Világosság, 1975. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - Lukács József: Harminc esztendő a magyar valláskritika történetében
Harminc esztendő a magyar valláskritika történetében Ezerkilencszáznegyvenöt, a magyar történelem legnagyobb fordulata — az ország szellemi arculata gyökeres átalakulásának kezdete is. Ezer évvel ezelőtt a nomád pásztortársadalomról, a törzsi-nemzetségi alapon emelkedő katonai demokrácia viszonyairól a feudális osztálytársadalomra való áttérés a totemisztikus, samanisztikus vallásosságról a kereszténységre való áttérést hozta magával. A felszabadulás viszont nemcsak a feudál-kapitalista osztálytársadalom forradalmi leküzdésének lehetőségét teremtette meg, hanem annak lehetőségét is, hogy a nemzet meghaladja létének vallásos kifejezését, s vele a kereszténységnek és a nacionalizmusnak azt a szimbiózisát is, amely évszázadok óta uralkodott az ország szellemi életében. Lehetségessé vált végre az, hogy a magyarság ne más népek, ne szomszédai ellenében, hanem velük együttműködve bontakoztassa ki erőit, s az is, hogy azok a humanisztikus, szocialista eszmék, amelyek addig csak alárendelt szerepet játszhattak történetében, dominálóvá váljanak. Más szóval: a magyar művelődés homlokterébe a „magyar sorsról” szőtt mítoszok helyett a társadalom tényleges alakulásának realisztikus vizsgálata, legjobb hagyományaink tudatos továbbfejlesztése és a retrográd örökség mélyreható bírálata került. Ha az eszmei viszonyok átalakulása ellentmondásosabb és lassabb folyamat is, mint a politikai hatalom megragadása és a tulajdonviszonyok átalakulása, a fordulat — lényegét tekintve — itt is bekövetkezett. Szellemi örökségünk A helyzet mélyebb megértéséhez azonban számot kell vetni a nemzeti fejlődés kelet-európai sajátosságaival, azzal a ténnyel, hogy a feudalizmus ezen a területen kétszáz-kétszázötven évvel később bomlott fel, mint Nyugat-Európában, hogy létrejött a második jobbágyság, hogy itt az ellenreformáció nem csupán az abszolút monarchia megszilárdításában játszott szerepet, de a Habsburgok eszközeként Magyarország, a csehmorva területek, Lengyelország részleges gyarmatosításával is együtt járt, hogy a polgárosodásért vívott harc sem a burzsoázia, hanem a köznemesség vezetésével folyt és maga a kapitalizálódás közismerten a porosz úton, feudális maradványokkal terhelten ment végbe. Mindennek az ideológiai színtéren kettős hatást kellett kiváltania. Egyrészt a magyar államiság szétesése, a német és a török hódoltság következtében megkésett a közélet és a társadalmi tudat polgári jellegű szekularizációja (amely Nyugaton már a XVI. századtól kezdve lendületet vett), aminek folytán hamvába hunyt a magyar reneszánsz humanizmus lángja, ellankadt a reformációból is ihletet merítő nemzeti politikai és kulturális fellendülés. A progresszív törekvéseknek is még igen sokáig vallásos köntösben kellett jelentkezniök, s a társadalmi mozgalmak eszmevilágának materialista töltése úgyszólván felszabadulásunkig halvány és sporadikus maradt. Ismeretes, hogy nálunk a vallási türelem gondolata is csak a múlt század végén nyert polgárjogot, és hogy hazánkban a felvilágosodás nem izmosodott a francia vagy akár a német viszonyokéhoz hasonló mozgalommá, hogy képviselőinek gyakran tragikusan elszigetelt helyzetben kellett vállalniuk a küzdelmet. Pedig a XV. és XVI. század nagyszerű kezdet lehetett volna. Olyan humanisták, mint Janus Pannonius és Vitéz János szálltak síkra az új, szabadabb gondolat mellett, hirdetvén, hogy „hívő ember költő nem lehet”. János Zsigmond alatt Erdélyben Európában először valósult meg másfél évtizedig a vallási türelem, a felekezetek együttélése, Oláh Miklós, Kassai János, 201