományos társadalmak e változatosság ellenére abban a vonatkozásban azonos típusúak, hogy a gazdaságok egymástól elkülönültek és önellátóak, így egymással közvetlen, modern értelemben vett gazdasági (csere) kapcsolatba csak kivételesen kerülnek, naturálgazdálkodást folytatnak. Ez magából a mezőgazdasági termelésre alapozottságból következik, mivel itt a munkamegosztás még igen fejletlen. Ez hagyományosan rögzíti a fogyasztói szokásokat is. (Bizonyos fenntartással: a földművelő társadalmak főleg növényi, az állattenyésztő társadalmak pedig állati terméket fogyasztottak.) Az élelmiszertermelő gazdaság tehát csak kiegészítő jelleggel kényszerül rá a termék- vagy árucsere-kapcsolatra, s a gazdálkodó (s egyben fogyasztó) egység összfogyasztásán belül annak súlya az esetek többségében szükségképpen jelentéktelen. Élelmiszereket rendszerint csak akkor cserélnek, amikor különböző fejlettségű kultúrák vagy különböző természeti környezetben élő népek szomszédosak egymással (földművelő-állattartó; földművelő-zsákmányok ; őserdei vagy szavannás földművesek; város és falu stb.) Ezekben a társadalmakban fejlődésük során végbemegy ugyan a három nagy társadalmi munkamegosztás, de egészen a termelésnek gépi nagyiparra való alapozottságáig, és annak a mezőgazdaságba való behatolásáig a mezőgazdasági termelés lényegében belefér a természetes (nemek, korok, természetes képesség) munkamegosztás kereteibe. Így a kézművesség és a kereskedelem létrejötte sem képes — a későbbiekben tárgyalt okok miatt — ezeknek a társadalmaknak naturálgazdálkodó jellegén jelentősen változtatni. A naturális gazdálkodást tehát tágan értelmezzük, így igen különböző gazdálkodási módok gyűjtőfogalmaként használjuk. Nem csak a szó szoros értelmében vett naturálgazdálkodást értjük rajta, ahol a termelés és fogyasztás teljesen zárt egysége valósul meg. Ebben az esetben nem tarthatnánk olyannak, amely a hagyományos társadalmakat közösen jellemzi. (Egyébként tiszta formájában nem valószínű, hogy valaha is létezett.) Felfogásunk szerint beletartoznak azok a kézi technológián alapuló élelmiszertermelő termelési üzemek is, ahol már többé-kevésbé rendszeresen cserélnek, ill. cserére is termelnek, de termelésük igen jelentékeny része kerül belső fogyasztásra, ha azonban a körülmények megváltoznak, képesek zártabb gazdálkodást is folytatni. A naturálgazdálkodás lényegéhez az tartozik, hogy a cserekapcsolatok az élelmiszertermelés megújításának (újratermelésének) nem olyan elengedhetetlen feltételei, mint a modern társadalmakban. A naturálgazdálkodás tehát a földművelésre (a termelés természeti feltételeire) alapozott társadalmak adekvát gazdálkodási formája, amelyet nem tagad az olykor jelentős cserekapcsolatok megléte sem. A tradicionális társadalmak naturálgazdálkodásával kapcsolatban itt egy problémát emelünk ki: mi a gazdaság helye ezekben a társadalmakban? A gazdaság nem gazdasági intézményrendszerben való beágyazottságának és a gazdaság anonimitásának kérdése ez. Ha a problémát nem a gazdálkodás, hanem a technikai értelemben vett termelés oldaláról akarnánk megragadni, kevesebb nehézségbe ütköznénk. Ebben az esetben azonban nem tudnánk vitába szállni azokkal a nézetekkel, amelyek — ha nem is kimondottan— tagadják a gazdasági racionalitás jelenlétét, valamint a gazdaság primátusát a hagyományos társadalmakban. Az ugyanis nem képezi vita tárgyát, hogy ezekben a társadalmakban termelés folyik, mind abban az értelemben, hogy a természet dolgait az emberek elsajátítják, mind abban, hogy a termelés lényege szerint a céltudatos emberi tevékenységnek az egyesítése a termelés tárgyi feltételeivel. Az sem vitatott kérdés, hogy a termelés egyfajta racionális cselekvés. A hagyományos társadalmak gazdálkodásának ráció- 6 Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai 1. Bp.: Kossuth, 1972. 356. o. (A továbbiakban: Nyersfogalmazvány.) 6 Továbbiakban a tradicionális társadalmakat főleg mint földművelő társadalmakat fogom fel. Primitív társadalmakkal csak annyiban foglalkozom, amennyiben azok már áttértek a földművelésre.